De eddig, és ne tovább!, itt kell megálljt parancsolni az elbeszélésnek, vagy ahogy a híres német szerző írta terjedelmes regényfolyamának negyedik részében, mikor meg nem nevezett, mert természetesnek, és természetességükben szükségszerűnek, sőt egyenesen helyesnek és megkérdőjelezhetetlennek vélt erkölcsi értékekre hivatkozva méltóságán alulinak tartotta, hogy hálószobák titkait kémlelje, és amit én évekkel korábban e könyvét olvasva olyan megmosolyogtatóan prűdnek, másrészről bántóan sterilnek gondoltam, de most döbbenek rá, milyen igaza is volt, hogy elbeszéléséből kihagyta azt a részletet, amelynek űrjét, és ezt okkal feltételezhette, az olvasó a saját ízlése szerint való fantáziájával majd úgyis kitölti; mert mit is csinálok én itt?, emberek élnek körülöttem, és én, mint egy néma megfigyelő, megírom őket, életeiknek vagyok a tanúja, mintegy jelentéseket írok róluk, de mennyire lehet hiteles a szavam, mennyire torzítom el őket, ha én is csak azt és úgy látom, amit és ahogy a személyes élettörténetemmel gondolni tudok?; ehhez az estéhez érve jutott először eszembe átgondolni mindazt, amit immár négy hónapja teszek, hisz vajon erkölcsi zuhanásomnak van-e mélyebb pontja, mint mások életének kéretlen krónikásává szegődni?; volna-e lentebb, ha most szép szavakba csomagolva közszemlére bocsátanám egy nő testének a titkait?; ha belelátnának feljegyzéseimbe, ebbe az idegen nyelven írt zagyvaságba, de nevüket kiolvasván belőle vajon mit éreznének?; mindenekelőtt valószínűleg megalázottságot, majd haragot és gyűlöletet, végül pedig a teljes értetlenséget; a kérdést, amire nem tudnának, de még én magam sem tudnék válaszolni, és amely miatt megint csak a magam számára is idegen lettem: mégis miért?; és ha erről az éjszakáról valamennyit mégis beszélnem szabad, az annak a szerencsés állapotnak köszönhető, hogy mindvégig idegenek maradtunk egymásnak, nem tudtunk a másikról, de még önmagunkról se semmit, és éppen ezért nem voltak sem hasonlóságaink, sem különbözőségeink, nem tudhattuk, miben vagyunk azonosak, és miben végletesen ellentétesek, nem kérdeztünk a másikról semmit, mert nem is érdekelt minket, nem voltak téves vagy helytálló képzeteink egymásról, és így a legtisztábban érzékeltük a másik egyediségét; hevesek voltunk és mohók, de saját kielégülésünk önző hajszolásával, valamely tiszta harmóniát öntudatlanul is megtalálva éppen a másik önző örömkeresését szolgáltuk, ne kerülgessem tehát a szót, egy boldog együttlét volt, és amikor néhány perc múltán hüvelyizomzatának ritmikus és perisztaltikus, befelé, mintegy magába szívó mozgásának hatásaként arcának izmai az öröm görcsébe mosódtak, behunytam a szemem, megtagadva ezzel az érzet közösségét, ne lássam viszont az ő arcán azt, amit a magamén éreztem.
És amikor a pihegésből felalélva azt mondtam neki, hogy ki kell mennem a mosdóba, és ő azt felelte, hogy jó, akkor ezzel mindkettőnk számára egyértelműen azt beszéltük meg, hogy már nem jövök vissza; ajtaját éppen csak behajtottam magam mögött, de amikor a mosdóból kifelé a konyhába visszatértem, addigra azt ő már csendesen magára zárta.
Dél is elmúlt már, amikor végre felébredtem.
Furcsa és zagyva álmaim voltak, álmomban németül beszéltem, és az ébredezésnek ebben a nyomottságában kellett visszatalálnom az anyanyelvemhez.
Kintről Manuela áradó locsogása hallatszott be, Hanka kérdezett valamit időnként, és persze füleltem, esik-e arról is szó, de nem került szóba a tegnap este.
Csak órákkal később hagytam el a szobám, amikor minden elcsendesedett körülöttem, senkivel nem akartam már találkozni, felöltöztem, és leutaztam Blankenesébe.
Amikor késő délután leszálltam az S-Bahnról, hűvös és szeles idő volt, a nyári nap lenyugvó fényétől vörösen izzottak a felhők, amely fény, miként a piros szálként izzó gally, amit ha megfújunk, lángolón fölparázslik, majd gyorsan szürkén ki is huny, éppily hirtelen el is tűnt a felhők mögött, és csak a hűvös szürkeség maradt, és így tárult elém Blankenese, amely fehér házaival és szűk kis utcácskáival leginkább egy mediterrán halászfalunak tűnt, és az utcákat járva, az éttermekbe benézve mintha csak olasz vendéglőket látnék; a vadszőlővel befuttatott lugasok alatt az asztalokon gyertyák megnyugtató fénye lobogott, és az evőeszközök csengésére a vendégek halk nevetése válaszolt.
