Részlet Pier Paolo Pasolini Calderón című színdarabjából, amelynek első bemutatójára már a szerző halála után, 1978-ban került sor. A fordítás Lakó Zsigmond munkája.*

XIV EPEISZODION

BASILIO
Kedves családtagjaim, azért gyűltünk ma össze,
hogy megünnepeljünk egy – engedtessék meg nekem –
fenséges eseményt. Egy teremtmény visszatért a földre.
Egy tékozló gyermek visszatér apjához…

CARLOS
De te nem vagy az apja!

BASILIO
Hallgass: mit tudsz te a retorikai fordulatokról?
A te normáid szerint én az apja is,
és a fia is vagyok. Igaz, Rosaura?

ROSAURA
Igen, Basilio.

BASILIO
Bizonyos érzelmeket nem lehet megtagadni,
még akkor sem, ha igazságtalanok, amíg a történelem
le nem győzi őket. Mit? Fürgébben akarunk
futni, mint a történelem?

CARLOS
Nem! Nem!

BASILIO
A mi polgári lényünk magában hordoz oly ősi érzelmeket,
mint hogy egy lány szereti a saját apját,
és anyját szereti saját fia:
még néhány évig ezen két szerelem egyesítése
a férj feladatát képezi.
Akinek tehát felsőbbrendűen irányítani kell, úgy, mint egy apának,
és törődést kell kapnia, úgy, mint egy fiúnak.
Valaki talán be tudná bizonyítani,
hogy a dolgoknak ne ez lenne a valós természete?

CARMENCITA
Nem, apu, nem!

BASILIO
Ha valaki mégis be szeretné bizonyítani –
a kocsit próbálván befogni az ökör elé –
az egy utópiát hajszoló moralista lenne: terminológiai ellentmondás!

SIGISMODO
Egy istentelen kommunista lenne!

BASILIO
Pszt! Csönd! Ne lépjen túl a határokon, maga,
vén, reakciós após. Tudnivaló, hogy
egy nő számára igazságtalan egyszerre szeretni apját, ugyanakkor elviselni
a benne rejlő elnyomó ösztönt.
Ugyanúgy, ahogy igazságtalan szeretni saját fiúnkat,
miközben elfogadjuk neki érzelmi kirohanásait, az állandó
szükségérzetét az anyja irányában. Tehát,
ha ezek a dolgok igazságtalanok, harcolni
kell azért, hogy megváltozzanak, akár olyan áron is,
hogy szövetséget kötünk a kommunistákkal… De térjünk vissza
magunkhoz. Ma családi ünnep van…

AGOSTINA
De mi történik odakint… Kiáltásokat, zajongást
hallok az utcáról!

BASILIO
Mi nem vagyunk sem az utcán, sem egy téren,
kedves sógornő: a házunkban vagyunk.
És éppen itt ünnepelünk.
Gyerünk, Sigismondo papa, bontsa ki a pezsgőt!
Csak egy igazságtalan világban
lehet nevetni és megismerni az élet örömeit!

SIGISMONDO
Egészségünkre, egészségünkre!

BASILIO
Az újra egészséges Rosaurára!
Add a kancsót, Carlos, és emeljük
poharunkat a mamára:

„Köszönjük, hogy visszatértél a lágerbe,
ahol mindnyájunknak élnie kell,
lehetséges szabadságunkat kutatva!”

AGOSTINA
De mi történik odakint!

BASILIO
Carmencita, gyerünk, bátorság.
Ismételd velem ezt a köszöntést:

„Köszönjük, hogy ismét elfogadtad a törvényeket,
melyek szerint akaratod ellenére a lányodat nevelted:
ő folytatni fogja az elveszett polgárok harcát.”

SIGISMONDO
Egészségünkre! A kecskék táncolnak,
amikor a feketebárány megkerül!

AGOSTINA
Kiabálnak, mintha eljött volna a világvége,
de mégis mi történik odakint?

