Mekiző előember, tévéfejű publikum, rakéta alakú pénisszel megformázott George Bush-karakter – csak néhány azon street art alkotások közül, amelyek a társadalomban és közéletben észlelt visszásságokra reflektálnak. Miképpen viszonyulnak az utcai művészek napjaink piacgazdaságához, fogyasztói világához, médiaviszonyaihoz? Mi a céljuk a közterek falaira fújt, ragasztott vizuális-textuális kommentárokkal? A street art jelenségét boncolgató sorozatom második részében többek közt ezekre a kérdésekre keresem a választ.

A fogyasztói társadalom mibenléte

Ha az újonnan vásárolt okos telefonunk elromlik, ha az ismerősünk új autót vesz, ha a mellettünk sorban álló bevásárlókocsija roskadozik a földi javaktól, ha a zöldek környezetszennyezés elleni kampányát látjuk, vagy ha értelmiségi kritikákkal találkozunk a kultúra áruvá válásával kapcsolatban, rögtön eszünkbe jut a mágikus – Simányi Léna szóhasználatával élve – „gumifogalom”, a fogyasztói társadalom. Gumifogalom, mivel jelentése a megközelítésmódnak, a vizsgált tárgynak függvényében formálódik. (Simányi Léna: Bevezetés a fogyasztói társadalom elméletébe In: Replika, 51-52. sz., 2005) Jelen írásnak nem célja a fogyasztói társadalom társadalomfilozófiai, etikai, szociológiai, közgazdaságtani gyökereihez leásni, pusztán a kutatott tárgykörhöz kapcsolódó lényegi folyamatokra világít rá.

Az általánosnak mondható meghatározás szerint a fogyasztói társadalom egy olyan berendezkedés, ahol a folyamatosan növekvő számú materiális javak és szolgáltatások fogyasztása az emberi élet társadalmilag elfogadott célja, sokak legfontosabb személyes motivációja. A fogyasztói világban a társadalmi struktúrák, mechanizmusok jelentős hányada a fogyasztói viselkedésben, fogyasztói struktúrákban mutatkozik meg. Sokak szerint e berendezkedés magányosságot, depressziót, boldogtalanságot, kielégületlenséget szül az egyénben, megfosztja önálló akaratától, individualitásától. 

Veblen (A dologtalan osztály elmélete, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975) és Bourdieu (Distinction: A Social Critique of the Judgement of Taste, Routledge & Kegan Paul, London, 1984) empirikus kutatások alapján a fogyasztás és a társadalmi szerveződés összefüggéseit a társadalmi osztály kontextusában fogalmazta meg. Veblen elméletében a javak fogyasztásának legfőbb funkciója a társadalmi státusz deklarációja, a felsőbb társadalmi státusz kifejezése státuszszimbólumokkal, valamint az azonos osztályhoz tartozók túlszárnyalása. Bourdieu az osztályszerkezet fennmaradásában nem csupán az objektív társadalmi és gazdasági tényeket látja, sokkal inkább azoknak szimbolikus, kulturális szinten történő újratermelődését, így elsősorban a fogyasztáson keresztül megmutatkozó ízlést, mely a habitus egyik legfontosabb terepe.

A fogyasztás tekintetében lényegi változást hozott a szabadidő megjelenése, mely lehetővé teszi, hogy az egyén személyes érdeklődésének hódoljon. Olyan életstílus csoportok alakulnak így, melyek saját fogyasztási normákkal bírnak. A fogyasztás alapvető társadalomstrukturáló tényezővé válik, amelyben különböző fogyasztói szerepek alakultak, s ezek révén lehet elnyerni a társadalomban való részvétel jogát. A fogyasztói kultúra működésében a fogyasztás logikája átterjed az élet többi területére is. A magas kultúra és a tömegkultúra ellentétében a tömegkultúra-kritika a fogyasztói tömegek kritikájává is válik. (Simányi Léna: Bevezetés a fogyasztói társadalom elméletébe In: Replika, 51-52.sz., 2005)