Ezt választottam utolsó sétám helyszínéül.
És a domboldalhoz érve, túltekintve a gazdagon burjánzó fák és bokrok, és a kínos fegyelemmel rendben tartott kerti gyepek zöldjén, alant az Elba hűvös méltósága tükrözte vissza az ég szürkeségét, és hosszú, kanyargós lépcső vezetett lefelé a fehér villaházak, virágágyások és a kapuk előtt padokon ücsörgő, mosolygós öregemberek között a parthoz.
A parti föveny finom homokjában poroszkálva tőlem jobbra a domboldalra épült emeletes házak sokablakos, ám mégis szigorú merevsége, balra pedig a folyó, és a fejnyi nagyságú, éles köveken fehéren szétporló hullámok.
Valamiért az az elképzelésem támadt, hogy a folyót követve elsétálhatok a tengerig.
Pedig tudom, hogy ez lehetetlen, mert túl hosszú út lenne, de a tenger mégis oly közelinek sejlik fel bennem.
Távokat jelölök ki magamnak, ameddig el kell mennem, még addig a mólóig, még addig a világítótoronyig, majd elérve ezeket tovább, megszegve ezzel az önmagamnak tett célkitűzéseket, hogy majd végül, mielőtt az utolsót elérném, még a cél előtt visszaforduljak, hogy a személyes szabadságomat a legtisztábban megéljem.
Arra gondolok, ha bejegyzéseimnek címeket adtam volna, ez, az öniróniától egyáltalán nem mentes humortól a Folyóparti séta címet kapná.
A szél egyre erősebb, a hullámok egyre messzebb csapnak ki a parton, de mintha ez senkit nem érdekelne, gyerekek szaladgálnak a homokban, fiatalok tüzet raknak és körbeülve azt beszélgetnek, egy család pedig röplabdázik, és engem is hívnak negyediknek, de azt válaszolom, hogy nem tudok játszani, és látom rajtuk, hogy csalódottak, de továbbmegyek.
Nem tudom, miért rontok el mindent.
Leveszem a cipőt és a zoknit, és az iszamós homokon sétálva a folyó hideg vizébe gázolok.
Itt már el tudtam volna neki mondani, amit a szoba zárt terében nem, elmondhattam volna neki ebben a zúgó szélben, ahol még a saját hangomat sem hallanám, nemhogy ő értene akár egy szót is abból, amit hangoztattam volna, anélkül hogy hangzott volna; szám szavakat formált volna, amelyek hangtalanul röppentek volna el, mintha légüres térbe mondanám őket, hogy téved, pontosabban nem téved, csak a szabadságról való fogalmaink különböznek, mert amit ő annak gondol, az a kötelezettségekkel és felelősségekkel önként szabályozott szabadság, míg az enyém, hogy úgy mondjam, a szabadságnak a kelet-európai értelme, a mindentől való teljes függetlenség, a kötelességek és felelősségek alóli mentesítés, az élet ősi és vad igenlése; én azt csinálom, amit akarok, mondanám neki, de te azt csinálod, amit kell, hogy elérd, amit akarsz; a te szabadságodban az akarat eszköz, az enyémben maga a szabadság; a te szabadságod az a felismerés, hogy megtaláltad valahol a helyedet, az enyém, hogy sosem találom meg; és akkor egyedül én tévedtem, mondanám neki, ha itt lenne és a szél üvöltésétől egyáltalán hallaná, amit beszélek, mert egyfelől jöttünk ide, bizonyos szempontból ugyanonnan, ezért hittem azt, hogy a szabadságról alkotott fogalmaink is azonosak, de te megmutattad nekem, hogy nem az számít, honnan jön az ember, én viszont még most is azt vallom, hogy csak ez számít.
Észak felé már teljesen sötét az ég, viharosan sötét, egy hullám majdnem fellök, de még mindig állok térdig a vízben; hogy az emberek kiabálnak nekem, az is csak később jut el a tudatomig.
Éjfél volt, amikor fáradtan és elgyötörten hazaértem, és szerencsére senkivel sem találkoztam.
Esik az eső.

Július 29.

Majd elérkezik az utolsó nap is.
Vasárnap már alig csináltam valamit, összepakoltam mindenem, és várakoztam.
Hajnali ötkor kelek, Großmannra, a gondnokra várok, nagyon sokat.
Alázatos, alázkodó ember, csak velem nem, valamiért ellenszenves vagyok neki, túlságosan tisztelettudóan beszélünk egymással, önözzük egymást, ami pedig itt igen ritka.
Azt mondja, a szoba rendben, a papírt aláíratja velem, a kulcsot odaadom, nem kíván jó utat.
Manuela felébred, ő is ma költözik, de csak délután, tőle még elköszönök.
Hanka ajtaja mögött mély csend, nézem a fehér ajtót, ez a búcsúm.
Hajnali csend, kellemes hűvös, ami már sejteti a délutáni meleget.
A hamburgi főpályaudvar, amely folyamatosan hányja ki magából, és szívja be magába az emberek tömegét.