BASILIO
Ami engem illet, egy dolgot tudok: itt nem zajlanak
tragédiák csodás tanulságokkal.
Itt egy krónikában élünk, mely csupán az élet
semmiből szőtt kalandja. Rosaura,
nem a létezés van a történelem szolgálatában,
hanem, épp ellenkezőleg, a történelem áll a létezés szolgálatában.
Abban a pillanatban, amikor a legkevésbé vagyunk tudatában, az ősi,
feltartóztathatatlan áramlat elragad – és süt egy kis nap,
tavaszi nap, mely átmelegíti a nagy falakat –
vagy elsodor a folyó, mely a mezők füveit és virágait
egészen a város közepébe hozza -,
és talán valaki ünnepel, mint mi, a ragyogóra
pucolt házban, a levegőbe emelvén egy pohár bort,
melyet a május szomorúan tisztára színez –
és mégis ez az a pillanat, amikor a történelem beteljesül.
Az intézmények a létezés gátjai,
és a történelem másról se szól, mint ezek ledöntéséről és újjáépítéséről,
új igények szerint,
mint holmi védőgátak: ne adjuk meg
az elsőbbséget a történelemnek:
legyen alázatosan alávetve az életnek.
Te, Rosaura, nem akartad elfogadni –
egy ideig -, ezt az intézmények által
mereven határolt életet:
és az őrületen, a nyelv lealacsonyításán keresztül
a történelmet kérted, hogy avatkozzon be,
mintha csak ő lenne a hatalom.
Tévedtél: épp az alázatos és sötét
élet az az érték, melyet visszautasítottál, mint egyfajta polgári
atrocitást. De most végre megértetted.
Éljen!

AGOSTINA
Sok boldogságot a jó egészséghez:
és a mi szép spanyol nyelvünkhöz!

BASILIO
Ezt nevezik gyakorlatias szemléletnek.

AGOSTINA
Igen, azért is, mert kicsit úgy érzem, hosszúra nyújtjuk,
miközben odakint… Ó, Istenem, lőnek is!
puskalövések! Lőnek! Megölik egymást!

ENRIQUE (kintről)
Nyissák ki, nyissák ki, kérem nyissák ki!
Engedjenek be! Kérem!

AGOSTINA
Betörik az ajtót!
Mit tegyünk Basilio?

BASILIO
Megyek, kinyitom.

AGOSTINA
Menjünk, menjünk innen gyerekek, menjünk
oda: papa, te is gyere velünk!

Kimennek, Enrique belép.

ENRIQUE
Köszönöm, köszönöm, hogy kinyitották,
hogy beengedtek ide…

BASILIO
Ő a feleségem, Rosaura.

ENRIQUE
Én Enrique vagyok, örvendek.

ROSAURA
Örvendek!

ENRIQUE
Elnézést, hogy ilyen szedett-vedett vagyok…

ROSAURA
Ugyan, nekem nem számít!

BASILIO
De… ti ketten… véletlenül… nem ismeritek egymást?

ROSAURA
Nem, most látom őt először.

ENRIQUE
Igazság szerint épp tegnap érkeztem Madridból;
és még sohasem jártam Barcelonában…

BASILIO
Olyan tekintettel néztetek egymásra,
mint akik ismerik egymást.

ENRIQUE
De… nem értem..

BASLIO
Szívek választása!

ENRIQUE
Leülhetnék? Alig állok a lábamon!

BASILIO
Ülj le, kérlek: oda, a bőr kanapéra,
a mi polgári lakásunk büszkeségére…

ENRIQUE
Én is polgári sorból származom…

BASILIO
Remek, akkor hát ez esetben egy rangunkbéli látogatásról van szó.

ENRIQUE
Ugrat engem? Nem harcolhatok önnel, uram,
hisz a vendége vagyok…

BASILIO
Beszéljen csak nyugodtan! Igaz, ugye, Rosaura hogy nem vagyok fasiszta?

