Egy megfáradt nap után
különös látványt nyújtott
lábfejem.
Ahogy ránéztem,
anyám bütykös lábfejét
láttam.
Habár nem volt se bütyke,
se tyúkszeme, hirtelen
lezajlott az idő vonulása.

Fekete nájlon zoknit
húztunk rá húgommal.
Aztán ráadtuk az új,
fekete félcipőt.
Akkor vette.
Vajon sejtette?
Hogy ebben lép tovább
az időtlenbe?

Mintha egy babát
öltöztettünk volna.
Nyújtottuk a kart,
mozgattuk a lábakat.
Felültettük.
A bennragadt levegő felszakadt.
Megigazítottuk a selyemblúzt.
Megsimogattam az arcát,
Lezárt szemhéja mögül tekintett rám.
Haját kissé hátra,
Így kötöttem fel az állát
fekete muszlinsállal.
Készült a test a végső alászállásra.

Kezét összekulcsoltuk.
Még meleg volt tenyere.
Várt. Nem sietett.
Hagyta most magát,
hogy öleljük, becézzük.
Utoljára.

Orvos jött.
Kitöltött egy lapot.
Halottvizsgálati bizonyítvány
most már elmehet.

És itt elválik utunk.
Halandó testem nyomodban jár.
De a lelkem nem lép lelked után.
Nem halad kitaposott ösvényeken.
Új mintázat a fövenyen.
A nyomaim mögöttem,
az sem én vagyok. Valami belőlem,
elhagyott jel. Levált darabok.
Az utat én taposom immár.
Hányan jártak már előttem, mögöttem?
Hány hullám mosta simára a felszínt?
Folyton új kezdet, és új utak.
Tűnő nyomok.