Tömegkultúra-kritika

Ahogyan azt az előző, a graffiti és a street art különbözőségéről szóló elemzésben meghatároztam, „a street art munkák azok a lingvisztikai vagy nem-lingvisztikai, grafikailag komponált vagy számítógépes szerkesztéssel készült, önállóan jelentéssel bíró vagy csak kontextussal értelmezhető szimbólumok és feliratok, melyek elsősorban nem a graffiti módszereivel állítódnak elő. Kidolgozásukban, jelentésükben, indíttatásukban eltérnek a graffiti festményektől, amelyek sokkal inkább részletesebbek, megmunkálásuk több időt igényel, s létrehozásukat elsősorban a szórakozás, s nem a kritikai megnyilvánulás indukálja.” A street art alkotók munkái a hagyományos művészeti helyszínek, közéleti-politikai fórumok kontextusából kilépve az utca emberét szólítják meg, és az „intelligens vandalizmus” eszköztárával, formakoncepciójával, esztétikai minőségével, kritikai felhangjával kívánnak figyelemfelkeltővé válni, öntudatra ébreszteni, megnevettetni, elgondolkodtatni, provokálni.

A kritikai alkotói attitűddel működő street artistok többségében antikapitalisták, a tőkés berendezkedést negatív jelenségként jegyzik, a kulturális értékek hanyatlását tételezik fel, a manipulációelmélet hívei. E hozzáállás elméleti keretének körvonalazásához az 1930-as években, Max Horkheimer, Theodor Adorno, majd Jürgen Habermas nézeteiből megalakuló, a modernista kultúrakutatás Németországban kibontakozó, marxista gyökerű társadalomkritikai irányzatához, a frankfurti iskolához kell visszamennünk. Horkeimerék fő törekvése az volt, hogy a harmincas évek forradalmi praxisában fogant kritikai elméletek felújításával és szociológiává transzformálásával útját állják a pozitivista társadalomkutatás mindent elözönlő hullámainak, s az empirizmus ideológiakritikáján túl bírálatát adják a modern kapitalista állam elnyomó gyakorlatának, a társadalmi termelés és érintkezés uniformizált és apolitikussá manipulált formáinak.

Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája (1947) című munkájukban mutattak rá, hogy a tömegkultúra termékeit ipari méretekben termelik és forgalmazzák, az egyénnek már nincsenek önálló gondolatai, a tömeghitek tartalma a bürokrácia közvetlen terméke. A tömegkultúra a tömegek becsapása, egyformaság, sorozatgyártás, homogenizáció. Habermas nyilvánosságelmélete szerint a klasszikus polgári nyilvánosság keretén belül alakuló értelmiségi párbeszéd, társadalmi diskurzus alakította ki a manipulációmentes közvéleményt. Nézete szerint ez az értékközpontú nyilvánosság alkalmas a társadalmi kérdésekről folyó racionális vita lebonyolítására. Ezzel szemben a tabloid, a bulvár kibővíti, átalakítja a nyilvánosságot, szubjektív, populáris nyilvánosságot teremt, amiben a kultúra nem az elitek kiváltsága, hanem demokratizálódik, a mindennapi emberek számára is elérhetővé válik. Korábban Walter Benjamin, szintén a frankfurti iskola tagjaként, A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában (1936) című írásában diagnosztizálja a kultúra egész termelési módjának radikális átalakulását. Megfogalmazza a tömegkultúra és a harmincas években egyre inkább terjedő tömegkommunikációs eszközök által létrehozott, eredetiségüktől és teljességüktől megfosztott alkotások kritikáját. Ugyanakkor lehetőséget is lát e termékekben a proletár kritikai nyilvánosság megteremtéséhez.