ROSAURA
Való igaz, Enrique úr, a férjem nem fasiszta.

ENRIQUE
A rendőrség egészen idáig üldözött. Lőnek.
Láttam embereket elesni…

BASILIO
Barcelonában nincsenek már hozzászokva a tüntetésekhez.

ENRIQUE
Ez diákmegmozdulás volt.

BASILIO
Nem voltak munkások veletek?

ENRIQUE
Nem.

BASILIO
Hogyhogy?

ENRIQUE
Most akarunk velük egyesülni…

BASILIO
Azt várják, hogy körbeudvaroljátok őket?

ENRIQUE
Mi tiszteljük azokat,
akik ’17-ben parasztok voltak:
erősek és állhatatosak.

BASILIO
És mit akartok?

ENRIQUE
Mindent.

BASILIO
Ki sokat markol…

ENRIQUE
Igen, a jó érzés szerint; nem a Képzelet szerint.

BASILIO
Le akartok engem alacsonyítani a jó érzések szintjére?

ENRIQUE
Amennyiben reformer, akkor igen.

BASILIO
Ez igaz. Neked minden bizonnyal kommunisták az apáid.

ENRIQUE
Mi elutasítunk minden apát.

BASILIO
Mindet? Azt megértem, hogy elutasítotok
egy birtokolni vágyó burzsoá apát,
de hogy egy utcaseprőt, vagy egy kőművest!

ROSAURA
De szép játék! És még Manuel azt mondta,
hogy elfelejtettünk játszani!

BASILIO
De mondd csak, kíváncsi vagyok:
a munkásosztály hagyományos céljai
egy belső lázadás miatt
megváltoztak…

ENRIQUE
Haha!

BASILIO
Nincs mit nevetni ezen! Elindulsz, hogy meghódíts valamit,
és egészen mást találsz helyette…

ENRIQUE
Marx ezt is megjósolta.

BASILIO
Élni annyit jelent, mint meghazudtolni a jóslatokat.

ENRIQUE
Ősapai spiritualizmus.

BASILIO
Továbbá, az új módszerek szerinti
világszintű termelés
újfajta embereket szül.

ENRIQUE
A kapitalizmus szélsőséges visszafejlődése…

BASILIO
Igen, újfajta polgárok, de újfajta munkások is.

ENRIQUE
Amennyiben az ilyenfajta esztétikai megérzéseknek van bármi értelme.

BASILIO
Mire megy majd a lázadásaival az új,
visszafejlődött munkásság, akik újabb,
ámde visszafejlődött termelési módszerek szerint dolgozik.

ENRIQUE
A forradalmi robbanás,
amely magával sodorja a régi hatalmat,
kifejleszti majd az újat.

BASILIO
Hagylak téged az előre m
mely az Önimádót Prófétává teszi.

ROSAURA
Mit tanul, Enrique úr?

ENRIQUE
Politikatudományt.

ROSAURA
De hisz olyan fiatal! Még kisfiúnak tűnik!

ENRIQUE
Tizenkilenc éves vagyok!

ROSAURA
Meséljen nekünk egy kicsit az életéről!

ENRIQUE
A születés, mint tudja, maga a minden. Valami Madrid
utcái felé terelt, gyászoló, provinciális sivatagok felé…
És most itt vagyok. Rekedt hangon beszélek,
hisz joggal vagyok fáradt. Tudom hogy nehéz,
de nem panaszkodom. Ezt az útját választottam
a férfiasságnak. Sajnálom ha bűzlök egy kicsit,
mint aki egy váróteremben töltötte az éjszakát,
anélkül, hogy levette volna a cipőjét; és a portól megkeményedett
a haja. Nem ápolom a külsőm, épp ellenkezőleg,
pusztítom. A testemre nem tekintek
értékként. Más gondolatok járnak a fejemben.
Ha azt mondjátok nekem, hogy a mi harcunk nem egységes,
és a munkások nem a mi oldalunkon állnak, türelmes
mosollyal ezt válaszolom: tudom, hogy ez igaz,
de én már túl vagyok ezen az igazságon. És így ha azt mondják nekem,
hogy végtére is még egy szegény, kamaszkorban lévő rendőr is,
aki Andalúzia alsó proletár rétegeiből származik,
politikailag tisztább nálam, nos, ez esetben is
csak türelmesen mosolygok: a kételyt nem tűrő
valóság szűkös határain túl vár minket
egy új tér, melyhez, bár ha kimerülten is, mégis elégedetten
kikötünk majd: adjatok időt az időnek!

