Közelítés Krúdy Gyula Napraforgó című regényéhez. Margócsy István előadása a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke Krúdy-konferenciáján hangzott el.

A szerelem regénye” – jellemezte a Napraforgót az a Fülöp László, aki először szánt komoly és terjedelmesebb elemzést e regénynek, s azóta e meghatározás ott lappang minden e regényt tárgyazó vagy érintő tanulmány szövegében [1]. S természetesen nem jogtalanul: hisz maga a Krúdy is valami ilyes interpretációs stratégiát sugallt és javasolt könyvéhez, mikor a szerkesztőhöz intézett fiktív levelében úgy vall: „A föld regényét tervezem… Egy holtig tartó szerelem könyve lesz ez a regény, a szerelemé, amely együtt sarjadt velünk a földből…” [2] – s olyan párhuzamot javasol a „föld”, azaz a „anyatermészet, tenyészet” fogalma és a szerelem között, amely egyrészt persze meglehetősen homályos (és ugyanakkor közhelyes), másrészt pedig éppen az egyes, a regényben bemutatott szerelemvariációkkal csak nagyon nehezen hozható kapcsolatba. A regényben [3] ugyanis egyrészt valóban minden szereplő (a fontosabbak is, a kevésbé fontosabbak is) folyamatosan a szerelem valamilyen problémájával van elfoglalva, állandóan róla beszélnek, a férfiak és nők egymással, mindenki mindenkivel valamilyen szinten szerelmi kapcsolatot is létesít vagy létesíteni vágyik, másrészt azonban a regényben elhangzó beszédszólamok, amelyek a szerelmet az egyes figurák szempontjából körülírják, folyamatosan erőteljes ellentmondásba kerülnek azokkal a cselekmény-elemekkel és jelenetekkel, amelyekbe a narrátor elhelyezi őket – s így a regénynek, úgymond, alapvető szerelemkoncepciója csak nagyon nehezen lesz körvonalazható.

A regény sokoldalú recepciója már részletesen feldolgozta a figurák önképének, személyiség-konstrukcióinak, szerepeinek, irodalmi előképeinek tipológiáját, s a két férfi főhősnek, Pistoli Falstaffnak és Álmos Andornak szerelmi elképzeléseivel is sokat foglalkozott, s az ő szerelemről vallott nézeteiket elsősorban a romantikus szerelemkoncepció alapján magyarázta: a szerelem ennek alapján azonos lesz a végtelen vágyakozással, az elérhetetlen ideál után való vég nélküli sóvárgással, a kielégíthetetlen kereséssel – a hősök ezek szerint úgy magyarázzák a maguk életvezetési stratégiáját és változékony taktikáját mint az „igaz” szerelem, „a tiszta érzések iránti vágy” keresésének modelljét [4]. A recepcióban aztán a hősök által hirdetett elv, az elérhetetlennek szerelme Krúdy teljes szerelemfelfogására is kiterjesztést nyert: mintha Krúdynál a szerelem egyrészt a platonikus értelemben vett ideál iránti törekvést képviselné (ennek mintája lenne a trubadúri–lovagi szerepjáték), másrészt viszont a kierkegaardi értelemben vett „végtelen erotika” képtelenségét és abszurditását vélelmezné – a sóvárgás attitűdje mint életmodell mintha tökéletesen kizárná a tényleges szerelmi kapcsolat beteljesülésének még elvi lehetőségét is (ezért vélelmezheti úgy az egyik leírás, hogy „Szindbád a szexuális értelemben vett szerelmet soha nem tapasztalja meg”, s Krúdy, a platonikus értelemben vett ideális szerelem koncepciója érdekében, csupán „palástolja” a szexualitást [5].

