Július 27.

Valamivel később, úgy éjfél felé járhatott az idő, a szobájában álltam, jobban mondva csak a bejáratánál, kezeimet zsebre dugva viszont figyelmesen és fesztelenül vizsgálgattam a szobáját, ami láthatóan egy kicsit őt is zavarba hozta; tett-vett, pakolgatott, nem a rend kedvéért, nem miattam, pusztán csak a cselekvés kényszere végett, de mégis egy kicsit kényelmetlenül érezhette magát, mintha bizony a bírája előtt állna, aki a szobája alapján ítél róla, és ekként majd a sorsáról is dönt.

Utoljára az ő szobájába jutottam be; Georg már az első napokban szívélyesen beinvitált magához, Manuelához pedig valami ujjnyi hosszú rovar lévén kerültem be, amit el kellett pusztítanom, minthogy ő a puszta látványától irtózott, és visongva kiabált; és milyen fantasztikus volt, ahogy ők, a hosszabb időre berendezkedve milyen otthonossá, voltaképpen személyessé tették azt a pár négyzetméternyi teret, amelybe belekényszerültünk, amit, ha otthonunknak nem is, de lakásunknak nevezünk; Manuela szobájában, spanyolmániája végett, spanyol zenekarok poszterei voltak kiragasztva, ágya felett pedig még egy óriási spanyol zászló is ki volt feszítve, de még a szabvány sárga függönyt is lecserélte egy virágmintásra, Georg szobájában pedig halomban álltak a könyvek és a tudományos folyóiratok, a sarokban egy kosárlabda, amit tudtommal soha nem használt itt, és egy gitár, amin esténként olyan szépen játszott, de amikor ezt megemlítettem neki, a dicsérettől való jóérzés helyett mintha gyanakodna rám, és bocsánatkérőnek álcázott érdeklődéssel azt kérdezte, hogy áthallatszik-e hozzám a zene, mert ha igen, akkor halkabban fog játszani, amire szinte védekezőn azt kellett mondanom, hogy nem, csak véletlenül hallom, ha épp kimegyek a mosdóba, de hiába, éreztem, megbántottam őt; nem lehet megsérteni a személyes élettér zártságát, néha akkor is furán néztek rám, ha reggel elmentem az egyetemre, és nem zártam be a szobám ajtaját; nem kérdezték, miért nem, de éreztem, furcsállják, mintha bizony a bizalmammal csak próbára tenném őket.

És most itt álltam Hanka szobájának bejáratánál, mindent aprólékosan megfigyelve, a sárgára átfestett falat, ugyanis engedéllyel, és némi pénz megfizetésével szabadon át lehetett festeni a szabványszínű fehér falakat, az ágyon heverő plüssmackókat, az éjjeli szekrény cserepes virágát, mindent, és arra gondoltam, hogy az én szobám milyen üres és személytelen, négy hónap után sem halmozódott fel benne semmi olyan, ami rám utalt volna, hacsak nem a sarokba dobált szennyes ruhák halma, vagy épp az ágy örökösen beágyazatlan trehánysága, ami persze Hankánál olyan szépen meg volt csinálva, a legkisebb gyűrődéseknek sem lehetett nyomát látni, mintha abban az ágyban bizony nem is aludt volna senki, mert nem is arra való, hogy emberek aludjanak benne; úgy is mondhatnám tehát, hogy az ő szobáik barátságossá, vagy legalábbis elviselhetővé alakítottan zártak magukba egy olyan folyamatos tevékenységet, amely a saját lehetőségeihez mérten a teljesség, de mindenképpen a nyugalom felé törekedett, tehát azt, amit életnek nevezünk, míg az én szobám pusztán csak addig volt jó, ameddig itt kellett maradnom.

Nem néztem rá, ő sem rám, nekem Wedelről kellett beszélnem, ő pedig hallgatott.

Egyre nehezebb volt beszélnem, nem pusztán nyelvi okokból, bár ez sem tekinthető elhanyagolhatónak, komoly erőfeszítésbe került például az öböl szó, mivel nem ismertem a német megfelelőjét, körül kellett volna valahogy írnom ezt a szót, de hogyan írná körül az ember azt a szót, amit ismer, aminek a jelentésén még soha nem gondolkodott, hiszen az egyértelmű volt, így néha olyan torz magyarázatok születtek, amiből homályosan valamit felfoghatott, de teljes pontossággal nem érthette meg, amit mondtam, ebben az esetben ugyanis fel kellett volna kiáltania, mintegy mindkettőnk segítségére sietnie, hogy a szó, amit keresek, az a Bucht lenne, amit most, immár túl mindenen, kikereshettem a szótárból, de ami már nem változtat semmin; sokkal inkább az okozott gondot, hogy a beszéddel valamit feltartani óhajtunk, és miközben az egymás iránti figyelmet játszuk, magunkba vonultunk vissza, megérteni mindazt, ami azokban a pillanatokban közöttünk történik.

Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy milyen különböző a viszonyunk a mindkettőnk számára idegen nyelvhez; mert mintha az ő esetében nem is lehetne az idegen jelzőt használni, beszédjében olyan természetesen őrizte meg az anyanyelvben hordozott személyes tulajdonságait, mert például néha, ha álmos délutánokon ágyamon elfeküdve, merően a plafont bámulva áthallatszott a szobámba, ahogy az anyjával épp a Skype-on beszélgetett, hallhattam őt ukránul is beszélni, ami mindig mosolyra késztetett, nem lehettem soha annyira magam alatt, hogy ez ne vidított volna fel, és nem anyanyelvének számomra érthetetlen zagyvasága, hanem anyanyelvén kirobbanó áradó locsogása miatt, valami olyan emelt hangon, ami az én nyelvem mélyebb és halkabb kiejtésén kiabálásnak számít, nála viszont a legtermészetesebb csevej, mert bár nem értettem, amit mond, a hangok különböző minőségeiből mégis érzékeltem, mikor haragos, mikor vidám, vagy mikor beszél valami közömbös dologról, mindegy volt, hangja egyként törte át szobám falát, és a legkevésbé sem gúnnyal, hanem a legtisztább jóérzéssel kellett nevetnem a beszédbe vetett ilyetén, számomra mégis kétséges bizodalmán; és hogy ezt mennyire így gondolom, bizonyítja a saját beszédem, mert míg ő anyanyelvének hangos örömét a legkisebb hiba nélkül át tudta menteni a németbe, az én hangom bántóan megváltozott, hangomat elvékonyítottam, hogy a német nyelv magasabb hangfekvésén szólalhassak meg, ami kellemetlen orrhangom miatt igen torzra sikeredett, éreztem hát, hogy nem én beszélek, hanem a bennem élő hajlékonyság, akinek szent meggyőződése, hogy egy más nyelven más emberré válhat, mert nem is hitt abban, hogy anyanyelvünk sajátosságaiban őrizett és anyanyelvünkön megszólaló személyiségünk átvihető volna egy idegen nyelvbe, és persze nem csak hogy nem hitte, de a legkevésbé sem akarta ezt.

Amitől a magam számára is idegen lettem.

Wedelről azért kellett beszélnem, mert néhány nappal ezelőtt Georggal épp a laptopomon nézegettük a képeimet, közösen megbeszélve, mi az amit látott, és mi az, amit nem, és kissé szégyenkeztem, hogy az utóbbiból volt több, ilyenkor magyaráznom kellett, hogy mit is lát, és hol találja meg, ha személyesen is szeretné felkeresni; kényelmetlen volt, mert én, aki rövidebb ideje vagyok itt, de mégis többet láttam, mint ő, számomra inkább jelentette azt, hogy turista vagyok, egy ostoba nézelődő, aki a legkevésbé sem tanulni jött ide, de ha a legmegengedőbben is fogalmazok magammal kapcsolatban, akkor is azt kell mondanom, hogy nem a könyveket bújva, és az előadásokra be nem járva lényegében folyamatosan lógok, saját utakat tervezek magamnak, amelyeket bejárva beleveszek Hamburgba, ami a végtelenre nyújtott séták miatt immár azzal járt, hogy nem tudtam olyan utakra indulni, amelyek ne már ismert utakra vittek volna, mert éppen néhány nappal e közös képnézegetés előtt történt, hogy egy új utat tervezve Meßberg megállónál szálltam ki a Willy-Brandt-Straßén, és indultam el szűk kis utcákon, át a mélyzöldszínű csatornák felett a gyalogosoknak épített hidakon, míg az Osakaallee-re érve azt nem vettem észre, hogy a környék nagyon ismerős, és persze!, jutott volt eszembe, több mint három hónappal ezelőtt, éppen az ellenkező irányból érkezve, de itt pillantottam meg először a kikötőt, és hogy az első és az utolsó napok útjai ilyen véletlenül összetalálkoztak, a legkevésbé sem volt kellemes érzés, mert már nem tudtam többé eltévedni, az előbb említett eset csak a nyitánya volt azoknak a sorozatos kudarcoknak, ahol nem tudtam olyan elrejtett utcákba befordulni, amelyek már ne ismert helyekre vittek volna, ezért olyan távolra kellett utaznom, amely a város határain belül lehetségesek; így utaztam ki Wedelbe, a város legnyugatibb pontjába, az egyes jelű S-Bahn végállomására, ami kereken egyórás út volt, és ez volt az a pont, ahonnan már nem lehetett tovább; és ekkor hívatlanul belépett a szobámba, az ajtóm nyitva volt, így a konyhából, ahol éppen főzött, beláthatott, és kíváncsiságának engedve ő is csatlakozott hozzánk, bár csak egy pillanatra, de éreztem, a képek látványa számára is furcsának és különösnek hatottak, és a szobájában pakolgatva ezek iránt érdeklődött, hogy hol készültek azok a képek a folyóról.