BASILIO
Rosaura, nem hallod? Ez az előadás
éppen neked szólt. Rosaura! Rosaura!
Alszik… Haha!
A régi történet.
Megérezte a veszélyt, és íme, jött a
két cinkostárs, a Szőke és a Barna,
ausztrál földekről –
azúrkék üvegcséjükkel,
mindkettőt Megmentőnek becézik.
Ők vették ölükbe az alvó lányt.
Az álom más világok felé nyit kaput,
átlépve más terekbe…
És hogy mit hagysz el az úton, utazás közben
egyik álomból a másikba,
rejtély marad: talán semmit… Igen, éppen ez az, semmit…
De te, kedves diák, talán ott érintetted meg őt,
ahol nem kellett volna, és ő mindenre érzékeny…
De valóban nem ismertétek egymást?
Már az első pillantásotoktól kezdve figyeltelek benneteket,
és amikor ő beszélni kezdett,
láttam a szemetekben felvillanni az ismeretség szikráját.
Mint Shazaman és a Démoni nő,
a szemetekkel szerelmeskedtetek.
Ej, Enrique úr! Enrique Úr!
Még ilyet! Ez is elaludt!
És milyen édesen alszik!
Íme, itt vannak, az egyik itt, a másik ott, az igazak álmát alusszák.
És én vagyok csak ébren, a férj,
kit felszarvazott az álom!
Van valami baljóslatú ebben az ő álombéli
cinkosságukban. Vagy ez az
ártatlanok örök győzelme lenne?
Á, micsoda fáradság megvédeni saját csökevényes valóságunkat!
Másfelől persze könnyű neked, diák, előadást tartani a tisztaságról,
semmi mást nem használva fel, csupán puszta létedet!
Itt a fejed, álomba merülve a bőr kanapén,
az a kócos és makacs fejed, kevés gondolattal
és kevés kétséggel: kárpótlásul azonban tele téveszmékkel,
melyek azonban az új valóságot képezik,
így haszontalan vitába szállni velük, még ha igazunk is van!
Itt a mellkasod, a szíveddel,
melyben csupán a legsekélyesebb és legegyszerűbb érzések maradtak,
és azok sincsenek gondozva, egyenesen el vannak hanyagolva:
de ezzel is mi értelme lenne vitatkozni?
A technikai civilizáció messze-messze a
humán civilizáció vívmányai mögé száműzi az embert:
az emberi szív pedig nem ismer többé könyörületet.
Íme, itt a hasad, utolsó menhelye
a lét előtti jónak
melynek csupán a régi intézmények garantálnak
elmondhatatlanul gyötrő, örök formát:
de te ezt most elutasítod, igazságtalanságának okán,
és, mint legszebbet, a jövőnek szenteled,
közelgő verbális őrületed
idillikus moráiban. (Ultrabaloldaliság,
a marxizmus verbális rákfenéje!)
És íme, a nemiszerved, mely bizonyára savanyú és meleg lett
ettől az első tavaszi szellőtől, így 68 májusán.
Tévednék? De hát úgy látom, meg van merevedve… Igen,
ifjúkori álombéli merevedés… mely kidomborítja,
ártatlansággal vetekedő szemérmetlenséggel, harisnyájának szövetét;
úgy tűnik, ezzel teszi örökké
az oly rövid, múló ifjúkort:
azzal a világ felé meredő antennával
úgy jelölöd meg uralkodásod területét az erdőben,
mint egy fiatal állat. Ennek a jelnek pedig
semmi sem mondhat ellent..
Jól van. Lassan döntenem kell.
Egy egyszerű telefonhívás.
Értesíteni a rendőrséget, hogy a fiú itt van.
Nem is, talán inkább a Falanx parancsnokát:
a szóban forgó fiatalember
egy politikai bűnöző.