S ha mindennek van is bizonyos létjogosultsága Krúdy egyes műveit illetően, a Napraforgó azonban erőteljesen más beállítódást képvisel, mind az egyes beszélő hősök önideológiáját, szerelmi áriáit illetően, mind pedig a narráció egészének bonyolultságát illetően. Egyrészt e regény esetében nagyon nehéz lenne megállapítani vagy kijelölni, kinek a szerelemfelfogása vagy szerelmi szólama lenne a domináns – az összes szereplő, mind a férfiak, mind a nők olyannyira kettős, önmagában ellentmondásos, értékeiben és elveiben összeegyeztethetetlen életvitelt és életelv-rendszert képviselnek, hogy homogenizálásuk tökéletesen reménytelennek mondható; másrészt pedig oly ellentmondások ütköznek ki – a narrátor jelenetező gesztusaiban és kommentáló szólamában egyaránt – a kimondott princípiumok elvei és a bemutatott és elhallgatott cselekvések tartalma között, hogy már-már az is kétségessé válik, valóban folyamatosan a szerelemről lenne szó. A szerelmi (férfi-nő) kapcsolatoknak ugyanis oly széles és abszurd kavalkádja bontakozik ki az olvasó szeme előtt, a szerelem oly csillámlóan sokféle, egymással össze nem egyeztethető alakban és elképzelésben bontakozik ki, hogy fogalmának és szubsztancialitásának értékelése is folyamatosan kétségbe vonatik. A szerelem ugyanis itt egyáltalán nem az idealitásoknak tiszta világába vezet be, hanem folytonosan a legerőteljesebb fenyegetéssel kézzel fogva jelenik meg: a szerelem és az erotika démonikus kettősségben mutatkozik, a legnagyobb örömmel kecsegtet és a legnagyobb halálos veszélyt rejti magában – aki szerelmes lesz vagy szerelmet ébreszt maga iránt, az első pillanattól kezdve a halálos fenyegetés és fenyegetettség állapotában kell, hogy találja magát (pl.: „Maszkerádi kerekre nyitott szemekkel hallgatta a kurtanemest, mintha valami lappangó tűzfolyam közelednék feléje a szavak jégzajlásában. Tudta, hogy patkányfogóval játszik, mégis nyújtogatta ujjait a csapvashoz…”).

Krúdy e regényében egy szereplő esetében sem, sem belső világukat, sem külső akcióikat tekintve, a szerelem és a vágyakozás indulata nem szakítható el a pusztulás és a pusztítás képzeteitől. S e tekintetben nincs különbség a régi világ és az új világ között: a regény szereplőinek ősei, szülei is tökéletesen őrült szenvedélyek hőseiként vagy áldozataiként lesznek bemutatva: szerelmi kapcsolataik a pusztítás és az önpusztítás terepeként ábrázoltatnak (akár Álmos Andor, akár Maszkerádi Malvin felmenőinek esetében). A regény a folyamatos szorongás és fenyegetés szituációit mozgósítja (betöréssel kezdődik – a régi szerető látogatása mint támadás értékelődik; a szerelmi csábítás gesztusa soha nem nélkülözi a fenyegetés nyerseségét, sőt durvaságát, s a szerelmi aktusok nem egy esetben (pl. a főhős végső nászjelenetében halállal – mondhatnánk: szerelmi gyilkossággal végződnek); alaphangulata a szorongás, s mindenütt a halálfélelem affektusai érvényesülnek. A szerelmesek állandóan összekeverik az életet és a halált, a kéjt és a rettenetet – aki szerelmes, az időnként meghal (Álmos Andorról olvassuk: „Álmos úr egy napon meghalt. Ezt minden esztendőben megcselekedte, amikor Evelin kisasszonyt huzamosabb ideig látta, s rátört a szerelem, farkasok kínja, szél üvöltő zúgása…”), a szerelmes férj alapállapota az özvegység (Pistoli – akinek özvegysége mellett elhanyagolható, hogy három élő, őrült felesége van), szerelmes asszonyok halott férfival tartanak illetlen lakomát (az apa Maszkerádi utolsó fellépésekor: „A két asszony, Lotti és Helén szemérmetlen állapotban traktálta Maszkerádit az asztalnál…”), a rettenetes házasságot pedig csak a halált megidéző nagy bejelentés tudja gyermeknemző násszá kreálni (Álmos Ákos és az első Evelin kapcsolatában), Maszkerádi alteregója saját hajfonatával fojtja meg (Maszkerádi helyett, de Maszkerádi helyeslésével) a szeretett férfit stb. A szerelem e világban szélsőségesen kétértékű valami: az éltető és a pusztító erő egyszerre és elválaszthatatlanul (ezt Pistoli a levelében meg is írja: „A szerelmet, amelyet a gyilkosságtól csak egy keskeny mezsgye választ el, úgy nézegettem, mint egy mirákulumot…”); a szerelem a legmagasztosabb és egyben a legaljasabb emberi viszonyrendszer – amely megengedi a legodaadóbb hódolatot és a legdurvább megalázást, a csábító gyengédséget és a vad erőszakot; de amely ugyanakkor ugyanúgy képes hatni, minden társadalmi és kulturális különbséget félretéve, a legkülönbözőbb egyénekre is (többször elhangzik, több szituációban is, hogy a szerelem aktusában eltűnik a különbség az úri dáma és a céda között; a férfiak válogatás nélkül elfogadnak mindenféle női teremtést, a nők pedig a legellenszenvesebbnek tűnő férfifigurába is képesek beleszeretni ( vö. pl. Pistoli leírását az egyik feleségéről: „az nagyon szeretett. Misliknek hívták, de lehet, hogy volt más neve is. A kutyámat neveztem valamikor Misliknek…”; vagy Maszkerádi gesztusát Pistolival szemben: „Gyűlölöm a két észvesztő szemed. Tele van elpusztított, felfalt, szétmarcangolt szívű asszonyok árnyaival. … Látom, hogy tetted őket boszorkányokká, bomlott hajú bestiákká, tajtékos szájú tébolyultakká. Te nagy gazember vagy, Pistoli, – de szeretlek…”). A szerelem kétértékűségét, fenségét és aljasságát pedig a legnyilvánvalóbban Pistoli tartása képviseli: ő, aki rajongó tisztelettel hódol udvarlásai során a nőknek, a narrátor ironikus megjegyzése szerint „egyébről se tudott beszélni, mint a nők nemi életéről”; a nők által való kiválasztottsága és kegyeltsége pedig oly lealacsonyító kommentárba torkollik, mint „Élt a nők kegyében, mint a siket disznó a búzában…”; vagy még látványosabban: „Pistoli részeg volt, házasodott, asszonyt temetett, árok sarkában és virágágyban aludt, annyi nőnek az illata maradt meg emlékezetében, mint egy nagyvárosi hímkutyának a szaglószervében … bolond módjára táncolt mezítlábas szolgálók és szentképarcú asszonyok után…”

