Első Debreceni Slam Poetry Verseny – Döntő, Debrecen, MODEM, III. KULTok konferencia, 2014. március 28. Koscsák Balázs összefoglalója.

forrás: a kulter.hu facebook-oldala, a KULTOK III. fotóalbumából

A slam poetry természetesen Debrecenben sem új jelenség. Az egyetem különböző karain, illetve az irodalmi körök berkeiben már régóta aktívan művelik ezt a műfajt. De mindezidáig nem került sor szélesebb körű és látványosabb versenyszintű rendezvényre. Dicséretes hát, hogy a József Attila Kör, a KULTer.hu és a DEIK közös szervezésében megrendezték a kétfordulós I. Debreceni Slam Poetry Versenyt, amelynek döntőjére, tizenkét résztvevővel, március 28-án került sor a Modemben a KULTok konferencia keretében.

Az est első versenyzője Darányi Márk volt. A slamre erősen jellemző, aktuálpolitikai utalásokkal (Paks) dolgozó közösségi beszéd érvényesült szövegében. Előadását a napjainkban nagymértékben aktuális és általánosan tapasztalható demagóg választási beszédek parodizálásaként értelmeztem. Az előadás végére ugyanakkor ez a visszájára fordult, azzá vált, amit az előbb a szarkasztikus humor tárgyává tett, politikai reklámmá: el kell menni szavazni, ha az ember részt akar venni országának alakításában. Ez a didaktikus befejezés kissé visszavett az egyébként szellemes előadás egészéből.

Balogh Péter Zetas slamjében a közösség helyett a személyiséget fejezte ki, amennyiben a selfie divatos jelenségét hozta ironikus játékba. A tükör-motívum érdekes kifordítását hallhattuk: a tükörkép nem befelé és visszafelé hat a szemlélődő felé, hanem kifelé, a Facebook-adatlapokra, egy hamisan megalkotott önképet tár a világ elé, amelynek egyetlen mérhető értéke a lájkok számában mutatkozik meg. Az érdekes alapgondolat megvalósulásából azonban visszavesz a sokszori indokolatlan trágár beszéd, és a szerintem fölösleges utalások a celebvilág amúgy is jellegtelen szereplőire. A záró sorral azonban, miszerint az igazi selfie az, ha az ember befelé és nem kifelé néz, frappánsan fejezte be előadását. Fellépése során Zetas nagyon bizonytalannak és zavartnak látszott, ami rá is nyomta a bélyegét a performanszára, holott teljesítménye ezt igazán nem indokolta.

A látszólag zavart viselkedés azonban nem feltétlenül róható föl minden esetben a fellépőnek, hanem bizonyos megvalósulásban ‒ és erre a harmadik előadás nagyon jó példa volt ‒ éppen ellenkezőleg, az előadás pozitív kísérőjévé válik. Mert hiszen a slam poetry nemcsak szöveg hangsúlyos és hatásos felolvasása ‒ így ebből még kimaradna a csak és kizárólag az előadóra jellemző személyesség ‒ hanem egyúttal annak egyedi, az előadó sajátos tulajdonságai és adottságai által megmutatott interpretációja is, amelyet a slammer leginkább színészi elemekkel (beszédmód, hangsúly, gesztikulációk) vihet véghez. Ebből a szempontból szerintem Héjas Hanna slamje volt a legjobb teljesítmény. Választott témája – nagyon találóan – a témakeresés nehézsége volt. Az önreflexív szöveg napról napra és óráról órára haladva mutatja be a közeledő előadás egyre fenyegetőbb árnyékában megképződő beszélő félelmeit és szorongásait. Mi legyen a téma, és vajon érteni és értékelni fogja-e a humoros részeket a közönség?, teszi fel folyamatosan az önkínzó kérdéseket magának. Eközben Héjas Hanna beszéde elcsukló, kiállásában pedig reszkető ‒ hogy ez a félénkség nem játék volt a részéről, hanem valódi érzelem, a dolog szempontjából végül is lényegtelen ‒, tehát nemcsak az aggodalmait részletezi beszédszerűen, hanem egyúttal jelenlétével színre is viszi azt. Szöveg és előadásmód sikeres találkozásának lehettünk szemtanúi. Számomra az est legkellemesebb élményét az ő előadása nyújtotta.

