Beszámoló a debreceni Déri Múzeumban  2014. január 9-én rendezett irodalmi estről, amelyen Borbély Szilárd: A Testhez című kötetének részletei hangzottak el.

„Hát, kisasszony, ez nem volt egy szórakoztató előadás! Mintha otthon bekapcsoltam volna a Kékfényt…” – fordult hozzám egy idősebb úr a debreceni Déri Múzeumban tartott irodalmi est után. A Csokonai Színház művészei Borbély Szilárd A Testhez c. kötetének tizenöt versét szólaltatták meg január 9-én, s az előadás valóban megrázó perceket tartogatott. Az előadás célja nem a szórakoztatás volt, s nem is bizonyos bűnügyek Kékfény-szerű, már-már bulváros felsorakoztatása, hanem ennél sokkal több: számos továbbgondolásra alkalmas témát és talán még ennél is több feldolgozandó érzelmet kaptunk ezen az estén.

A Déri Múzeum terébe belépve nem a megszokott színházi atmoszféra fogadott bennünket, de nem is egy stúdiószínpad bensőségessége, ezért számomra a megszokottnál tovább tartott az akklimatizáció. Azonban a színészi játék közvetlensége hamar otthonossá tette a kissé idegen teret: a színésznők a közönség soraiból léptek elő a reflektorfénybe, ezzel a gesztussal mintegy azt a képzetet keltve, hogy egyek közülünk, történeteik a közönség bármelyik női tagjával megeshetnek. A kötet felépítéséhez hasonlóan az előadás is az óda-legenda sorrendet követte, köztük énekes-zenei átvezetésekkel. Az ódákat Vaszkó Bence olvasta fel, míg a legendák Edelényi Vivien, Kubik Anna, Orosz Csenge, Ráckevei Anna, Szanyi Sarolta és Szűcs Kata interpretációjában hangzottak el. Mispál Attila puritán dramaturgiát választott, nem erősített rá megrázó képekkel, zenével vagy díszlettel az egyébként is iszonyatosra, hanem engedte önállóan élni, hatni a verseket. A művek „szabadon engedése” A szemeteskosár és A tízezer esetén bizonyult igazán hatásosnak. Előbbi a rontott nyelv, a személyragok elhagyása miatt nehéz olvasmány („Huszonöt éves volta, épp feleannyi, mint most. … Nem én irányította / életem, és azt hitte, ez így normális.”) – és bizonyára komoly színészi kihívás is. Kubik Anna viszont példásan oldotta meg a feladatot, az olvasás közben helyenként zavaró rontottság az élőbeszédben vált igazán jelentésessé. A Tízezer a Zsanett-ügyként elhíresült bűncselekmény újramondása, melyben az olvasást a „felesleges” a betűk nehezítik meg („Ahogy kanyarodok ki a Múzeum körútra ott a / van egy benzinkút a ahol kábé ott észrevettem / hogy egy rendőrautó jött a mögöttem”) Orosz Csenge az ‘a’ betűket hezitációs hangokká formálta, így az olvasás közbeni zökkenők a hangzós szöveg szerves részeivé váltak. A filozofikus hangvételű ódák mintegy „pihenőként” szolgáltak a már-már húsbavágóan őszinte és megrázó történetek után. Néha nem is figyeltünk ezekre a versekre, nem kezdtük el gondolatban értelmezni őket (ahogy olvasás közben tennénk), hanem próbáltuk feldolgozni az előzőleg hallottakat. A feldolgozásban Mizsei Zoltán segített: átkötő zenéivel és (ének)hangjával elmondása szerint a vigasztalás, a nyugalom atmoszféráját próbálta megteremteni. Kreativitását nemcsak a különböző hagyományokból felépített zenei szövet dicséri (például gregoriánrészleteket vagy zsidó énekek dallamait is felismerni véltük), hanem például az az ötlet is, miszerint A szemeteskosár c. vers toldalékait saját maga pótolta ki, az utána elhangzó zene közben a kiénekelte a hiányzó mássalhangzókat, így komponálva egy különös hangzásvilágot.

