– Angéla, a Nagyi hatkor érkezik, menj le érte a pályaudvarra – mondta Anya, és már ment is tovább a konyha felé, izzadság és házimunka szagot húzva maga után. Ahogy csapódott mögötte az ajtó, főtt karfiol felhő áradt be az ebédlőbe, ahol Angéla a sarokba tolt szárítóra teregette a ruhákat.

Anya csak úgy mellékesen vetette oda a szót, és Angéla arra gondolt, hogy már elkezdődött az, ami mindig Nagymama érkezése előtt pár órával kezdődik és még távozása után is sokáig megmarad.
Nagymama, aki a távolból jön, nem hoz sok holmit és magas termetével méltóságteljesen sétál. Mindenki siet neki ajtót nyitni, és bókokkal kedveskednek neki, milyen jó színben tetszik lenni, és kínálják, mit tetszik kérni. Nagymama, aki a vendég a háznál, és csak néha mosolyog, előkelőn, kis gúnnyal, Nagymama, aki átható tekintetével mindent lát.

A nedves ruhák ferde toronyban állnak a kis széken, majd élettelenül csüngenek le a szárító pálcikáiról. Ingek, Apa kinyúlt ingei, Ádika kisautós és lovacskás pulóverei, zoknik, Anya fáradt melltartói. Nagymama pedig nemsokára érkezik.

A konyhában erősödik a sziszegés, majd hirtelen elhalkul. Ádika totyogva befut az ebédlőbe és átöleli Angéla lábát. Ő végigsimítja gyenge haját, megérzi belőle a nyugtalanságot. Ölébe veszi a kisfiút, ringatja, énekel, míg el nem szenderül.

A nyitott ablakon át nyári hőség árad be a szobákba, megtölti a teret, bekúszik a sarkokba is, mindent csúszós, izzadt réteggel von be. A lépcsőházban és a körfolyosón elhalnak a neszek, csak néma zúgás marad.

Később az asztalnál ülnek, és Apa őszes homloka gyöngyözik az izzadságtól, Angéla a levest kavargatja, Anya Ádikát eteti. Csendben esznek, és a leves valószerűtlenül forró, de nem szólnak, hiszen Nagymama nemsokára érkezik, fekete szoknyában és leomló hajjal. Ebéd után az emberek felszívódnak a fölhevült lakásban és mély, nyugtalan álomba merülnek.

Angéla féloldalt fekszik az ágyon, nem alszik. A takaró mintáit nézi, a huzatot, mely megmaradt a kába múltból, mackó kerek fejjel, szivárványfélkör, kis alma, derékszögben elforgatott szivárvány, maci fejjel lefelé és megint szivárvány, átlósan a szegésig. Elszenderül kicsit, és a mackók kavarogni kezdenek, arcuk átváltozik Nagymamáéra, erős száj, feszes arcbőr, mélyfekete haj és a szemek.

Nagymama lent volt a Balatonon is, és csak ült a nyugágyban, nem jött le fürdeni, és míg ők csendben úsztak, tudták, hogy Nagymama lát, és szótlanok voltak, és Apa begörnyedt, Anya kipirult, Ádika elaludt Angéla ölében a strandon, és mikor visszamentek, Nagymama a nyugágyban ült. Utána vacsoráztak.

Amikor Anya halkan beszól a szobába: „Indulj lassan.”, Angéla fölkel, és már nem érzi a tomboló hőséget, pedig most van a nap legmelegebb órája, és fölhúzza a hosszú redős szoknyát és a fekete néptáncos cipőt, melyen még érezni a báli füstszagot. Átmegy az üres szobákon, és a lakás csendes, csak Apa fáradt hortyogása hallatszik távolról, kis neszek a konyhából.

És mikor csapódik mögötte a kapu, tudja, hogy Nagymama nemsokára itt van, és gyorsan szedi lábait. A hőség mindent elárasztva száll fel az üres utcákból, melyeken csak lépteinek visszhangja hallatszik. Elmegy a grafikus iroda előtt, most nem látszik az alvó macska a kirakatban, és Nagymama ringatja, fehér keze erősen fogja, aztán a kis park a játszótérrel, ahol üresek a padok, és nem hallatszik babakocsi-nyikorgás és gyerekzsivaj, Nagymama különös illata, mely mindent betölt, és a homokozó is némán feltúrt. Angéla cipői tompán kopognak, ahogy sietősen lépked, és Nagymama kifelé néz a vonatablakon, majd a lebontott házak következnek, és Nagymama nyitott szemmel fekszik az éjjeli lakásban, és csak a kopogás az aszfalton, a lépcsőkön. Nagymama karjai, melyek nem ráncosak, keze, mely sima, csontos és fehér; aztán a széles utca a lelakatolt üzletekkel, majd az állatkereskedés közönyös halaival, és Nagymama ölelése és ragadozó mozdulata, mely titkon lepi meg éjjel, és hozzáértő simogatása a holdvilágban. Olyankor figyelő szeme élettel telik meg, aztán reggel megint úgy ül az asztalnál.

Akkor Angéla meglátja az állomás fehér szögleteit, a sokablakos épületet. A kínzó hőség megremegteti a peront és az oszlopokat. Csak néhány mozdony áll a síneken elszórva, a hőségben azok is elkenődnek.

A vonat pedig nemsokára megérkezik majd, lassan méltóságteljesen gördül be, kevesen szállnak le, és Angéla csókot nyom Nagymama arcára, és felkíséri majd, hiszen az ő fogadására jött ki.

Szabó Attila fotója