Mikrohullámú sütő

 A drága jó Kuchenkának volt egy mikrofalowa, melyet Magnetron-nak hívtak. (Ő így ejtette, w-vel). Egy mikroszkopikus méretű faló. De szép is lehetett!

Magnetront nem látta senki Kuchenkán kívül. Különösképpen, hogy Magnetron Kuchenka halála óta eltűnt.  Így aztán a keresett személyek fényképeit viselő tejesdobozokon is csak egy üres kép jelzi, hogy senki sem találja, amit sohasem látott. Nyomravezetői díj sincs.

Drága jó Kuchenka, úgy hiányzol. Hogy szerettem, ahogyan sosem jössz ki a szobádból! Ahogyan életedet annak szenteled, hogy a mikrofalowadat nézegeted, s a szélről elmélkedsz!

Egyszer jártam a szobádban, egyszer megengedted. Mikor beléptem, megcsapott az öreg házak jellegzetes, áporodott szaga, s elém tárult szegényes világod. Az üres szoba, közepén egy asztallal, rajta a mikroszkóppal. Szék sehol, hiszen te a földön szerettél ülni. Leültettél az asztal mellé és hagytad, hogy bámuljam, amint a mikrofalowadat vizsgálod. Nyelved hegyét néha kidugtad, amikor épp nem motyogtál magadban.

Fel sem fogtam akkor, mekkora megtiszteltetés volt ezt látnom. Órákon keresztül csak bámultalak, ahogy mikroszkópodba mélyedsz, s Magnetront, ezt a földi csodát vizsgálod. Ó, drága jó Kuchenka, hol is vannak már azok az idők! Mind arra vártunk, hogy felfedezel-e valami újat, s ha igen, akkor vajon megosztod-e ezt valamelyikünkkel, hogy a hír futótűzként terjedve száguldja körbe a földgolyót. Mindenki szeretett téged. Mindenki azt akarta, hogy kegyeidbe fogadd, és élvezhesse társaságodat, akár csak pár percen át. Mindenki közül nekem jutott a megtiszteltetés, hogy beavatottá váljak. Hírnöknek, Prófétának hívnak a többiek azóta is.

Csendben ültünk. Lábaim már elgémberedtek, de ez nem számított. Vártam, mi fog történni. Akkor rám néztél. Azt mondtad:

– Milyen érdekes a szél és az ember kapcsolata!

 Vadul bólogattam, habár nem egészen értettem, mire akarsz kilyukadni.

– Csak gondolj bele, drága barátom!

(Elolvadtam a gyönyörtől,ahogy azt mondtad: drága barátom.)

– Csak gondolj bele, mennyire fázhat odakint! Fut ide-oda, hátha az segít, persze nem. Mi, emberek, pedig ahelyett, hogy beengednénk a kinti hidegből, kirekesztjük. És ha ez nem lenne elég, még mocskos, illetlen szavakkal is sértegetjük, ha véletlenül belénk fut. Micsoda egy aljas népség vagyunk!

Milyen igaz ez, drága jó Kuchenka. Ekkora igazságot még életemben nem hallottam.

– Csak gondolj bele, milyen fáradhatatlanul dolgozik, hogy segítsen nekünk. Fújja a havat, hogy nekünk ne kelljen lapátolni. Hordja a szemetet, hogy nekünk ne kelljen kidobni. A kerti asztalkán hagyott forró kávét lehűti. És mindezt akár a legnagyobb téli hidegben is.

Újra vadul bólogatni kezdtem, habár egy szavadat sem értettem. (De hogy is érthettem volna…)

– Csak gondolj bele. Fellibbenti a hölgyek szoknyáját, hogy az urak kedvükre nézelődhessenek. Izzadt arcodat finom szemcséjű porral próbálja letörölni. És mi annyira hálátlanok vagyunk, még egy köszönömre se futja!

Azzal újra belefeledkeztél Magnetron vizsgálatába. Én pedig csak ültem ott, veled szemben. Már nem tudom mennyi időt töltöttem el a szobádban, drága jó Kuchenka, amíg te a mikrofalowadat figyelted. Aztán kedvesen kitessékeltél, majd magadra zártad az ajtót.

Másnapra meghaltál, ránk pedig gyászt ült. Attól az évtől kezdve minden évben, halálod napján egy órás néma sírással adózunk nagyságod emléke előtt. Azóta is zárva van szobád ajtaja, hiszen senki nem mer belépni arra a szent helyre. Azóta is ott fekszel holtan, drága jó Kuchenka, s azóta sem találja senki Magnetront, Kuchenka mikrofalowát.

 

Merengés

Értelmetlen szavak kusza egymásutánjával járó, tüskés tojásban nevelkedett kétely vagyok Én. Puszta létemmel leszek majd okozója értelmetlen szavak kusza egymásutánjának, melyből megszülethet majd testvéreim szörnyű hada.