S ennek megfelelően a szerelmes hősök (s ne felejtsük: e regényben tényleg mindenki állandóan szerelmes) maguk is állandóan kétértelműen, egyszerre kétféle értéket képviselve működnek, s egyikük sem tüntethető ki valamely tiszta érték egyértelmű képviseletével (a régebbi recepció azon nézete, miszerint itt két világ és világnézet, két erkölcsi rendszer nézne szembe egymással, megítélésem szerint, nem tartható fenn [6]) : a felmagasztosítás és a lealacsonyítás ugyanazon aktussal történik (pl.: „Evelinnek olyan nyaka volt, hogy egyformán ráillett a nyaklánc és a kötél…”); az ún. kézzelfogható, ártatlannak látszó, szűzies alakban mutatkozó Evelin tökéletesen hasonlít az első, démoni erejű, pusztító, kicsapongó első Evelinre („A régi Evelin arcképe ott függött a falon életnagyságban, s az élő Evelin az arckép alatt állott – mintha megelevenedve kilépett volna rámái közül a festmény…”), s Pistoli többször is Maszkerádi mellett látja és láttatja őt (hisz a két nő együtt is megy a máriapócsi búcsúra!), mint ugyanannak a jelenségnek két változatát (sőt: álmában is úgy jelenik meg Evelin, mint Maszkerádi alteregója: „Pistoli délutánonként elmerengett a szobában, hol felváltva érezte Maszkerádi kisasszony és a drágalátos Evelin illatát…”; máshol egymás mellett, egymással szembe állítva látja a két nőt, Evelint mint öreg, elmebeteg nőt, Maszkerádit mint megőrült hastáncosnőt…); a végtelenül lovagias, álmodozó Álmos Andor pedig, aki a történések jelen idejében szolíd és szelíd életvezetési elveivel mintha domesztikálni (vagy legalábbis magától távol tartani) akarná a szélsőséges szenvedélyek őrjöngő világát, ifjúkorában Rizujlettől még a „hírhedt márki”, azaz de Sade szerelmi praktikáit is elsajátította, s a platonikus beszélgetésbe fulladt randevú után, Evelin távozásakor, zavartalanul fogadja el a helyettesítő áldozatot (amit Evelin is természetesnek tekintett, sőt ajánlott): azaz Rizujlett szenvedélyesen felkínálkozó szerelmi aktusát; ám a legjellemzőbb talán az, hogy Álmos Andor is ily kétértelmű lovagias hódolattal fejezi ki elragadtatását Evelin iránt: („Rejtelem vagy nekem, pedig üvöltve mondom éjszaka, hogy csak nő vagy… Rémület vagy, aki torzonborzan nyitja ki félig az ajtót álmodozásaimban, mint egy kést szorongató gyilkos… Megholt asszony vagy, aki haloványan, szellemként simul az ajtóhoz, és a másvilágra hívogat integető ujjaival… Halál vagy és élet vagy…”).