III SZTASZIMON

SPEAKER
A szerző szóvivője, kissé bátortalanul ugyan, de ismét önök elé áll. Ezt csupán harmadik alkalommal teszi, mégis legszívesebben mélységesen elsüllyedne, hisz saját hangját annyira kéretlenül, idegenül, nem idevalóként érzi megszólalni.

Mennyire alsóbbrendű a szerző a művéhez képest! Mennyivel kisebb a tudása annál, ahogyan azt önnön maga képzeli! Mennyivel nyomorúságosabbnak hatnak a valóság mentségei és önigazolásai, amint rajtuk keresztül kifejezi magát!

Mindazonáltal nem tudok kibújni azon feladat alól, melyet rámszabtak. A szöveg része. Engem pedig azzal bíztak meg, hogy felhívjam figyelmüket oly problémákra, melyek – bár ideológiai vagy technikai természetűek, tehát lényegtelenek – nagyon nyomasztják azt, ki engem küldött.

Térjünk vissza tehát másodjára is a színházi rítus kérdéséhez, melyet a polgári réteg óhajt, a szerző viszont gyűlöl. Esetünkben az első alkalommal még oly kétes, homályos és ellentmondásos késztetés arra sarkallta a szerzőt, hogy a most következő rövid jelenetet úgy ábrázolja, mintha egy dokumentumfilmben játszódna: pontosabban egy láger alvókörletét ábrázoló fotográfia belsejében.

A szánalmas színpadi rekonstrukció nem nosztalgiával tekint a régi színházra, csupán felhasználja azt – a fotográfiával keverve -, mint bizonytalan értelmű expresszív elemet: a szerző mégis arra kéri önöket, hogy érezzék magukat néhány perc erejéig a régi színház nézőiként, és élvezzék mindazt, ami az önök élvezetére készült. Mindent tökéletesen kidolgozott a már megszokott díszlettervező fiú, ki szerelmes az anyagokba és a fényekbe: a rozoga ágyak egymás hegyén-hátán, a holtak által hátrahagyott takarók, a néhány hátrahagyott tárgy és rongy a falra akasztva, vagy a szétdobálva a földön, a szerencsétlen, torz emberi lények eldőlve állatias vackaikon, kopasz koponyáikkal, soványságuk okán hatalmasra nőtt könyökükkel és térdükkel, tágra nyitott, karikás szemeikkel, melyekben még így is van – tekintve a jelenet kitűzött célját – valami nyomorúságos, majdhogynem szégyenteljes fény: egy mosoly.

XV EPEISZODION

BASILIO
Itt a lágerben minden a legnagyobb rendben: természetesen
az ellenünk készülődő forradalmat nem tudjuk megbosszúlni.
Melainos! Leucos!

MELAINOS
Parancsoljon, Uram!

LEUCOS
Várjuk a parancsát, Basiléus: amit mint mindig,
ahogyan parancsolja,
végrehajtunk
.