Társadalombírálatok az utcán

Az elitista, moralizáló vélekedések egyszerű, közérthető jelekkel, népszerű szimbólumokkal való kivetülését érhetjük tetten a társadalomkritikával üzenő street artistok munkáiban is, akik a populizmust, a bulvármédiát, a mértéktelen fogyasztási eljárásokat degradálják, miközben a népszerű kultúra, a tömegmédia és az anyagi világ jelképhasználatával válnak leginkább befogadhatóvá, valamint érdekessé vagy éppen polgárpukkasztóvá. Az utcára kihelyezett munkák azáltal keltenek feszültséget, hogy megbontják a fennálló rendet, a megszokott urbánus tér struktúráit átformálják. A tevékenység kielégíteni igyekszik az utca emberének szórakozás és véleménynyilvánítás iránti vágyát is, úgy, hogy a mindennapok tapasztalatait színes, érdekes, humoros, meghökkentő karakterekkel, frappáns kommentárokkal adja a járó-kelő szájába.

Bucs Bernadett a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (korábbi nevén 1000%) munkáit vizsgálta. Megállapítása szerint „a fogyasztói társadalom és annak kritikája, a zöldkérdés, a városok köztereinek állapota, a gazdasági válság, a társadalom közszájon forgó problémái, a politikai élet visszásságairól szóló narratívák képezik ezeknek a szövegeknek a kognitív kontexusát. (Bucs Bernadett: Street art, kommunikáció és Szeged. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt tevékenységéről. In: Korunk, 3.évf. 2.sz, 8-22. 2011) A MKKP textusainak egyik főbb szövegalkotó ereje az irónia, az ellentmondásosság, a feszültséget pedig az teremti meg munkáikban, hogy szövegeikhez olyan kontextust és formátumot választanak, melyekhez rögzült hiedelmek társulnak. Ilyen például a hirdetés műfajának kifigurázása: Használhatatlan, értelmetlen dolgokat vásárolnék INGYEN. Majd felhívom félóra múlva és megbeszéljük.”

A street art művészek munkáinak tematikája legalább annyira változatos, mint maguk az alkotók. Jellemzően saját tapasztalataikat, sérelmeiket „vetítik ki” a falakra, s látható, hogy a MKKP által is gyakorolt vizuális kritikai megnyilvánulás az, mely jellemzően a street art alkotók legnagyobb részének sajátja. A legnépszerűbb, és egyben a vizsgált témánk kapcsán a legrelevánsabb alak a bristoli politikai aktivista és utcai művész: Banksy. Az illegalitásba burkolózó, eddig kilétét fel nem fedő street artist, underground berkekből „kitörő” művész-celebritás munkái csillagászati összegekért kelnek el, és számos neves galéria falára kikerültek már. Amellett, hogy Banksynek jelentős rajongótábora van, egyesek valójában túlbecsültnek tartják az alkotót. Banksy sajátos, szatirikus hangvételű kommentárjai elsősorban a fogyasztói társadalom, a kapitalista berendezkedés, a hadi állapotok, a politikai élet visszásságaira reagálnak. Humorosan ábrázolt, vizuális-textuális „kritikai közhelyeket” fest: béke szimbólumot festő katonák, csókolózó rendőrök, bevásárlókocsival zuhanó lányalak, a kifeszített Jézus szatyrokkal a kezében stb. Banksy a szakrális, elitművészeti vagy közéleti entitásokat, eseményeket fűszerezi populáris és közérthető szimbólumokkal, gyakran nyers, vulgáris stílusban.

Azoknak, akik eddig nem tudtak mit kezdeni a street art mozgalommal, kell egy belépési pont a jelenség be- és elfogadásához. Sokak számára a bristoli stencilfenegyerek nyújtja e referencialapot az utcai művészethez, egyszersmind ahhoz, hogy a művészetek eltörölt határvonalait értelmezzék, s mindennapi életükbe is beengedjék e kifejezési formát.