S mindehhez hozzájárul, hogy a Napraforgóban a korabeli irodalmi, ábrázoláselvi és erkölcsi konvencióhoz, de a többi Krúdy-regényhez képest is, jóval nyíltabb ábrázolást vagy sejtetést nyer a szerelmi kapcsolatok testi, szexuális aspektusa. E regényben nemcsak beszélnek a szerelemről, s nemcsak platonikus idealitásban beszélnek a szerelemről, de rendkívül fontos szerepet kap, mind a szereplők szólamában, mind a jelenetezésben, mind a narrátori kommentárokban a szerelem testisége. E regényben a sok ábrándozás és sóvárgás mellett vagy mögött mindenütt jelen van az erotika testisége, vagy nyíltan kimondva, vagy elhallgatás retorikai alakzatával fedve, vagy metaforikus allúziók erőteljes érvényesítésével – a szeretői státusz itt tényleges szexuális kapcsolatra utal (akár még az oly szűziesnek láttatott viszony esetében is, mint amilyen Evelin és Kálmán között feszül: hiszen Evelin számára is természetes, hogy Kálmán éjszaka a lakásában járkálhat); Pistoli, Rizujlett, Álmos Andor előtörténete rengeteg szexuális élménynek felidézésével jár együtt – oly merész és kihívó abszurdumoknak megelevenítésével, mint pl. Pistoli három őrült feleségének orgiája („Hitvesi jogaikat követelték – felelt Pistoli és az asztalra meredt. – Kegyed előkelő, finom úrhölgy, nem mondhatok többet…”) vagy Maszkerádinak látványos szeretkezési (maszturbálási) áriája és jelenete a fűzfával („… átölelte a fát, mint egy bálványt a vad népek asszonyai, akik már nem találnak férfira a nemzetségben. – Megölelte a fát, ahogyan férfit sohasem mert volna megölelni. Karjával, lábaival átfogta a törzset és lángba borult homlokát a vén bálványhoz simultatta, a római Priapus e késői maradványához, amelyet nem festettek be cinóberrel a nők…”); Rizujlett, mikor átadja Evelin ún. üzenetét Álmosnak, a következőképpen viselkedik: „Át akarok adni valamit, amit rám bíztak. Átölelte a férfit, és hosszan, mint egy nászút, boldogan, mint a viszontlátás, és alázatosan, mint a háremben, megcsókolta Álmost. A teste vonaglott, mintha belülről zokogott volna minden porcikája, mint a hajadonoknak esküvő napján…”; nem is beszélve Pistoli életének utolsó jelenetéről, az álruhás verekedésből nagy és gyilkos szerelmi násszá alakuló párviadalról, ahol a férfitól a már egy szál ingre vetkezett csábító nő azt követeli, hogy járná el a rókatáncot (ami tudvalévőleg egy földbe ásott lyuk körül lejtett botos férfitánc volt… – s csókjának, melyet „szeretlek” felkiáltással nyomott Pistoli ajkára, halál lett a következménye, de persze oly halál, melynek értékelését Pistoli furcsa és titokzatos gyászjelentése, amelynek szerzője ismeretlen marad, úgy adja meg, hogy „„örömök teljében halt meg”.