Pont egy hete voltam, válaszoltam neki, és ha emlékszik, rekkenő hőség volt akkor, és bár nem tudtam, hogy van-e szabadstrand, de vittem magammal fürdőruhát, és szerencsémre nem csalódtam, mert az Elbán két helyen is mesterségesen öblöt alakítottak ki, ahol lehetett fürödni, anélkül hogy a folyamatos hajóforgalmat zavarták volna.

Az ég vakítóan kék és felhőtlen volt, a strand finom, sárga homokja pedig olyan forró volt, hogy égette a talpamat, magyaráztam neki, a víz viszont szinte egyáltalán nem melegedett fel, és így a felhevült bőröm miatt hosszú percekig kellett szoktatnom magam a hideg vízhez, míg bele mertem mártózni, ami annál komikusabb volt, mivel a kisgyerekek viszont olyan könnyedén szaladgáltak be a folyóba, mintha az ő testük nem is érzékelné az éles különbségeket; de ha már benne voltam, a víz frissítő hidegsége gyors úszásra késztetett, és mindig elúsztam az öböl határáig, és mit is mondhatnék még, folytattam, Wedel olyan, mint egy fürdőváros, kis földszintes házakkal, szűk utcákkal, és gondosan ápolt füves terekkel, mindenki látott már ilyet, mondtam neki, Wedel attól válik különlegessé, hogy itt született Mathias Rust.

Hogy az kicsoda, kérdezte.

Mathias Rust akkor lett világhírű, mondtam, amikor mindössze tizennyolc éves korában, nem mellesleg az én születésem évében, kijátszotta a szovjet radarokat, és repülőgépével landolt a moszkvai Vörös Téren, és így mint civil ember bizonyította be, hogy a Szovjetunió katonai hatalma immáron csak látszat, habár elmondása szerint ő ezt a repülést a világbékéért, a népek közötti megértésért tette, és persze, fűzte hozzá a riportereknek mosolyogva, mondtam magam is elmosolyodva, bár én azért, hogy végre lezárjam fárasztó beszédemet, a tréfa kedvéért.

Sokáig nem szólt, megállt szobája közepén, engem figyelt, de tekintete kifejezéstelen volt, majd alig hallhatóan csak annyit kérdezett, honnan tudok én ennyi mindent.

Mondtam, a Wikipediáról.

Nevetésünk egyszerre tört ki, bár nevetésünk tárgya bizonyosan nem volt azonos; én pusztán azért nevettem, mert fáradt voltam, és a nevetést tökéletes visszavonulónak éreztem; most, gondoltam magamban, most még kivonhatom magam ebből az egészből, de tévedtem, a nevetés nem elválasztott minket, amiből egy „jó éjszakát”-tal kihátrálhattam volna, nem, éppen ellenkezőleg, bensőséges kört formált közöttünk, mert nevetése mosollyá szelídült, pajkosan fürkészővé vált tekintettel hosszan szemlélt engem, de azzal a pillantással, amellyel nem az arcot kémleljük, hanem ami mögötte van, ilyenkor beszélünk a lelki szemeinkről, amely adottsággal persze nem rendelkezik a szemünk, csak az van, ami látható, és az, amit ehhez hozzágondolunk, de mégis hisszük, hogy e fizikai érzékszervünk képes meglátni a másikban a nem fizikait, és mindezt azzal a reménnyel, hogy a másik is bír ugyanezzel a képességgel, és megláthatja bennünk a romlandó testünkbe zárt különlegest és megismételhetetlent, amit lelkünk kincseiként dédelgetünk magunkban; de hogy arcomon válaszokat nem talált, mert neki is csak az volt, amit a látványhoz a személyes életével hozzágondolhatott, mosolya is eltűnt, tekintete élessé lett, és halkan azt mondta, hogy irigyel engem a szabadságomért, ami e mindkettőnk számára idegen nyelven még szebben hangzott:

Ich beneide dich um deine Freiheit.

