“Képes-e őt az egyre mélyebb bugyraival föltáruló perverz és deformált világ a maga szintjére lerántani? Meg tud-e maradni annak, aki volt? Ő-e az az angyal, aki az embert átsegíti egyik állapotából egy másikba (szimbolikus) halála révén? Vagy ő maga az, aki a beavatás során meghal, föltámaszt és újjászületik?” Handó Péter kritikája Turczi István: Mindet kezdet – A beavatás regénye című kötetéről (Palatinus, 2013)

Ha egy történet úgy folyik, akár a szabadvizek inverze, akkor biztosan magával ragad, sodor, és a végén mintha tengerbe csobbannánk, olyan érzéssel tölt el. Vagyis a forrásánál még lassan, komótosan csordogál a szemeink előtt. Aztán ahogy duzzad, egyre több eret fogad magába, úgy válik hevesebben rohanóvá. Végül oly meredek parton fut alá a hatalmasra növesztett tömeg, hogy szinte magába szippantó örvényt kelt a záró zuhanása. A mű elején útnak indított ebben a pillanatban tér vissza a nagy egészbe, mintegy föloldódni abban, és ezáltal föloldani a befogadót. Ezt gondoltam, mikor letettem Turczi István Minden kezdet című regényét, valamint azt, olyan klasszikus ívre szerkesztett olvasmányélménnyel gazdagodtam, amelyben egyedül a főhős erkölcsi alapállása tekinthető minden szempontból pozitívnak, azaz romlatlan személyiségnek. Tehát Turczi ebben is hagyományt követ.

„Az Isten is csodálkozásra teremtette őt” (9.) – hangzik a mitológiai távlatot sejtető első mondat, ami fölerősíti az alcímből eredeztetett prekoncepciót: itt a serdülőkori beavatás, férfivá avatás valamiféle szakrális síkon fog megvalósulni, vagy úgy is. Ezt támasztja alá a főszereplő Azrael mindennapi környezetéből történő, nyári szünetre szóló kiemelése a Kővár Kastélyszálló miliőjébe, amely – habár, és nem pusztán anyagi szempontból, egyetemi előkészítőnek szánt – a maga háborítatlan természeten belüli zárt terével, sajátos normarendszerével, az ismeretszerzés különböző stációinak fölkínálásával szintén az átmeneti rítusba történő bevonást, bevonódást fokozza. De maga a névválasztás is nem egy primer elbeszélést előlegez. Azrael (akit isten segít) a Bibliához kapcsolódó hitvilágban az életből a halálba való átmenet angyalának a neve. A regénybeli Azrael szintén angyali tisztasággal bír. Folyamatos kérdésként motoszkálhat az olvasóban: Képes-e őt az egyre mélyebb bugyraival föltáruló perverz és deformált világ a maga szintjére lerántani? Meg tud-e maradni annak, aki volt? Ő-e az az angyal, aki az embert átsegíti egyik állapotából egy másikba (szimbolikus) halála révén? Vagy ő maga az, aki a beavatás során meghal, föltámaszt és újjászületik? Angyal és ember egy személyben? A Madách Imre Azrael című verséből vett mottó („Nézz fel, ím én Azrael vagyok”) is erre utal vajon? Lesz-e veszteség és nyereség a próbák során?

Az emberek jelentős hányada gondolja azt, a férfivé válás a szüzesség elvesztésével azonos. Gréta feltűnése és a feléje irányuló vonzalom egyrészt azt az elképzelést táplálja, az angyal elbukik, szerelme által halandóvá válik, másrészt azt, Azrael számára őrzi szüzességét. A regény „csúcspontján”, a 20. születésnap másnapján sor kerül az aktusra. Ám, mintha angyalok szeretkeznének, nincs bűn, nincs büntetés, az eredendő tisztaság megmarad. Nincs szüzességelvesztés, hiszen azt Gréta esetében, a Kastélyszálló-beli szerepéből adódóan eleve föl sem tételezzük; Azrael pedig Grétának meséli el, mily fiatalon, ki által és hogyan esett át a procedúrán. A fizikai értelemben vett szüzességelvesztésről tehát szó se lehet. Ezen síknak ábrázolása az érzékek kielégítésére szolgál. Nyugodtan állíthatjuk azt: Gréta Azrael számára a sikeres beavatódást követő jutalom. Összehálásuk egyáltalán nem képezi részét a próbatételnek, afölötti, mintegy kiérdemelt ráadás. A Rudy becenevű, bájait szemérmetlenül fölfedő és kínáló lány, vagy a portaszolgálati váltótársa, a rajongó Elza már annál inkább. És épp így az Azraelt védőszárnyai alá vevő, valójában megfigyelésére szerződött „Maxi, az úszómester és válási olimpikon”. A valódi veszély ezekben a kapcsolatokban rejtőzik, valamint abban, ami a fiatalságából és a lelki, testi szépségéből, illetve élete átmeneti szakaszának közegéből, negatív sugárzásából ered.

Ennél sokkal konkrétabb és naturálisabb beavatási rítussal szembesülhetünk a 8. fejezetben, amikor Azrael olyan járatlan útra, földalatti folyosóra téved, amely egy politikai és gazdasági elitet mozgató szekta szakrális célokra használt csarnokába torkollik. Amit titokban itt lát, az sperma, vizelet és vér keverékével kötött szerződést eredményező szertartás. Mondhatnánk azt is: lepaktálás a Sátánnal. Metafizikai transzformáció. Turczi István például a fent és a lent Hermész Triszmegisztosz-i kölcsönös megfeleltetését itt viszi át a látszat síkjára. Azt írja: „Az igazság soha nem rejtőzik el. Ami fent van, olyan, mintha lent volna, s ami lent van, olyan, mintha fent volna. Az ember a mindenséget megtalálhatja önmagában.” (222.) Ám ez a mindenség látszat, nem valóság, még ha puszta igazságkinyilvánítás is; vagy olyan, mintha az lenne.

Ez az árnyalatnyi, ám annál lényegesebb vendégszöveg-torzítás, vagy -újrafogalmazás a regény több pontján tetten érhető. Például József Attila „mindig más volna jó” gondolatát vélem fölfedezni az „az élet is jórészt az, hogy ami amott van, emitt akar lenni” (93.) megállapításban. Ugyanígy egy-egy hétköznapi használatban megfigyelhető közhely jól időzített csöpögtetésében, elsütésében, fölrobbantásában ott rejtőzik az eredeti és a megmásított is. Ilyenkor – úgy vélem – elsősorban intellektuális balansz dobódik ki. Könnyülünk, hogy följebb emelkedhessünk. Hogy ezáltal is minél inkább a valóság talajáról magasodjunk egy látszólagos „Ég” felé. Hiszen „[a] világ akkor válik valódivá, ha az ember megtanul szeretni” (261.).

Hogy Azrael megtanulta-e a szeretet leckéjét a kővári munkás hónapok során? Hogy ezt vagy valami mást bizonyít az: Grétával a Föld két különböző pontja felé tart a további útjuk? Bizonyosan nem tudjuk, csupán sejtjük. Miképpen azt sem, ki vált beavatottá? Azrael? Gréta? Mi?

„Döntsd el, mit keresel, az igazságot vagy a boldogságot. A kettő együtt nem megy” (188.) – jelenti ki Turczi István. És a válasza is adott: „A dolgoknak megvan a maguk titkos rendeltetése, akkor is, ha mi nem látjuk” (346.).