BASILIO
Mint mindig, egy ciklus végén, következik a besorolás.
A dolgok jelenlegi állása egyszerű:
a Hatalom először azt szolgálta, aki kritizálta őt,
hogy kezdetben még kétkedve ugyan, de megértse önnön magát. Aztán
azt szolgálta, aki szélsőséges módon
fellázadt ellene, hogy szélsőséges
öntudata alakuljon ki.
Természetének változása
saját természetéből fakadt: a Hatalom, mely mindig
hasonlóan alkotta
újra önmagát,
ez alkalommal másként született újjá.
Tehát aki kritizálta, csupán irreális álmokat kerget.
És akinek egy máshol született
Hatalommal kellett volna őt helyettesítenie,
a nép öntudatában születettével,
csupán a Hatalom céljainak végzetét követte:
a feloszlásét. Így igaz. A gyerekek,
akik nemrégen még az utcákon játszottak,
már húszévesekké értek: és én, az Apa, őket szolgáltam,
hogy felszabaduljak végső, ősi formámból.
Megtanítottam nekik a felkelés
és a forradalom nyelvét.
Sokat kockáztattam.
Most azonban elviszem őket magammal, mert
semmilyen kihívás nem tűnik őszintének számomra.
Gyerünk Melainos, gyerünk Leucos, menjetek, ébresszétek fel
azt a nyugtalan teremtményt, az egyetlent,
ki fel tudja zaklatni lelkem…
De finoman ébresszétek fel,
nehogy a túl durva ébredés
kettétörje álmát. Eljött az idő,
mikor emlékeznie kell. Meg kell tudnia
hol volt, mielőtt idekerült volna. Szembesíteni
egy halott valóságot az élővel.
Utoljára adom ki nektek ezt a
parancsot, hű szolgáim. Mostantól kezdve nincs
más hely
, hol felébredhetne…

XVI EPEISZODION

ROSAURA
Basilio!

BASILIO
Mi történt, Drágám? Beszélj! Miért
meredsz magad elé?

ROSAURA
Basilio…. Ezúttal…

BASILIO
Ezúttal micsoda? Szemeid boldogságtól
csillognak, s az öröm pírja látszik arcodon…

ROSAURA
Igen, boldog vagyok,Basilio, boldog.
Ezúttal emlékszem az álmomra.

De nem is ez tesz oly boldoggá,
hanem amit ez az álom mondott nekem.

BASILIO
Mesélj!