És csak azért írom le ezt németül is, mert ez a mondat sokáig maradt a levegőben, jobban mondva bennünk maradt, ő magáról mondott el valamit ezzel a mondattal, én viszont magamra vonatkoztattam, és ekként nem tudtam értelmezni, mint ahogy azt sem tudtam volna megmondani, miért mondta ezt, miket mondtam neki, hogy ezt gondolja rólam.

Milyen igaz, hogy a szónak nincsenek jelentései, csak következményei, mert soha nem tudhatjuk még csak előre jelezni sem, hogy a szavaink milyen hatást váltanak ki a másikban, hiába minden figyelmesség vagy számítás, még ha tökéletesen uralunk is egy nyelvet, beszéljünk tehát anyanyelvünk biztonságot és oltalmat adó karjaiban is, akkor is kimarad a legfontosabb, a másik, akit úgy kellene hallanunk, ahogy ő hall minket, de ha megpróbáljuk a másik ember fülével hallani magunkat, akkor is csak a másikról kialakított képünkkel halljuk saját magunkat, mintegy kétszeresen hallva önmagunkat, átszűrve az önmagunkról alkotott képen az önmagunkról a másikban feltételezett képünket, amely így persze szintén csak egy önkép, de akárhogy is csavargatjuk a dolgokat, magunknál tovább nem jutunk.

De hiszen ő is szabad, mondtam neki.

Persze, igen, szabadkozott újra elmosolyodva, de nem úgy, ahogyan én.

Hogy én szabad lennék, ismételtem magam elé mormolva.

Ha nem értem volna a nyelvtudásom végére, elmeséltem volna neki az ittlétemet; arról a Hamburg utcáin magányosan járókelő, huszonéves fiatalemberről kellett volna beszélnem, aki céltalanul kószálva szemléli, sőt kiéhezetten vadássza a város hétköznapi valóságát és rejtett titkait, az érzéki szélsőségek színtereit, egyszóval a város poklát; mindazt tehát, ami nincs benne az útikönyvekben, mert nem a város hivatalos valósága érdekli, hanem az eldugott, sötét zugok, amelyekből testüket felkínáló nők, vagy drogot áruló rongyos, veszélyes alakok lépnek elő; a tekintetemről kellett volna beszélnem, amellyel mindent kíváncsisággal, de egyúttal közönnyel is figyelek; úgy tekintem a várost, hogy magamat kihagyom belőle, és talán jobb is így, hogy tucatnyi képem közül egyen sem vagyok rajta, mert bizony úgy van az, hogy az ember vagy magát fényképezi, vagy a látványosságot, a kettő együtt nem megy, pontosabban mondva természetesen lehetséges, azonban nem készülhet rólunk úgy kép, hogy azon mi magunk és a látvány közötti viszony egyenrangú lehetne, mert ha például lenne egy fényképem, amin én vagyok rajta, és mögöttem a Városháza valóban lenyűgöző épülete, akkor vagy az én jelenlétem legitimálná a látvány valóságát, vagy a látvány szolgálna bizonyságul az én ottlétemnek, de bármelyik esetet is tekintjük, mindkettőben a látvány az én személyem alá rendelődnék.

