You Are Here: Home » Tárcák » Gyorsposta » Gyorsposta » Soha el nem múlnak

Soha el nem múlnak


T. R.-nek

Három éves vagyok. Szemembe süt a nap. Miska mellé húzódom. Miska keze ernyedten lóg a combja mellett, az orrom épp a kezéig ér. Álldogálok mellette, és észrevétlenül a kezét szagolgatom. Dohány. Zsír. Tehén. Frissen kaszált fű. Pálinka. És kenderkötél szaga van.

Miska épp befejezte a templomudvar kaszálását. A cigarettát eldobja, és nekivág a toronynak. „Feljössz velem, Babika?” Miska tudja, hogy fel akarok mászni. És felmegyünk. A toronyba is besüt a nap, és tompán dobognak a lábaink a falépcsőn. Egy ideig kerülgetem a galambszart, aztán már mindegy. Lihegve érkezem. A harangokat nézem. Bármelyik alatt elférnék, akkorák. És középen lóg a kenderkötél. Miska érte nyúl, és ideadja nekem. Magyarázza, hogyan kell húzni-ereszteni a kötelet, hogy a harangok megszólaljanak. Észrevétlenül szagolgatom a kötelet. Miskaszaga van. Dohány. Zsír. Tehén. Frissen kaszált fű. Pálinka. És kenderszag. Visszaadom. Akkor előbb mélyen búgva, majd csengve-bongva, fülsiketítően rákezdik a harangok.

Öt éves vagyok. Sötétben botorkálunk Miskáékhoz. Recseg minden léptünk, arcunkat csípi a tél. Le sem vetem a havas csizmám, bújok befelé a szobába. Szeretem ezt a szobát, mert itt enni, aludni, kártyázni, mindent lehet. (A mai szobákban vagy eszünk, vagy alszunk, vagy kártyázunk, de nem keverjük.) A fényképeket nézem a falon. Miska katonaruhában kis bajusszal. Fiatal. A másikon meg a szőrös arcú ember, akit Miska Ferencjóskának hív. Ferencjóskán is katonaruha van. Azt hiszem, együtt harcoltak. Bajtársak voltak. De Miska kijavít. Ferencjóska a császárunk és királyunk, nem egyszerű baka. Csodálkozom, hogy Miskának a király a bajtársa.  (Esténként várom, hogy a hídadóban mutassák Ferencjóskát. Mindig kijavítanak, hogy nem hídadó, hanem híradó. „Hí-ra-dó” – mondogatom, de akkor sem értem. Ám egyik este se jön Ferencjóska, csak az emeszempé meg az eszkápé kábé.) Miskának téphető lapos naptára is van. De Miska nem tépi le a lapokat.

Az ágyra húzódom, a barna takaróra, és nézem a falvédő vadászjeleneteit. Nagyanyámék csigatészta csinálásába kezdenek a nagy asztal körül, Miska pálinkát tölt a férfiaknak, cigarettát sodor. Nemsokára megérkezik a szomszédból Ádám Péter atya. Koccintanak. Próbálom kitalálni, mi lehet az igazi neve. Mert az nem lehet, hogy Ádám Péter. Úgy képzelem, Bíró János vagy Gál Pista. És amikor János vagy Pista pap lett, kitalálta, hogy elnevezi magát az első emberről Ádámnak, és az egyház első emberéről Péternek. Hallottam, hogy írók is csinálják ezt. Faggatom a felnőtteket, de nem mondják meg az igazi nevét. Csak azt mondják, ez a neve, Ádám Péter, higgyem el. Én ezt az Ádám Pétert nagyon szeretem. Sokat nevet és sír. Ha Krisztusról beszél, mindig könnyezik. És én nem félek tőle.

A mi papunktól viszont félek. Magas, fekete ember. A hófehér templomunkban koromfeketéllik. Felmegy a szószékbe, és beszél. Nagyon sokat beszél, és én egy szavát sem értem. Mögötte félelmetes márványtábla, rajta fekete írás. Kibetűzöm: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak”. Megrémülök: ez a fekete pap tehát örökké itt fog beszélni. A hideg márvány előtt. Csak mondja és mondja, és soha el nem múlik. Még otthon is erre gondolok. Hogy még mindig ott áll és beszél. Még éjjel is erre gondolok.

A következő vasárnap inkább a másik templomba megyek, Ádám Péterhez. Nem szeretem a képeket a falon, de türelmetlenül várom a füstölő szagát. Mélyeket szippantok a levegőbe. 

Harmincöt éves vagyok. A félhomályos templomból hunyorogva botorkálunk kifelé a fénybe. Rekkenő hőség az udvaron. A fiam visszafelé húz: „Anya, felmehetek a szószékbe?” „Azt nem lehet” – válaszolom, de már indulunk is befelé. Felmászik, tompán dobog a lába a falépcsőn, és elégedetten néz le az üres padsorokra. „A táblát nézd meg!” – mutogatok a háta mögé. „Azt a márványtáblát mögötted!” Még most is félelmetes. Hogy nem szakadt le ennyi éven át az a súlyos márvány erről a régi kis szószékről? „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim…” A gyerek szól rám: „Anya, ez nem márvány. Csak festett fa.” Szaporáznám felfelé a lépteim, de meg kell várnom, hogy a szűk lépcsőn előbb lemásszon. Végre feljutok a táblához. Már látom, hogy fa, de azért megtapogatom. Hát persze, hogy fa. Mit is keresne itt más? Fa. Boldog vagyok, hogy csak fa. Fákra gondolok. Az édenkertire. A jászol fájára. A keresztre. Megszagolom. A szaga is fa.

Mennünk kell, jön a lány. Megnyom egy gombot a falon, és előbb mélyen búgva, majd csengve-bongva, fülsiketítően rákezdik a harangok.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top