ROSAURA
Az én igazi életem nem egy palotában játszódik,
nem is egy toronyban, vagy egy kispolgári házban:
az én igazi életem valójában egy fagyos,
sötét lágerben játszódik. A terembe,
ahová be vagyok zárva, a hóról visszatükröződve
némi fény szűrődik be. Kint
ugatnak a kutyák. Az SS-katonák gramofont hallgatnak.
Az elkárhozottak, sorban, tábori ágyakon
fekszenek: fehérek, mintha gipszből lennének
a fagyott portól szürkéllő lepedőkön. Összeaszott
kezük elhagyatottan lóg ki
a takaró alól.
Nem bírják felemelni csontos, lecsupaszodott
koponyájukat: úgy néznek,
akár az ebek, akik nem értik, miért nem tudnak mozogni;
egy pontba merednek mind, ahol
talán majd feltűnik az, aki őket nézi, erősen és szabadon;
talán fel kell készülniük, hogy fogadják őt,
és a szemüregben, melybe szemük beleveszett,
a fogak előreugró koszorújában, valami
elmondhatatlan bújkál: egy mosoly.
Én is ott vagyok. Egy szinte haj nélküli
fehér csontváz, a vackomban, a lábaim
kilógnak, olyan vékonyak mint egy magzatéi, csak
a térdcsontok gumói vastagok rajta;
hús nélküli arcomat a párna
vásznához szorítom, melyen
már sokat feküdtek előttem, kik már mind halottak;
kincsként ölelem szorosan magamhoz azt a
kevés dolgot, ami az enyém: néhány
rongy, egy fénykép… És én is, a koponyám
fehér csontjaival, mosolygok.
Nem vagyunk már emberi lények; még közönyös
állati életünk sincs; tárgyak vagyunk,
melyekkel kizárólag csak mások rendelkezhetnek.
Undort kell, hogy keltsünk, hogy még inkább
használni tudjon az, aki akar; mert
csak egyetlen szabadságunk maradt: elárulni saját magunk.
És valóban, mindannyian ott fekszünk,
összeszorult gyomorral,
vágyakozva, hogy végre összekacsinthassunk
urainkkal, akik jönnek elítélni minket.
Mi akarjuk elsőként segíteni
saját gyilkosainkat, akik bonyolult módszereket fejlesztettek ki arra,
hogy mindannyiunkat egyszerre gyilkolhassanak le.
Fürgén és ügyesen kell tehát
lépkedni a sorban, meztelenül,
a rácsok között, a kis épület felé,
ahol a krematórium kemencéje van; sorrendben
kell belépni, kerülve a tolongást;
ügyesnek és szorgalmasnak kell látszani, már amennyire
megkínzott testünk lehetővé teszi.
Ez a várakozás órája; a nap,
mint bármikor máskor, kevéssé ragyogja be
szobánkat; egy teljes délután
és egy teljes éjszaka van még az életünkből! Sok idő,
így felkészülünk rá, hogy kiélvezzük, anélkül, hogy
egymáshoz szólnánk, mert az igazi
beszélgetőtársunk az úr, aki döntött
halálunkról: és mindenki biztos benne,
hogy ez maga a szerencse.
Kis idő elteltével, egy távoli
faluban, megszólalnak a harangok.
Aztán visszatér a csend. A napból csak
egy utolsó eltévedt sugár marad,
a rozsdás falakon. Különös módon
a csönd elnyúlik, mikor – ahogyan ez idő tájt az
lenni szokott – a katonák kórusban énekelni kezdenek, ártatlanul.
Egy félórányi csend egy órának tűnik.
Aztán, még mikor nem tűnt el a fény utolsó
foszlánya, hirtelen felcsendül egy dal.
De ez egy másfajta dal: nem a bérgyilkosoké, avagy
az urak angyalaié…
Ezt a dalt gyermekek hallgatták,
amikor Spanyolország még szabad volt, és a városházákon
vörös zászlók lengedeztek. És a dal
zeng: egyre erőteljesebben; emberek
hatalmas tömege énekli: akár
egy tenger, mely szép lassan elönti a lágert.
Már itt visszhangzik a hálókörletek
falai alatt; ekkor ledöntve nyílnak
az ajtók, és énekelve
belépnek a munkások. Kezükben vörös zászlót
szorítanak, sarlókkal és kalapácsokkal;
vállukon géppuska; nyakukban,
egyenruhájuk megfeketedett gallérja felett,
vörös kendő; ruhát, kabátot, élelmet
hoznak; közel lépnek hozzánk, megölelnek, megcsókolják
hús nélküli arcunk, rohadt testünk; felállítanak, támogatnak minket, mint testvéreiket, ruhákat adnak, segítenek felöltözni; étellel
kínálnak, kulacsokba öntik nekünk a
bort; isznak velünk, koccintanak, és ha
kicsordul a könnyünk, ők is velünk sírnak –
örömükben -, majd újra és újra megölelnek. „Szabadok vagytok” – hajtogatják,
mintha nem lennénk képesek felfogni
e szavak jelentését… „Szabadok vagytok!”

BASILIO
Gyönyörű álom, Rosaura, valóban
gyönyörű álom. De én úgy gondolom
(s ezt kötelességem megosztani veled), hogy valójában
éppen ebben a pillanatban kezdődik a valódi tragédia.
Mert az összes álomról, melyet álmodtál vagy álmodni fogsz,
el lehet mondani, hogy akár valóra is válhat.
Ez az álom a munkásokról azonban, kétségkívül,
csupán álom marad; semmi több, csupán álom.

*A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Lakó Zsigmond

A fordítóról: Lakó Zsigmond (Debrecen, 1982) III. éves PhD hallgató a Debreceni Egyetem BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola olasz alprogramjában. Doktori disszertációjának témája Pier Paolo Pasolini Calderón című műve.

Diego Velázquez: Las Meninas, 1656-57, olaj, vászon, 318 x 276 cm, Museo del Prado, Madrid