És azt is el kellett volna mesélnem neki, hogy gyerekként, rögtön az ebéd után mindig felszaladtam a szobámba, és ha a szüleim kérdezték, mit csinálok, azt válaszoltam, hogy tanulok, pedig nem csináltam én semmit, csak feküdtem az ágyamon órákon át, történeteket találtam ki, amelyekben magányos harcosok vittek végbe hőstetteket, de valamiért hőseimnek soha nem adtam nyugalmat, boldogságot ígérő befejezést, hanem amiként felléptek, éppoly magányosan tűntek el egy kihalt, ködös utcán; és úgy tűnik most, mintha bizony mindig is így lett volna, csak fekszem, és olyan dolgokon gondolkodom, ami senkit sem érdekel, mintha az életemet úgy töltöttem volna el, miként egy naplopó, könnyelmű tépelődéseimmel a saját időmet pazarolva, mintha bizony nem is ebbe az életbe kellett volna születnem, hanem valahová máshová, messze attól a helytől, amit otthonomnak kényszerülök nevezni; azt is el kellett volna mesélnem neki, hogy még egyetemista koromban sem tudtam felhagyni azzal a gyerekes lázadással, hogy az asztalon heverő tankönyv helyett, a kíváncsiságomnak engedve mégis egy másik, az asztal alá bújtatott könyvet olvassak; és azt is el kellett volna mondanom neki, hogy mennyire akaratlanul, de mégis számomra végérvényesnek tűnően megtanultam egyedül élni, és akkor már azt is könnyebben megmagyarázhattam volna neki, hogy a kezdeti jóérzéseim ellenére miért vonultam lassan mégis vissza, miért nem mentem soha az őáltala szervezett bulikba, hogy tudniillik egyszerűen féltem, hogy az engem körbevehető kedvesség és barátság mindent tönkre tett volna, mert attól elkerülhetetlenül csak vendégnek éreztem volna magam, de én nem vagyok itt vendég, bár igaz, nem is itt élek, de éppen ezt akartam élvezni, ezt a köztességet; és akkor elmondhattam volna neki, hogy valószínűleg ez az, amit ő az én irigylésre méltó szabadságomnak tart.

De ehhez a múltamról kellett volna beszélnem, a múltunk viszont a legtisztábban az anyanyelvünk.

És amit én legfeljebb gondolhattam róla, mert persze tudni igazából semmit sem, kíváncsiskodó kérdéseimre az első találkozásunkkor kitérő válaszokat adott, de mégis tisztán körvonalazódott számomra, hogy neki az ittlét a legszigorúbban életcél volt; a még Kijevtől is keletebbre, az orosz határtól nem messze fekvő Harkivból érkezett ide, amely semmi esetre sem Harkov, javított ki egyszer hevesen, amikor földrajzi ismereteimnek megfelelően így neveztem a szülővárosát, mert tudniillik „az oroszok nevezik Harkovnak”, de a nővére már itt élt, gyermeket is itt szült néhány hónapja, és bár konkrétan nem mondta, de egyértelmű volt, hogy a két lány minden igyekezete arra irányul, hogy itt úgymond helyet csináljanak az otthonélő szülőknek, de legfőképpen a kishúguknak; egy fiatal nő állt tehát előttem, aki nem hibázhat, mert az a családja reményeit tenné tönkre, ezért ez az ostoba szenátusi elfoglaltság és az egyetemen végzett apróbb munkák, amelyek a jelenlétét szükségessé teszik, míg én a magam jelenlétét megindokolni sem tudom, nekem nincsenek céljaim, így vesztenivalóm sincsen, és ha nem értem volna a nyelvtudásom végére, akkor elmondhattam volna neki, hogy valószínűleg ez az, amit ő az én irigylésre méltó szabadságomnak tart; másrészt mégis egy magányos lány állt előttem, mert nem kellett hallgatóznom ahhoz, hogy halljam esténként a panaszait, amelyeket Manuela együtt érző figyelemmel hallgatott végig, és így tudtam, hogy péntek és szombat esténként egyedül maradt, ilyenkor soha nem jött a barátja, azt nem tudom, miért nem, de az a szomorú magányát haragba rejtő kiáltása, hogy miért kell neki hétvégenként egyedül lennie, tisztán eljutott hozzám, eléggé egyértelműen ahhoz, hogy egy ilyen magányos péntek estén, bár kissé részegen, de mégis a szándékoktól a legtisztábban vezérelt szavaimmal elmeséljem neki egy fiatal lány útját Bergedorfból a Herbertstraßéra, az ártatlanságból a gyönyör világába, és hogy immár belépve a szobájába, egészen közel álljak hozzá, hogy csak egy lépés válasszon el minket egymástól.

Mondtam, amit ő a szabadságomnak gondol, az nem jelent többet, pusztán annyit, hogy én nem tanulni jöttem ide, holott ez volna a kötelességem.

Kérdezte, akkor miért jöttem ide.

A népek közötti megértésért, válaszoltam, és mosolyogni akartam, ironikus zárójelbe tenni mindazt, amit mondok, de valamiért ez a mosoly nem sikerült, és persze, folytattam, a tréfa kedvéért.

