falubolondja

gyerekkorom óta rejtegettem, eleinte magam elől, öntudatlanul,
később mások előtt kezdtem el szégyellni. pedig az ilyesmin
titkokban gyönyörködni, csöndesen borzongani kell. mikor a létezés
fogad be a saját intimitásaidba, már nem érdemes az általánosba,
a neveltetés biztonságába, morális szabályok szemfedői mögé
vakulni. jobb odabízni magad, sodródni, mégcsak nem is figyelni
a szervi történéseidre. aki elfojtja érzéki létezését,
az kizárólag csak az eszére marad. rég eluntam az eszemet. vagyis
annyiban mégiscsak szeretem, hogy van kurázsija bármikor cserben hagyni,
ösztönös önmagamnak átengedni. olyankor hagyom, hogy próbálgassa
magát kiigazodni érzékszerveken, áthallgatni fül-, szem-, szívügyeimre.
ha a legtriviálisabb kérdésekre sem ismerem a válaszokat vagy
minimum komoly fejtörést okoznak, akkor érzem csak a valódi súlyomat.
látható nyomokat hagyok a világban. de ügyelek, hogy fontossá
mégse váljak, ma sem. a hangos mondatokat másokra
bízom. levegőt csak súlytalan logikák idején veszek.

a szégyennek nincsen szaga. hője van, ragyogása. azt hiszem
a szemérmességtől szűziesebb, izgatóbb dolog a bűntudat.
aki megsérti a szent tabukat, azt kirekeszti a tág, szűk környezete.
de mégsem veti meg, nem undorodik el tőle, egyszerűen tabuvá teszi
meg őt is. megszólíthatatlan, érinthetetlen fenséggé. félelmetes dolog
a beavatottság: falubolondja szerep. összekacsintással,
fülbesúgással terjed, mint valami félelmes kór.

a tabu nevét csak többé nem kimondani! csak nem hívni meg ebédre,
ünnepekre! a tabunak nincs családja. barátja. társas összejövetelei.
magánya van és keserű belátása. test és érzelem határsértései, kedvenc
halálneme. fertőzőbetegsége, meg túl korán kapott halálos sebe van.
eleven cigányléte. magyar emlékezete. magyar szülei, még magyarabb
nagyszülei. vagy éppen román. sváb. ukrán. lengyel.
horvát. azerbajdzsán akárkijei. a kitagadásból nincs visszaút, nincs ellen-
varázsige. valami olyasmi ez, mint: „takarodj el a házamból!”. a szavak fehér
alapon, fekete hazugságok. tabuvá szentesültem, mozdíthatatlanul. nem tudom
még, mit jelent az érinthetetlenségem. próbálom újraélni, idézni, de amin
egyszer átestem, már nem tud többé pofára ejteni. megérinteni.
hűtlenségem lett mára a legnagyobb szégyenem: volt elég erőm elfelejteni
nevemet, címemet, vezérlő- és irányítószámaimat. elejtett pillanataimban
emlékeztess majd, hogy többé nem, már nem borulhatunk egymás elé,
nem imádkozhatunk egymásért büntetlenül.

 

szívfolt

súlyos csöndednek, sajnos, nincsen íze,
fájdalmaidat mégis vállalom.
titkainknak meg szennye nincs, se híre,
s egy szívfolt itt maradt az ágyamon.

tágas lakás morajlik mellkasodban,
ha kopogtatnék, nyiss ajtót nekem.
magányom szelíd, de mégis, nézd, ott van,
hol vér tódul fel minden pénteken.

a szív vacog, az idő zsibbadt felkar,
úgy rajongunk, akár a sok tini.
hogy beláthasd, még egy darabig eltart,
mert búcsút nem lehet már inteni.

eget kívánnak a szárnyaid: tedd meg!
amit adhattam, több mint szép hiba.
nem kellett volna húsomból sem enned,
bűn tépdes, nincs már isten, sem ima.