Nyitott ablak, nyitott ajtó. Csendesen szuszogok az ágyban, s érdektelenül figyelem, miként kebelezi be a fény nélküli tűz világomat. Nyitva van az ablak. Mégis csend van, a madarak, az autók más utakon járnak, más levegőt szívnak, mert a levegő itt áporodott, nem mozog, csak rátelepszik az élettelen környezetre és rám. Nem mozog itt semmi. Én sem mozgok. Lassan összeolvadok az élettelennel, tárgy leszek, nem szuszogok többé, csak várok. Nyitva van az ajtó. Várok valakire. (Bárkire.)

Egy sarok választott el minket, az öngyújtó kattanására lettem figyelmes, s inkább csendben szívtam a cigarettámat tovább, felkészülve az elkerülhetetlen találkozás nehézségeire. Figyeltem a barna szemeteseket, a biciklitároló rozsdás fogait, ahogy fáradhatatlanul harapja a küllők vékony szálait, azok meg nem hagyják magukat, esetleg néha elhajlanak, igencsak megnehezítve ezzel a biciklizők életét. Penész folyt le a masszív oszlopok közötti méteres hosszúságú falakon. Szívesen megvártam volna, hogy bekebelezze az egész épületet, a biciklitárolókat, a fogyatékosokat, az alkoholistákat, meg engem is. Még boldog is lettem volna, de arra gondoltam, hogy akkor nem lenne,  aki ügyetlenül megnyesse a rózsákat, elhasználja a benzint, ami még van az autóban, nem gondolna többet arra senki, hogy a dohányzás magányában reflektorokkal világítsa meg saját felnyitott mellkasüregét. Lassan teltek a percek, lassan égett a dohány, és szívódott fel a füst a legkisebb hörgőcskékben, hólyagocskákban. Azt hiszem ennél közelebb még nem kerültem önnön lényemhez.

Csend van mostanság. Eltűnt a kiabálás, nem verődnek vissza a beszélgetés foszlányai, a kérdések csak papíron léteznek, hosszú, monoton zúgás tölti ki a tereket. Sötét lyukakban húzódnak meg a lények. Néha hallani, ahogy éles körmeikkel egyre mélyebbre és mélyebbre ássák magukat, mert félnek. Rettegnek. Rettegnek az elkerülhetetlen villanástól, ahogy megnyílik felettük a föld, az üreg falai összehúzódnak, s ők egyetlen masszává összeolvadva folynak ki a repedésen. Hányás. Gyöngyöző verejték és hányás.

Üres cellák rácsos ajtaján kopog a szemem. Valami fontos van elrejtve a falak fehérjében. Idegen szőrszálak vesznek körül, rátapadva élőre és élettelenre, mindenre, ami körülvesz. Térden állva könyörgöm a halálért, mert büntetésem az örök élet.

Rothadó tapéta mögötti lyukban összegyűlt port dörgöltem a szemembe tegnap, s teszem ezt ma is, mert néha jól esik a fájdalom, a vakság. Összehúzom magam melletted, te gyengéden kitakarsz és kinyitod az ablakot. Füleimből vörös festék csordogál vékony patakokban, végig arcomon, államon aztán véget érnek a patakok, s hatalmas cseppek zuhannak alá, hogy felkavarják a nyugalom vizét.

Eszméletlenség.

 

 

Fekete lyuk

Mesebeli kék egeken szálló furcsa, már kihalt madarakkal reggeliztem tegnap. Hosszas vitákba bonyolódtunk egynémely tudományos és filozófiai megfontolásokkal kapcsolatban a két főtt tojás között. Meglehetősen érdekes világszemlélettel és életfilozófiával sikerült szembesülnöm, azt hiszem gazdagabbnak mondhatom magam. Reggeli után aztán egy gyors búcsú keretében eltűntek mint a kámfor.

Nem tudom, hogy a tényleges valóság másolatát adom-e át, amikor azt mondom, nem a horizont felé repültek. Néhány szárnycsapással a magasba emelkedtek, majd apránként lassulni kezdtek, s veszíteni túlvilági csillogásukból, végül örökre eltűntek a téridő vászna mögött rejtőző sötét ismeretlenben. Nagy magányban üldögéltem ezután a fán, a fészekben.

Szörnyetegek sétáltak el alattam libasorban, mindegyik meresztette a szemét, szagolta a félelem hiányát.  Csak mentek sorban, néhányan pedig kiváltak és ütlegekkel sürgették a többit és csak mentek tovább libasorban és csak mentek tovább libasorban és én meg csak ültem a nagy magányban és csak egy hajlítható fémszálat hajlítgattam amíg ők mentek tovább libasorban és néhányan ütlegekkel sürgették a többit.