Balogh Kristóf slamje a Bëlga Buzi-e vagy? című dalát idézte fel bennem. Mindkét szöveg sorozatos kérdésföltevésekből épül fel, és a „statáriális” értékítéletet helyezi ironikus távlatba. Akinek nincs barátnője, aki nem szereti a focit, aki szerint Erdély külföldön van, az mind-mind buzi. Csak az utolsó sorban fordít visszájára mindent a beszelő, figyelmeztetve az elhamarkodott, mert könnyen és gondolkodás nélkül meghozott ítéletek sértő voltára. („Figyelsz te egyáltalán? És te?”) Elgondolkodtató szöveg volt, hatásosan előadva, ami óriási sikert aratott a közönségben, és amivel Balogh Kristóf megérdemelten nyerte el az első helyezést.

Hegedűs Levente slamje egy milliomos, mélyebb érzelmekre képtelen férfi parodisztikus megidézésével indul, de ebbe indokolatlanul belekeveredik az első gyermekét váró apa szólama is. Az itt elhangzó, nem túl ízléses hasonlatok a szüléssel kapcsolatban eléggé nyerssé tették a szöveget, és a megteremtett hanghoz sem lehetett már egyértelműen rendelni, mert az az előadás során egyre inkább elmosódott. Így az eredmény inkább lett bizarr, semmint humoros.

Erről az estről elmondható, hogy a nők jobb előadók voltak. Szűcs Noémi Foffi slamjében a megidézett én több nyelvhasználati módon szólal meg, egyúttal ütköztetve is ezeket, kiszabadítva ezzel az ént abból a társadalmi szövedékből, amely a hétköznapokban korlátozza a benne meglévő valódi érzések és gondolatok kibontakoztatását. Szövege rengeteg nyelvi játékkal, szócsavarásokkal él, de összességében nem lett olyan erős, mint ahogyan előadta.

Szabó Bence szintén sokkal inkább épített a teatralitásra. A kezében például végig egy sörösüveget szorongatott, amely így kellékké, jelentést hordozó tárggyá vált, ha jól értettem, a hip-hop életérzés általános kifejezőjévé. Másrészt ő volt az egyetlen, aki zenei kíséretet kért a slamje alá. Sajnos a szöveg ritmusa nem követte a zenéét, így kissé fölöslegesnek tűnt, de mindenképpen különleges hatású volt, hogy élt a slam multimediális jellegével. Előadott szövegében a konyha metaforáival elfedett szexuális utalások pedig nagyon elmések lettek.

Járó Kristóf önreflexív szövege a slam lényegét boncolgatja. A slammer csak előadásában létezik („Amit a papíron olvasok, az én vagyok”); a slamet pedig, elhatárolva azt a hozzákapcsolódó negatív előítéletektől, a divatos hangoskodástól, a „partyarc-poeticától”, olyan közéleti beszédként határozza meg, amelyet minden embernek gyakorolnia kellene („Ne csak egymillió slammer országa legyünk, hanem tízé”).

Asbóth Balázs Asy kétségkívül az est legtapasztaltabb és legrutinosabb versenyzője volt, ez meg is látszott fellépésén. Szövege Ady Endre híres-hírhedt versének (Elbocsátó, szép üzenet) modernizált újraírása volt. Érdekes volt, ahogy a sorokat átírta úgy, hogy közben az igéket megtartotta az Ady-versből. Így például rögtön az első sor: „Gyötörjön százegyszer-százkétszer pödört farkú, pepita pettyes kiskutya, elbocsátlak sokadszor”. Asy jobban figyelembe vette a slam teátrális jellegét, ennek megfelelően fellépését gesztikuláció kísérte, mozdulataival finoman jelezve egyes sorok rejtett értelmét („szerelmünk Trabantját a kipufogón át jól megtoltad”) Ez alkalommal is rengeteg rímes szójátékot hallhattunk Asytól, mindezek ellenére ez az előadása kissé csalódás volt. A humoros sorok és az intertextuális játékon kívül ugyanis mást, valami mélyebbet, nem találtam a szövegében. Nem volt több, mint a címe: Elbocsátó, trágár slam. A magabiztos színpadi fellépésével viszont joggal vívta ki magának a verseny második helyezését.