E regény világában a szerelem és az erotika mint a démoni erőknek játéktere jelenik meg (nyilván ennek köszönhető Pistoli temetésének fantasztikus, ördögi megjelenítése is) – s e világot végig áthatja e démóniának ironikus, sőt groteszk relativizálása is. E vonzó és fenyegető világ folyamatosan át van hatva a karneváli kacagásnak rettenetes hangulatával is: hőseink folyamatosan ironizálnak önmagukon is, ironikus szituációkba is kerülnek, s a narrátor is állandóan alkalmazza az irónia retorikáját. A narrátor Pistoli alapszituációjaként írja le Pistolinak rémítő nevetését („Ez volt a fehérmájú Pistoli, aki a cigányok térdén hempergett, s úgy kacagott, hogy a keresztutak, amelyek éppen nem foglalkoztak vándorlók elbolondításával, kísértetek módjára visszhangozták a Pistoli kacagását. A néma fák elkomorultak, mint a bitófák, amelyek alól elszökött a delikvens. Árnyékot vető sövények, amelyek alatt bizonyosan a Halál szokott megpihenni, midőn felírja a lutriszámokat, amelyekkel álmodott, baljóslatúan hegyezték a fülüket, mintha azt várnák, hogy Pistoli mikor unja már meg a kacagást, s egy iramodással át akar ugratni a sövényeken, a másvilágba…”); többször elhangzik utalás arra, hogy az evilági élet csupán nagy álarcosbál vagy kártyajáték („Álmos Ákos szomorúan élt, mint a tök király” stb. [7]) – s a legtragikusabbnak ígérkező szituációk sem nélkülözik a groteszk rövidre zárást (ennek legemlékezetesebb példája Pistoli utolsó fellépése: a kétségbeesett férfi mikor verekedésbe kerül az álruhás Maszkerádival, előbb patetikusan kiált fel: „Te vagy az, Halál?”, majd a továbbiakban cinikusan és alpárian utasítja helyre a vérző kisasszonyt: „Kvitt a hurka, lakatos!”, minekutána, ahogy a narrátor mondja: „Hirtelen csörgősapkás farsangi kedv nyomakodott be a búbánatos udvarházba…”). Ráadásul e nagy groteszk mögött állandóan ott rejlik annak a belátásnak állandó érzékeltetése, hogy a regény figurái folyamatosan hazudnak, s a narrátor különleges retorikai praktikái arra (is) szolgálnak, hogy e hazugság-effektusokra rendre felhívják a figyelmet (akár úgy, hogy a figura szerepjátszását emeli ki, akár úgy, hogy a hazugságnak mint kiküszöbölhetetlen beszédaktusnak fontosságát hangsúlyozza, pl. „A nők csak addig voltak kedvesek neki, amíg elhitték a hazugságait…”; vagy: „Meghatottan bólingatott, mintha igazat mondott volna, mint siralomházban az öreg haramia…”). Krúdy, úgy vélem, e regényében még a tőle megszokottnál is vadabbul és gátlástalanabbul, mintegy a karneváli hangulatot közvetlenül is imitálva, vegyítette a különböző stílusnemeket és esztétikai minőségeket – s épp e nagyszabású retorikai kavalkád, amely nem törődött sem grammatikai konvenciókkal, sem pedig referenciális igényekkel, tudta igazán nagyhatásúvá növelni vízióját a szerelem démóniájáról. Hiszen épp az a legérdekesebb ezekben a Krúdy-mondatokban, hogy hasonlatainak motiválási stratégiái vagy referenciális vonatkozásai még véletlenül sem merülnek fel (gondoljunk csak az olyan híres hasonlatokra: „Alkonyodott, mint a fáradt szív…”, vagy : „A nyírségi holdvilág lopakodva mendegélt az égboltozaton, mint a juhász, subája alatt a bürgével…” – a mondatoknak egyetlen elemével szemben sem vethető fel a bármiféle értelemben vett referencialitás igénye – az első, és persze sok más, mondat esetében pedig még az is felvethető, hogy grammatikailag inkorrekt, hiszen nem tartja be a kongruencia szabályait [8]).

