Amikor a román filmhét (Uránia Mozi, 2013 október 15-19.) nyitó vetítéseként először láttam a filmet, szinte sokkoló hatást gyakorolt rám, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. Annak ellenére, hogy a kamerakezelés olykor szándékoltan amatőr, (kézi, enyhén remegő), hogy a főhősök egyike (Barbu) feszültséget keltő hiátusokkal gyengített jellemábrázolást kapott, a film műfaja pedig meghatározhatatlanul lebeg az esszé és a dráma között.

Anyai szív (Poziţia copilului / Child’s Pose)
színes, feliratos, román játékfilm, 112 perc, 2013

rendező: Calin Peter Netzer
forgatókönyvíró: Calin Peter Netzer, Răzvan Rădulescu
operatőr: Andrei Butica
producer: Calin Peter Netzer, Ada Solomon
vágó: Dana Bunescu

Díjak és jelölések:
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2013) – Arany Medve-díj

Az első képkockák pergésével rögtön bepillantást nyerünk a felső tízezer életstílusába, az aranyékszerekkel, bundákkal teleaggatott középkorú nők, befolyásos társadalmi pozíciókat betöltő férjeik csevegésén, születésnapi mulatozásuk glamouros összképén keresztül tárul elénk ez a világ, mely oly ismerős a világ minden táján, s amelynek hatékonyságát az erő, a gazdagság és a tudás ötvözése biztosítja. Az általuk birtokba vett világnak, a toffleri kifejezéssel élve nemcsak ‘hatalom múltja’, hanem érzehetően ‘hatalom-jövője’ is van, azaz befolyása a hatalom jövőbeni eloszlására és hatékonyságára. Mégis minden gesztusból, arcjátékból érezni, hogy ezt a világot is, éppúgy, mint bármilyen társadalmi rétegét, – Leon Kass klónozás kutató biológus kifejezésével élve – ‘a végesség dimenzióinak meggyőző ereje’ irányítja. Személyes érzéseiket, vágyaikat a halál perspektívája felől élik meg, s az öregedő nemzedék a fiatalabban csupán a saját kiteljesedésének lehetőségét látja. Különösen igaz ez Barbu (Bogdan Dumitrache) anyjára, Corneliára (Luminiţa Gheorghiu), akinek jól kidolgozott alakját az áldozatkészség és néhány jellemző téveszme határozza meg. Ezek a téveszmék bontakoznak ki a viselkedésében, miután azt a hírt kapja, hogy fia, egy falut elhagyva, előzés közben autójával halálra gázolt egy tizennégy éves gyereket.

Cornelia azonnal a helyszínre siet, és minden eszközt bevet, beleértve természetesen befolyásos társadalmi státuszát is (építész és lakberendező, noha inkább racionális pragmatistának tűnik, mint az art design szerelmesének, a férje pedig híres orvos), igyekszik fiát kirántani a bajból. Rábírja a jegyzőkönyvbe írt adatok megváltoztatására, kísérletet tesz a tanú megvesztegetésére, temetési költséghozzájárulás ürügyén pénzt ajánl fel a gyermekét elveszítő szegény családnak. Noha egyre reménytelibbnek tűnik a lehetőség, hogy fiát megmenti a büntetésül kiszabható szabadságvesztéstől, mégsem elégszik meg ennyivel. Az ügy érdekében kívánatos közös, családi erőfeszítések egész tervét dolgozza ki, amelybe igyekszik bevonni nemcsak a férjét, hanem a fiát és annak élettársát, Carment (Ilinca Goia) is. Ehhez a tervhez pedig mindvégig úgy ragaszkodik, mintha nem is látná, hogy milyen azoknak az emberi kapcsolatoknak a valós természete, amelyek közt él. Téved, amikor minden erejével hisz abban, hogy a család, amelynek ő a fő mozgatórugója, a scrutoni [1] kifejezéssel élve a “mi-attitűddel” rendelkezik, így tudatában lenne annak, hogy ők “egyek”. Sokkal inkább arról van szó ugyanis, hogy ő viselkedik úgy, mintha ennek a családnak a “kollektív énje” lenne, aki a tervezett közös erőfeszítésekbe valamiféle boldog idők eljövetelét vizionálja. Minden jel szerint a ‘hamis emlékezet’ tünetegyüttesét produkálja, amikor a gyermeküket elvesztett, gyászoló szülők előtt úgy beszél a saját fiáról, mint egy szelíd, szófogadó, ambíciózus gyerekből lett felnőttről, akire a kémiai doktorátus megszerzése után minden bizonnyal fényes jövő vár – s ezt természetesen nem törheti meg egy fenyegető börtönbüntetés. Ám a valóság ennek épp az ellentéte: az elkényeztetett fiú, Barbu agresszív versengési hajlama miatt okoz balesetet, a gyermek elgázolása után ki sem száll az autóból, hogy szembenézzen a tette következményével. Azon kevés alkalmakkor pedig, amikor megjelenik és megnyilvánul a filmben, kifejezetten sokkoló, dühítő, provokáló: a szüleivel elutasító és durva, megengedhetetlen szavakat használ, anyjával szemben felelősségre vonó, a kedvesével való intim életét pedig megkeseríti a baktériumoktól és mikrobáktól való félelmének neurotikus aggályaival.

Ám paradox módon a történet épp azért mélyül el, épp azért kapja meg a nagy tragikus hagyomány árnyát és feloldását, mert Barbu viselkedésében ott van az az attitűd is, amit H. U. Gumbrecht nyomán “kockázatos gondolkodásmódnak” nevezhetünk [2], amelynek célja, hogy megőrizze lelkünket az önreflexióra, a valóság súlyos oldalaival szembeni nyitottságra. Éppen azáltal, hogy szeretteinek hamis illúzióit részvétlenül nézi, s a kapcsolataiban a depresszióba hajlóan elzárkozó, válik képessé arra, hogy végül saját énképét is kockára téve engedje magához közel az elütött fiú szüleinek gyászát és fájdalmát. A film utolsó jelenetében a temetés előtt egy nappal anyjával és kedvesével leutaznak a fővárosból vidékre a gyászoló szülőkhöz, és bár előbb ki sem száll az autóból, csak anyja s kedvese mennek be a házba, amire azok visszaérnek az autóhoz, már hangtalanul sír. Kiszáll az autóból, s az elgázolt fiú apja elé áll, s míg anyja odabent a fiához fűzött ábrándképeiről beszélt, mintha a másik szülőpár fájdalma nem lenne sokkal mélyebb, addig Barbu meg sem tud szólalni, hosszú perceken át némán, fejét lehajtva, egy-egy pillanatra sután és olmosan felpillantva áll a gyászoló apa előtt, majd váratlanul kezet nyújtanak egymásnak.

S ettől a pillanattól tesz szert a film a művészi hitelesség erejére: a rendező célja nem az volt, hogy valami hallatlant ábrázoljon az extremitásokra hajlamos korszellem jegyében, hanem a nagy tragédiák örökségének a kimondása egy olyan helyzetben, amiben az embereknek a 21. századi kiüresedett, hatalomra törő, elsatnyult lelkülete erre semmilyen támpontot nem kínál.

Jegyzetek

[1] Robert Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye, Bp., Noran Libro, 2011

[2] Hans Ulrich Gumbrecht: Kockázatot vállalni, Prae 2013/3, 4-9.o.