És a sín mellet várva arra gondolok, milyen leleményes a német nyelv, hogy az eltékozol és a felhasználni szavakat csak egy szóközepi sch különbözteti meg, mint ahogy valóban ilyen vékony a határ a két fogalom között; hogy az időt, amit kapunk, és amit értelemmel kellene eltölteni, de amit csak értelmetlenül hagyunk eltelni; hogy hasznosak is lehetnénk, de csak haszontalanok tudunk lenni.
A vonat néhány perc késéssel ugyan, de fél kilenckor rendben elindul, tizenöt perc múlva az utolsó hamburgi állomást is elhagyom.
Arra számítok, mint idefelé, csak fordítva, Prágáig helyszűke és zsúfoltság, utána felszabadult helyek, kiüresedett fülkék, mintha tovább már nem is lenne értelme utazni.
Egy hátrahagyott újságban azt olvasom, hogy két sztriptíz bárt is bezárnak a Reeperbahnon a túlzottan magas, de a vendég elől gondosan elrejtett italárak, a vendégekkel szembeni fenyegetőzés, erőszak és csalások miatt, köztük az a hely is, ahol én voltam, de nem érzem magamban az elégtétel örömét, nem érzek semmit.
Berlintől kezdve már csak angol szót hallani a vonaton.
Drezda után visszatérek az Elbához; a folyó itt valamivel keskenyebb; sziklás, meredek hegyek között kanyarog, arra tart, ahonnan jövök, és tovább, ameddig én nem jutottam el.
Az Elbát követve, a szép nevű Schönánál hagyom el Németországot.
Az jut az eszembe, hogy pisztolyt először kilencévesen, a kilencvenes évek közepén láttam egy osztrák határőr övén; hajnal volt, az utasok fáradtak és valamelyest szorongóak, a buszon néma csend volt, és ez a pisztolyos határőr éppoly csendben ellenőrizte frissen elkészült útlevelemet, és arra gondoltam, hogy ha hirtelen elfutnék, lelőne engem, hiszen mi másért volna nála fegyver; útlevél azóta nem szükséges, nincsenek fegyveres határőrök, a szorongás is elmúlt, ami jó, de eltűnt azon izgatott érzés is, amikor az ember átlép egyik országból a másikba, az a különlegesen borzongató érzés, amikor a táj nem változik, csak a zászló és a feliratok nyelve, de mostanra ez is eltűnt, hogy Schöna volt az utolsó német település, azt is csak azért tudom, mert a következőben már cseh feliratok voltak; nem tudom, hol léptem át a valóságban azt a vonalat, amit a térképeken pirossal jelölnek, és ez egy kicsit csalódottá tett, mint mikor izgatottan várunk valamit, de ez a valami nem történik meg.
Pedig gyerekkorom óta szerettem a határon állni, azaz sehol sem lenni, egy országhoz sem tartozni.
A folyó, amit a vonat még mindig követ, itt már nem Elbe, hanem Labe.
Békebeli lakóházak, piros villamosok, ez mind, amit Prágából látok.
És ahogy számítottam, az ülőhelyek többsége felszabadul.
A vonat valahol Drezda után többet állt, mint kellett volna, emiatt a késése folyamatosan növekszik, Prágába egy órával később ért, és mire visszaérek, ez valószínűleg két órás késés is lesz.
Szlovákiában az első magyar szavak.
Szobnál kelek át Magyarországba.
Ahogy számoltam, két órás késéssel, fél egykor érkezem meg a Keleti pályaudvarra.
Hiába a késő éjszaka, fullasztó hőség fogad a vonatból kiszállva.
Apám vár az állomáson, kezet fog velem, pár szót váltunk csak, röviden és tömören, majd a kocsihoz megyünk.
És a kőbányai panelház, amelynek hetedik emeleti erkélyéről nézem a város kigyúlt lámpáinak fénypontjait, és amelyeket nem látok sem nagyobbnak, sem közelibbnek a tiszta nyári égen ezüstösen fehérlő csillagoknál.
Fáradt vagyok a tizenhat órás úttól, de ez tompa fáradtság, nem tudok elaludni, tudom, csak forgolódnék az ágyban, ebben az elviselhetetlen hőségben még inkább, kifejezéstelen arccal szívom a cigarettámat, lecsukódó szemekkel írom e sorokat a nappaliból kiszűrődő kevéske fényben, de már semmi nem jut az eszembe.
Mert mint a tábortüzes nyári éjszakák, amikor már mindenki elfáradt, a tűz is alig parázslik már, de senki nem akar menni, még nem, még maradni egy kicsit, mintha az este szépségét a jelenlétünk biztosította volna, pedig már tudjuk, hogy az idő volt az, mely elmúlt.
Amikor a történetet már nem tudod folytatni, de még a végére sem értél.
Leteszem a tollat, elengedem a kezemet, menj, menj csak, mondataimmal eddig követtelek téged, menj tovább, még nem tudom, hogy mi vár rád, de csak menj tovább.