A kritikai nézőpontok sokfélesége

A street art egyes gesztusai rokonságokat mutatnak az 1960-as években Angliából indult képzőművészeti irányzattal, a pop arttal. A párhuzamokat leginkább az ironikus stílusban, a társadalom elidegenedettsége elleni éles tiltakozásban, a fogyasztói világ produktumainak és szimbólumainak kikezdésében, átértelmezésében érhetjük tetten. Egyesek a street artot a pop art új, utcán organizálódó formájának vélik, s több utcai művész is reflektál e képzőművészeti irányzatra. A francia street artist, Vinz, „Société de consommation” című munkáját Andy Warhol ikonikus festménysorozata, a kulturális mémmé vált „Campbell’s Cans” inspirálta. Vinz munkája egyértelműen utal a konzumerizmusra: rabruhát viselő, halfejű női alakok sorakoznak egy felnyitott konzervdobozban, a fogyasztói társadalom tehát mint fogság, bebörtönzöttség van jelen. A test áruvá válásának teóriája az egyik alak félig meztelen ábrázolásával válik explicitté. A hal mediterrán népeknél a bőség és a termékenység jelképe, a keresztény szimbolikában magát Jézust reprezentálja, továbbá a halábrázolás utal az eucharisztiára is.

A fogyasztói társadalom, a mértéktelen fogyasztás mint börtön egyéb street art alkotásokon is megjelenik. A börtön rácsainak és a vonalkódoknak a vizuális összecsengése több street artistot is megihletett. Az áruk csomagolására helyezett, az azonosítást szolgáló, gépek által optikailag leolvasható kód a termelés és a fogyasztás, a materiális javak szimbólumává vált, amelyek a naiv vásárló fogságát jelképezik. A rohanó világ egészségtelen életvitelét hivatottak kifejezni azok a street art munkák, amelyek a világ második legnagyobb gyorséttermi hálózatát, a McDonald’s Corporationt kezdik ki. Ezek az alkotások a hagyományos McDonald’s szimbólumokat (Ronald McDonald feliratú bohóc figura, ív formájú M-betű) maró gúnnyal formálják át, egészítik ki.

A gazdaságilag fejlett, fogyasztói társadalomban fontossá válik környezetszennyezés problémájáról folyó párbeszéd is. A zöldkérdésre az utcai művészek is felhívják a figyelmet. A fejlett gazdaságú országok fogyasztási mutatói folyamatosan nőnek, egy átlag amerikai polgár fogyasztása évi tizennyolc tonna természeti erőforrást használ el, és még ennél is több hulladékot termel. A fogyasztói társadalom mechanizmusában a környezetkárosítás és az ökonómiai kihasználtság hatásai nem azonnal jelentkeznek, közvetettek, és a társadalom elosztva viseli azokat, így kevésbé észlelhetőek, számszerűsíthetőek. Nemos Olaszországban hagyott festménye is a környezetszennyezésre, az üzleti célokból elkövetett ökonómiai pusztítás mértéktelenségére reflektál. Az alkotáson egy torzszülött ember igyekszik felfalni az utolsó fát, miközben különböző épületeket székel. A kereskedelmi televízió, a tabloidok, a reklámok által félretájékoztatott, tudatmódosított homogén tömeg védelmében is „harcba szállnak” az utcai művészek. A street art nagyapjaként számon tartott Blek le Rat (aki többek közt Banksyre is inspiratívan hatott), egyik híres művén tévéfejjel ábrázolja az egyént, ezáltal is kifejezve, hogy a televízió pusztán agymosás, tudatmódosítás, becsapás, elveszi az egyéntől személyiségét, önálló akaratát, szellemiségét.

A kritikai kommentárokkal üzenő street art csoportosulás tehát hangsúlyos társadalomszemléleti pozícióval foglal állást napjaink fogyasztói társadalmáról, sajátos kifejezőeszközeivel szórakoztat és véleménynyilvánításra ösztönöz, mialatt egy köztereken artikulálódó, közügyeket központba állító, bárki számára elérhető és értelmezhető nyilvános fórumot teremt.

[a kép alatt galéria nyílik]