/T. E.-nek/

De mikor a zónádba értünk, levedlettél
minden eddigit: karnyújtásra az út
szélén vadárvácska nőtt a földből, s azzal
a betonerdő mértani közepét jelölte ki.
Akkor én a szemedbe néztem, talán
ennél egyszerűbben hogy érzékszervi
bizonyosságot is szerezzek róla, hogy
különösnél különösebb útjelző bója,
tenyérnyi repedések, egyként mit
sem ér: mozdítható és parttalan.
Aztán az a magasvasút mégis
elrobogott fölöttünk, mint egy oda-
vetett glória, és még sokáig látszott:
a hajnali fényben távolodni fénye –
mintha felszálltál volna rá, pedig
csak a látszata, de ott vesztél el-
kanyarodóban, tudom, a Bartók
magából kifordított sarkain.