A fikciós irodalom legalább annyira, ha nem jobban képes formálni a történelmi identitásunkat, mint az akadémikus narratívák. Tompa Andrea regénye rendelkezik a történelmi tudat formálásának erejével. Ha valamit igazán tudni kell, tudni lehet a Trianon előtti Erdély mindennapjainak világról, az ebből a regényből megtudható (és ebben a világban, amelyet a két fiatal orvos adta perspektíva „korlátoz” csupán, csaknem minden érdemleges benne van).”

Kritika Tompa Andrea Fejtől s Lábtól. Kettő orvos Erdélyben (Kalligram, Pozsony, 2013) című regényéről A Vörös Postakocsi szerkesztőitől, főszöveggel (Onder Csaba) és kommentekkel (Borbély Szilárd, Bódi Katalin).

 (1) A regény szerkezete és narratívája egyszerű képlet szerint működik: két egyes szám első személyben megszólaló elbeszélőt észlelhetünk, akiknek szólamai nem ritmikusan, de egymást váltva következnek. Az elbeszélők önmaguk történetét mondják, s mint kiderül, valójában naplót írnak mindketten. A regény utolsó fejezetét azonban már együtt írják, nem tudni, hova, mindenesetre mindkét szólam megszünteti magát, az elbeszélők befejezik az írást, ezzel a gesztussal számolva fel a múltat, a magányos szubjektum létet, hogy (mint az ikrek) fejtől s lábtól (a végtelen jelét figurálva) legyenek mindörökre egyek a többes szám jelentette elhallgatásban.

(2) A regény alapmetaforája az ikerség, mindenből kettő van, de minden kettősség csakis önnön relációjában nyer értelmet. Mindez erőlködés nélkül, puritán líraisággal szövi át a regényvilágot. A megválasztott nézőpont egyszerre egzakt és egzotikus. Az orvosi percepció, irányuljon az emberi testre, lélekre, társadalmi szokásokra, eszmékre vagy éppen történelmi mozgásokra, mindig tárgyszerű és vizsgálódó, de a laikus számára minden esetben kitüntetett státuszú is; ebből fakad egzotikuma.

(3) A regény olvasásában az első komoly zavar akkor keletkezik (szinte még az elején), amikor egy fejezet kezdő sorát olvasva nem tudom eldönteni, hogy az most a nő vagy a férfi szólama. Az egyes szám első személyű elbeszélés nyugodt, kiszámítható, belátható szövegvilágot képes teremteni egyébként; a narrátor ellenőrizhetetlensége eme elbeszéléstípusnál eleve kódolt és megszokott; az olvasó megvezetése, elbizonytalanítása önmagában nem volna újdonság. Tompa Andrea valami olyasmit alkalmaz mégis, amivel eddig még nem találkoztam. Előbb hibára gyanakszom. A szerző nem tudja megfelelően elkülöníteni a két hangot; a szólamok menthetetlenül összekeverednek, mintegy felszámolják magukat. (Na, szerusz, mondom magamban. Ennek a regénynek annyi.)

(4) Később arra jövök rá, hogy talán nem is akarja. Mindketten egy nagyon szépen megalkotott és kidolgozott, finoman egyedivé tett regionális köznyelven beszélnek, amely önmagában képes arra, hogy minden felismerhető architextust bekebelezzen. A beszélők identitása nem nyelvi különbözőségükből konstituálódik. Megkülönböztetésük ezért is okozhat nehézséget. Egy idő után kis füleket kezdek hajtogatni a regény bizonyos oldalaira – ezt egyébként nagyon utálom, de eszköztelen olvasó vagyok –, ahol a férfi és a nő (nincs nevük, és nem is lesz) valahogy mindig ugyanazt tapasztalják meg, de más-más aspektusból, és persze eltérően értékelve. Végül abbahagyom a párhuzamok és az eltérések keresését; ennek a református magyar férfinak, és ennek a zsidó származású magyar nőnek a nehézségei és problémái lényegileg mégsem különböznek egymástól. Az emancipációs törekvés a maga módján ugyanolyan kihívás, mint az apakomplexusból való kilábalás. Budapest mindkettejük számára egyenlő távolságra van Kolozsvártól. Lényegi hasonlóságukat nemiségük biológiai és társadalmi különbségei sem képesek alapvetően befolyásolni.

(5) Egy idő után nagyon akarom, hogy ez a két ember találkozzon végre egymással és egymásba szeressen. A regény nagyon nem romantikusan-regényes ilyen szempontból. Teljesen kiszámíthatatlan, még ha teljességgel logikus is. Ami tudható, az mindig nagyon kevés. Amit egy ember tudhat. Amit egyikőjük vagy éppen a másik elmond. Sokáig elhiszem, hogy ez az okos, szeretni való, fiatal, emancipált zsidó lány tényleg meghalt valamely fertőző betegségben. Mert a férfi így hiszi, úgy tudja, de hát ennek éppen akkor semmi jelentősége nincsen számára. Nem mondja el, mit is érez. És ez dühítő, mert én, az olvasó, ekkor már tudom, hogy ők egymásnak volnának teremtve, de az élet, a sors és ez a regény, amely nem kíván eme előbbiektől semmiben sem különbözni, nem tehet mást, nem tehet olyat, amit egy olvasó romantikus fantáziája megkíván. Később magamban hálát adok a szerzőnek. (A közelünkben van egy I. világháborús katonai temető, elképesztően sok nemzet halottaival. Gyűjtőkórház volt itt egykor – csupa sebesült került ide a frontokról. Ezt a két orvost képzelem ide. Hogyan nem találkozhattak abban a felfordulásban. Hogyan találkoztak mégis, feküdve aztán fejtől, s lábtól egy kimerítő nap után.)