Az előadás egyszerűségében is rendkívül komplex alkotás volt, ám nem kevésbé volt komplex az azt követő beszélgetés sem, melynek vendégeként Jelenits István piarista atyát, irodalomtörténészt hívták meg. Ritkán fordul elő, hogy az irodalmi est utáni eszmecsere majdnem annyi ideig tart, mint az előadás, ám ezen a januári estén így történt, nem véletlenül. Borbély Szilárd lírája azért is nagyon izgalmas, mert képes komoly, mégis kibeszéletlen témáknak nemcsak kimondására, de a róluk való diskurzus beindítására is. A versek ilyen módon történő megszólaltatása segített abban, hogy közösen gondolkodjunk társadalmi vagy személyes problémákról, akár tabutémákról is. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a Csokonai Színház művészei lehetőséget adtak az együttgondolkodásra, hiszen ritkán feszegetett kérdések vetődtek fel, és kivételes tapasztalat volt ezeket a kérdéseket a líra és a színművészet fénytörésében látni.

A beszélgetés kiindulópontjaként Jelenits István néhány gondolata szolgált. A szerzetes elmondta, hogy korábban megkezdte az ismerkedést a Borbély-lírával, ám valamiért félretette a verseket; azonban a rendezvényre készülve A Testhez c. kötet sem váltott ki belőle lelkesedést. Különösen az ódákat illette bíráló szavakkal: Illyés Gyulát idézve („aki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja”) hiányolta a művekből a szépet és a feloldást is. Így az absztrakt verseket csupán tét nélküli játékként tudta értelmezni. Többen is meglepődtünk a piarista atya kritikus attitűdjén, így a közönség soraiból a verseket „védelmező” hangok is megszólaltak. Ráckevei Anna például úgy gondolta, hogy a „rejtjelesen fogalmazott verseknek” van tétje: nem a gyors megértést, hanem az elmélyült töprengést, továbbgondolást célozzák. Egy másik felszólaló (aki lelkes érvelése után még tapsot is kapott a hallgatóságtól) a kötetről elmondta: az olvasó mintegy felüdülést talál a filozófiában, hiszen ha a kemény női történetek szünet nélkül sorjáznának egymás után, azt nem lehetne kibírni. Azonban az elvont költemények egy-egy pillanatra megállítanak, más síkra terelik a gondolkodásunkat, hogy aztán újra és újra szembesüljünk a megrázó sorsokkal. Érdekes volt látni, kit, hogyan érint meg ez a költészet: van, aki az érzelmi bevonódásra helyezte a hangsúlyt hozzászólásában, mások elemző-értelmező nyelven közelítettek az előadáshoz, így egy rendkívül sokszínű, jó értelemben véve széttartó beszélgetés résztvevői lehettünk.

A Halotti pompa esetében már korábban is láthattuk, hogyan lehetséges egy verseskötetet magas színvonalon színpadra adaptálni. Az egyik előadás után egy, az ideihez hasonlóan tartalmas közönségtalálkozón vettem részt, amelyen a közönség tagjai szinte egymás szavába vágva mondták el gondolataikat. Úgy tűnik, Borbély Szilárd lírája nemcsak csendes töprengésre, de hangos véleménynyilvánításra is alkalmat ad. Többek közt ezért is különleges ez a költészet, és különleges az a figyelem is, amellyel a Csokonai Színház művészei közelítenek ezekhez a versekhez. Bízom benne, hogy a továbbiakban is tanúi lehetünk hasonló kísérleteknek.

 

A versidézetek  Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák & Legendák (Pozsony, Kalligram, 2010) című kötetéből származnak (77. és 110. oldal).

A képek forrása:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.635158493214705.1073741921.537987256265163&type=1

A Csokonai Színház következő irodalmi estje február 13-án 19.00 órától lesz a Déri Múzeum Dísztermében.
Ülni, állni, ölni, halni – zenés játék József Attila versei alapján
dramaturg, rendező: Olt Tamás