Gulácsi Ádám Gula szövegét erősebben határozták meg a rímelő sorok, amelyek feszessé tették előadását. Beszédében a „Te is? Én is” egymásra felelő, hétköznapi helyzeteket megidéző állításokban szembesíti a közönséget az emberek és emberi életek közös jellemzőivel. Ekként feloldódik nála az én és a te különbsége, ami fanyar humorral arra emlékeztet minket, hogy életünk esetlegességei mindannyiunk közös sajátja. Ennek fényében bukkannak fel a bölcsész- és, mivel Gulában bőven van önirónia is, az informatikus hallgatók sztereotipikus képei. Gula még itt is elmossa a különbségeket, feloldva az infós-bölcsész vélt vagy valós ellentéteit. Színpadi fellépése is visszafogottan volt laza, valamelyest szerény, ami az én tetszésemet nagyon megnyerte. Humora gondosan felépített volt, és nélkülözött mindenféle trágárságot. Az olyan mondatok például, mint a „Mikulásba vetett gyerekes hit” a szövegbeli kontextusban nagyon ütősek voltak. Ez csak egyetlen egyszer billent el egy pillanatra, amikor a „Magyarország jobban teljesít” politikai szlogenje került be, szerintem indokolatlanul a szöveg terébe. Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy számomra Gula eladása volt a legviccesebb, és a harmadik helyezést méltán érdemelte ki.

Máté Zoltán szövegét nehezen tudtam követni. Nem volt központi tematikája, inkább több különböző dolgot érintett, a rasszizmustól kezdve a tinédzserkritikán át egészen a szólásszabadságig, de ezeket csak a regisztrálás, említés szintjén. Ez a szétszóródó tematika nem kedvez az emlékezetnek, az ő előadását tudtam a legnehezebben felidézni, mert a fellépése sem tartalmazott semmi olyan személyesen jellegzetest, ami maradandó élményt nyújtott volna.

Az utolsó előadó, Horváth Imre Olivér slamje váltotta ki belőlem a legszélsőségesebb érzelmeket. Szövege a „fair lenne-e?” kérdésalakzatban halmozza és feszegeti a biológiai nemek társadalmi szerepének radikális megfordításának lehetőségét. Milyen lenne az a világ, amiben a férfiak testét kényszerítenék a szülésre?, ha a férfiakat erőszakolnák meg, csak mert kihívóan öltözködnek?, halljuk a kérdések özönét. Ennek megfelelően előadásának meghatározója a düh retorikája. De, talán éppen ezért, érvelése egy idő után megbicsaklik, és önmagát kezdi el felszámolni. A dühös ember ugyanis inkább vakon vádol, mintsem a reális helyzettel tényszerűen szembesít. A felvázolt férfiközpontú világ ugyanis erősen túlzó. Felmerül az a kérdés is, hogy mennyire helyénvaló, ha az erőszakot nem megszüntetjük, hanem áthelyezzük, tehát a rosszat rosszal helyettesítjük. A dühöt imitáló beszéd ugyanis ezt nem a szerepcsere játékaként (amely során a másik nehézségeit önmagunkban tapasztalhatnánk meg), hanem jogosnak vélt szükségszerűségként mutatja fel, ami már inkább vált ki ellenérzéseket. Másrészt nem a (feltételezett) hatalmi diskurzus szólal-e meg abban a beszédben, amely a társadalmi szerepek cseréjét kihívja a közönség ellen? Olivér „A nők is emberek” kijelentése legalábbis ezt a hatalom felőli megengedő gesztust sejteti. Érdekes kérdés lenne, hogy a nők vajon így gondolják-e, és valóban ezt akarnák-e. Jogos volt a közönségzsűri egy tagjának hiányérzete az előadásban megmutatkozó egyoldalúság miatt. Én még hozzátenném, hogy ezen kívül még egyoldalúságában is erősen torzító képet nyújtott a társadalom nemi szerepeiről. Több iróniával, vagy még inkább több öniróniával jobban működött volna ez a szöveg. Így viszont inkább volt bántóan merev és csak nagyon sarkítottan igaz. Előadása viszont eléggé megnyerő volt, hogy a zsűri és a közönség tetszését elnyerje, és jutalmul a különdíját hazavihesse.

Számomra hiányzott a zsűri (Áfra János, Gaborják Ádám, Závada Péter) szóbeli véleményezése. Úgy látszik, ennek a slam poetryben még nincsen kifejezetten hagyománya, eléggé esetleges volt, hogy melyik versenyző után szólaltak fel, akkor is a konferanszié határozott kérésére. Szerintem pedig fontos volna a szóbeli értékelés hagyományát megteremteni. Egyrészt a versenyző is megérdemli, hogy használható visszajelzéseket kapjon, és ne csak egy pontszámot. Másrészt a zsűri véleményezéséből az is körülhatárolhatóvá válna, milyen poétikai és stilisztikai érvek szerint artikulálódik egy adott slam minőség- és értékbeli eredménye, ezzel pedig a még csak most kialakuló slamkritika kereteit lehetne formálni. Annak a mai napig vitákra alapot adó műfajnak, amely immár Debrecenben is sok fiatal tehetséget szólít és szólaltat meg.

fotók