A haja barna és a szeme vörös.
Mint a vértócsa az utcán, mely
Egy vita emléke felett őrködött.
Csak ültünk és néztük egymást, s
Majdnem belesüppedtünk a huszonegyedik századi
Intellektuel posványba, hogy egy üveg bor és
A nagy nevekkel kezdett mondatok, az álbölcsesség, és
Az űr, ami benne kong [….]
Sosem bírtam a bort.

Hamutartó az asztalon, cigarettacsikkek a padlón,
A fotelban és az ágyon.
Kezeink egymáson
Hevernek, s a könyvek szanaszét, a bejárattól a lépcsőig.
Sűrűn rakott, apró fokok vezetnek a magasba
A tágas belső térben, s a legbelső helyiség,
Elmém legzártabb pontja, ahol nyújtózkodni
Nem lehet. Szabvány-kicsinyesség, tömörödő gondolatok,
A lényeg marad csupán felszínen.
Közben angol szöveget olvasunk, és latin
Szavakat vetünk papírra, s a háttérben
Kínai film megy magyarul, és két szobával odébb
Lepattan egy gomb az olasz ingről, melyet szorgos
Lengyel kezek varrtak, azon ügyködve, hogy
A jövőben elfeledhessék múltjukat.

Szűkös utcákon haladó széles autók,
Polgárinak mondott proletár felszín
Megkopott fénye mögött itt-ott felragyog a gazdagság,
Mint csillagok, pislákolnak a vastag szmogfal mögött.
Kusza útvesztők, jól bejárt irányok és útvonalat, de
Keresni kell, kutatni az újat, a biztosat, a helyet, ahol megtűrnek.
Csak azt az egyet!
És a csöndes, balkáni melankólia, mely rajtunk ragad,
Amikor már csődöt mondott minden,
Azt isszuk bor helyett, és
Nem kezdünk többé mondatot nagy nevekkel,
Nem lesz több intellektuel álbölcsesség,
Nem lesz több színlelt gondolat,
Csak szmog, szürkület,
Nappali sötétség, téli hideg,
Zajos belvárosi forgatag,
Koszos utcák, kopott házfalak,
Budapest!
És a vértócsa az ablakunk alatt.