(6) Az ikerség, az együvé tartozás, az összenövés, az együtt létezés és lélegzés nagyon szépen, okosan, legfőképpen hihetően bontakozik ki, terjed szét ebben a regényvilágban. Lassan megértem és elfogadom a regény címének ódon szépségét is, amely éppen egyszerűségénél fogva válik megrendítővé. Meg vagyok hatódva ettől a természetességtől. Miközben tudom, hogy mindez mégis csak irodalom, megalkotott, mesterséges szövegvilág, egy idő után mindent elhiszek ennek a két embernek, akik elmondják a maguk módján, a maguk életét.

(7) Miután befejezem a regényt, előveszem Erdély három kötetes történetét. Tudnom kell a részleteket, hogyan is volt. Mélyen csalódnom kell az eseménytörténetek fantáziátlanságában. Szilágyi Zsófia lebilincselő Móricz Zsigmondról szóló monográfiájában olvasom, hogy az Erdély- trilógia megihlette a korabeli történészeket is. Móricz (a regényíró) történelmi tablója és portréja Báthoryról és Bethlenről csupán jellegében és státuszában különbözik a szaktudományos munkák konstrukcióitól. A fikciós irodalom legalább annyira, ha nem jobban képes formálni a történelmi identitásunkat, mint az akadémikus narratívák. Tompa Andrea regénye rendelkezik a történelmi tudat formálásának erejével. Ha valamit igazán tudni kell, tudni lehet a Trianon előtti Erdély mindennapjainak világról, az ebből a regényből megtudható (és ebben a világban, amelyet a két fiatal orvos adta perspektíva „korlátoz” csupán, csaknem minden érdemleges benne van). Tehát innét is érdemes megtudni azt, ami egykor Kolozsváron volt. És van egy olyan érzésem, hogy ez a tudás kissé más, mint amelyet közkeletűen, sztereotípiáktól gátolva nyilvántartunk. És itt máris zavarba jövök a többes számtól. Oly sokfélék vagyunk mi, magyarok.

(8) Ha beírja valaki a keresőbe a regény mottóját („Szeretnék olyan egészséges lenni, mint egy magyar”), elsőként és kizárólag egy magát „nemzeti radikális”-nak nevező közösségi blog felületére érkezik, ahol Petőfi-versidézetek, a cigányságról értekező Pokol Béla-citátumok vagy éppen Morvai Krisztina-videók végén találhatja meg a „Mit mondtak régi nagy emberek A Magyarokról?” címet viselő blokkot, amelyben Dante, Ibsen vagy éppen Napóleon egy-egy mondata mellett szerepel Friedrich Nietzschééi is. (Forrásmegjelölést is találhatunk itt: Függetlenség Évkönybe (sic!) 1937.) Az egykori Függetlenség c. politikai napilap által is képviselt revizionista politika kontextusában Nietzsche kiragadott mondata közvetett argumentumként kíván hatni a magyar nemzetet ért sérelmek orvoslásában. A korabeli olvasó ekkor még nem tudhatta, hogy már csak alig egy évet kell várnia az első bécsi döntésig, vagyis az országról amputált részek visszacsatolásának kezdetéig. Trianon soha be nem gyógyuló sebe a magyarnak, így egészsége azóta erősen megkérdőjelezhető. Nietzsche ezt persze már nem tudhatta. Mennyire egészséges tehát egy magyar? Milyen jelentésekre tehet szert eme mondat egy olyan regény mottójaként, amelynek története magyar orvosokról szól, amely nem sokkal Trianon előtt veszi kezdetét, hogy nem sokkal azt követően záruljon le?

(9) Mivel a regénytől távol áll az ironizálás, a mottót sem kívánom így érteni, elfeledve azt, hogy Nietzsche tudvalevőleg végül is megőrült. A regényben megszólaló orvosi diskurzusok miatt a metaforikus jelentésképzés könnyen kínálja magát, amint ez az előbbi bekezdés nyelvhasználatából talán már ki is derült. Leginkább betű szerint szeretném olvasni mindezt, még akkor is, ha Trianon és Erdély olyannyira terhelt diskurzusai ezt aligha teszik lehetővé. Így értve Nietzsche azt mondja, hogy olyan egészséges kíván lenni, mint egy magyar; tehát a magyar egészséges, így például nincs migrénje és nem kínozza krónikus gyomoridegesség sem. S legfőképpen nem fenyegeti semmiféle őrület. A regény főhőseire ez még teljességgel igaz.

Onder Csaba

Borbély Szilárd és Bódi Katalin kommentjeit lejjebb görgetve olvashatják.