Irodalomtörténetileg nézve: úgy vélem, Krúdynak e szélsőségesen feszített szerelemkoncepciója szoros kapcsolatba hozható azzal a szerelemfelfogással, amely az első világháború előtt és körül oly sok érdekes (és persze: különc) művet hozott létre: a szerelemnek és halálnak, a szerelemnek és az erőszaknak együttes kezelése, a szado-mazochisztikus szerelemfelfogás a század első két évtizedében nem kevés magyar költőnél kimutatható (a nyilvánvaló bécsi hatást is feltételezve): többek között gondolhatunk akár Ady oly verseire, mint a Lédával a bálban vagy a Héjanász az avaron stb.; akár Balázs Bélának misztériumjátékára, A kékszakállú herceg várára, akár Czóbel Minkának sajnálatos módon keveset emlegetett Donna Juanna c. verses világdrámájára. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy ismeretes (bár sokak számára meglepő) módon, Krúdy jó viszonyt táplált Ferenczi Sándorral, a hazai freudizmus igen jelentős képviselőjével [9], akkor talán úgy is fogalmazhatunk: a Napraforgó akár úgy is lenne nevezhető, mint a freudiánus Lustprinzip és Todesprinzip együttes megjelenítésének legkiválóbb magyar műve [10].

 Jegyzetek

[1] Fülöp László: Szerepek és életérzések. In: Uő: Közelítések Krúdyhoz. Szépirodalmi Kiadó, 1986. 292-323. l. Az idézet: 293. l.

[2] Krúdy levele a Virradat szerkesztőjének (1918). In: Az élet álom. In memoriam Krúdy Gyula. Szerk.: Fábri Anna. Nap Kiadó, 2003. 83-84. l. (A regény valóban meg is jelent 1918-ban.)

[3] A regényt a Magyar remekírók sorozatának kiadásából idézem: Krúdy Gyula: Regények. Szerk.: Fábri Anna. Szépirodalmi Kiadó, 1975.

[4] A legfontosabb elemzések: Fábri Anna: Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben. Magvető, 1978. Különösen A kocsma lovagjai: Pistoli-Falstaff és változatai c. fejezetben. 275-345. l.; továbbá Gintli Tibor: Valaki van, aki nincs. Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula regényeiben. Akadémiai Kiadó, 2005. Különösen a Szerelemelbeszélés és szubsztancialitás c. fejezetben. 165-186. l.

[5] Kemenes Géfin László, Jolanta Jastrzebska: Erotika a huszadik századi magyar regényben, 1911-1947. Kortárs Könyvkiadó 1998. Az Érzelmes / perverz Don Juanok c. fejezetben: 45-60. l.

[6] Pl.: Bori Imre: Krúdy Gyula . Fórum Kiadó, Újvidék, 1978. Különösen: 134-138. l. – Kiváltképpen furcsán hangzik ma egy olyan leírás, amely azt hangsúlyozná, Krúdy a múltnak kizárólag érzelmes szépségeit vette volna szemügyre: a Napraforgó kapcsán hangzik el: „e regényeiben elnézőbben ábrázolt, gyakran fújt rózsaszín ködöt a csúnyára is.” Ld.: Czine Mihály: Krúdy Gyula . In: A magyar irodalom története V. Akadémiai Kiadó, 1965. 370-388. l.

[7] Továbbá: „Nagy álarcosbál az élet, tekintetes uram…”; „A szerelmesek, ezek a furcsa filkók az élet kártyajátékában, voltaképpen minden más férfit alsónak néznek.”; stb.

[8] Csak néhány további példa: „Csak az álmatlan ember tartja nyitva a szemét, mint egy hulla, aki elfelejtett meghalni.”; „Oly halkan ment lefelé, mint koporsó a sírgödörbe.” stb.

 [9] Krúdy Gyula ismerte Freud lélek-teóriáját és analitikus gyakorlatát, műveit, illetve azoknak részleteit is olvasta, sőt gyakran találkozott is és jó viszonyt tartott fenn Ferenczi Sándorral, aki Krúdy műveit találta a legérdekesebbeknek a modern magyar irodalomból. Vö.: Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bethlen Gábor Könyvkiadó Bp. 1994.

[10] Nagyon hasonló szempontok alapján tárgyalja Krúdy műveit Mészöly Miklós, amikor – sajnálatosan rövid esszéjében – Szindbád „amoralitásáról” elmélkedik. Mészöly Miklós: Szindbád körül (1974). In: Az élet álom. In memoriam Krúdy Gyula. Szerk.: Fábri Anna. Nap Kiadó, 2003. 254-257. l.