Helyettem ő mosolyodott el, tekintetét elfordította rólam, furcsa fiú vagyok, mondta, de én nem hagytam, hogy a mosolyával kihátráljon az arcomból, merev tekintetemmel rákényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, és akkor a mosoly is eltűnt az arcáról.

Magam sem hátrálhattam ki, mert mindez az én tetteim következménye volt, habár egész este a visszavonulás lehetőségeit kerestem, éreztem, amit teszek, helytelen, a félrelépés morális terhe egyedül engem illet, én vagyok a kívülálló, a harmadik, ugyanakkor a szám nagyon is vágyott a tapasztalt, de viszont mily régen tapasztalt mozdulatokra, és mintha csak az erkölcsöt a tapasztalattal szeretném lemérni, és ehhez végső, és legfőképpen megnyugtató érvként az is hozzájött, hogy két nap múlva úgyis elutazok, végérvényesen eltűnök innen, átadtam magam hát ügyességem, ravaszságom és aljasságom díjának.

Arcom arcához közeledett, mindketten kissé oldalra hajtottuk fejünket, és, mintha a mozdulatok azonossága a két test harmóniáját előlegezné meg, szemünk is egyszerre csukódott le; ajkaim ajkaihoz értek, éppen csak résnyire kinyitva őket gyöngéden beszippantottam az övéit, vigyázva, fogaimmal ne érintsem őket, majd rögtön el is engedtem őket, leheletnyi kis űrt hagyva szájaink között, viszont ajkai idegvégződésében már otthagyva a finoman csiklandó érzetet, ami az érzet ismétlődését, sőt elmélyülését követelte benne, pillanatnyi szünetet tartottam csak hát, éppen csak kiélvezve növekedő vágyának az arcomon szétomló forró leheletét, és ajkaim újra ajkaihoz értek, és immár a résen nyelvemet is kinyújtottam, és azzal a gyors, de éppoly finom mozdulattal, ahogy saját száradtnak érzett ajkaimat nedvesítem meg, ugyanúgy simítottam végig az ő ajkait; nyelvem e érzéki játékával kellett kinyitnom szájának kapuit, belépve oda, ahová a vágyak dörömbölő követelőzéseire a lélek már rég beengedett, de a test finomabb, körülményeskedő játékokhoz szokott, én voltam a férfi, nekem kellett hát a cselekvőnek lennem, aki a zártságát édes, hízelgő szavakkal felnyitja; és ajkai egy rövid, elhaló hangú sóhajtásban, amiben az utolsó tiltakozások is elhagyták a testét, szétnyíltak, és nyelvem végre találkozott nyelvével, és mint amik már ugyan elfogadták egymás jelenlétét, de még mindig idegenek egymásnak, először csak hegyükkel érintik egymást, ott, ahol az ember az édes ízeket érzékeli, körbe-körbe mozogva egymáson, de észrevétlen mégis egyre mélyebben siklok belé, és ekkor, mivel már nincs tovább hová hatolni, nyelvem adottságai kitöltik az ő szájának adottságait, de a két test egyre jobban meg akar nyílni egymásnak, és a csók ehhez már kevés, több kell, kezemmel először a hajába simítok, majd az apró szőrpihéktől selymes tapintású arcát veszem a tenyerembe, és tovább, a vállat és a kart érintve lefelé, a fenékhez, először csak végigsimítva, a domborulat érintésével érezni a vágyott testrész tulajdonságait, majd egy hirtelen és indulatos mozdulattal, mintegy bizonyossá téve a simítással szerzett tudást, megmarkolni, érezni nagyságát és keménységét, és ugyanekkor ágyékomhoz ragadni, kifejezni a vágyat azon egyesülésre, amit a szájak már elértek, és ahol ebben a pillanatban a fenék vad markolása miatt a nyelvek érintkezése már nem abban az érzékien gyöngéd játékban köröznek egymáson, mohón faljuk egymást, számmal el akarom nyelni száját, és kezem csak ezután indulhat újra fölfelé, hogy végre melleit is megérintsem, a markomba vegyem és óvatosan megszorítsam őket, mintegy a végső állomás ez, mert a nők valamiért könnyebben kínálják fel feneküket, és így akár nemi szervük érintését is, mint mellüket, és innen már valóban nincs visszaút; és hát a csókról is csak ennyit lehet írni, minden más kitérő és eszmefuttatás csak szófecsérlő körülményeskedés, a csóknak nincsen filozófiája, csak gyakorlata.