Szép Szilvia kritikája Tóth Krisztina Akvárium (Budapest, Magvető, 2013.) című regényéről.

Miért olyan izgalmas Tóth Krisztina legújabb könyve? Hogy ha a teljesség igényével élhetnénk, a válasz talán több recenzió vázát adná, mint amennyit ez a szöveg elbír. Hiszen kitérhetnénk Tóth Krisztinának a lírától az epika felé fordulására, a novelláskötet és a regény műfajának összecsúszására, a regény és a novelláskötetek metaforikus invenciójára, a szereplők testhangsúlyosságára, az alakzatok szövegteremtő erejére… stb. A kérdés megválaszolását még tovább nehezíti, hogy másként kellene válaszolnunk az életművet ismerőknek, mint a most megismerőknek. Jelen esetben tehát a középút megtalálása a kritikus feladata, amelynek teljesítése talán csak folytonos üvegfalba ütközést fog eredményezni.

A Tóth Krisztina életművet jól ismerők számára nem volt meglepő, hogy a 2013-as könyvhétre megjelent kötet műfaja regény. Sokuknak már a 2011-es könyvheti Pixel („novelláskötet”) előrevetítette az írónő nagyobb kontextus felé fordulását. Ez a kötet ugyanis harminc rövid fejezetből épül fel, amelyek címei egy-egy testrészt jelölnek. Ezek és a paratextusok (Szövegtest mint alcím) arra késztetik az olvasót, hogy egészként (regényként), ne pedig fejezetenként (novelláskötet) értelmezze a Pixelt. De szerencsés lehet-e egy részletekben sokszor elvesző, egykor csakis költőként ismert (tárca)novellaíró regénybeli vállalkozása? Az írónő saját elmondása szerint küszködött a regény műfajával, mivel nehéz volt felvennie egy olyan holisztikusabb perspektívát, amit ez a műfaj megkíván. A részletező leírások, a nagybetűvel jelzett alfejezetek elkülönült egymás utánisága ezért késztethet minket a novelláskötetek olvasásmechanizmusára. És ezért is lehet, hogy a novellába szerelmeseket elkezdheti vonzani a regény műfaja. Tehát enek a hibridizációnak sok előnye megmutatkozhat.

Az Akvárium tematikai szempontból sem különül el a korábbi novelláskötetektől (Vonalkód, Hazaviszlek, jó?, Pixel). Már-már tóthkrisztinás témaként beszélhetünk a test nehezen elbeszélhető, de egyébiránt természetes funkcióiról (menstruáció, szülés, öregedés, betegség, halál) és a megoldásként tervezett tragédiákról, összeomlásokról (abortusz, házasságtörés, öngyilkosság). A sejtelmesség, a pesszimizmus, a ridegséggel elbeszélt tragédiák okozta libabőr egyből elkezdhet hiányozni, mihelyst végzünk egy-egy kötetével. Megmagyarázhatatlan, Ossian-i hatás ez.

A 2006-os Vonalkód novelláit egyfajta szorongásháló kapcsolja össze. A Hangyatérkép (Útvonal) (43. o.) című novellának több mozzanata is visszaköszön az Akváriumban. Ebben a novellában is egy koszos házban élő, házsártos nagymama, egy nála hagyott magányos, szeretethiányos, félkezű babákkal körülvett unoka és egy távolban lévő halott újszülötteket világra hozó anyuka a szereplők. A hangyatérkép a vihar előli menekülési útvonalat, a halálos elszántsággal rendelkezők túlélési térképét szimbolizálja. Az Ez itt minek a helye? (Bikinivonal) (136. o.) című novella az életművet erősen meghatározó test és halál, test és szépség összefüggéshálót elemzi fényképeken.

A 2009-es Hazaviszlek, jó? című kötet első tárcanovellájának címe: Homokakvárium. Ez a tárca egy megnevezhetetlen tárggyal azonosítja életünk működését. „Két üveglap között színes folyadékban homok van, és lassan csordogál lefelé. Ha megfordítjuk a tengelyén a keretet, a homok visszafelé folyik.” (7. o.) „Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet […] Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében.” (8.o.) Valójában az Akvárium kötetcímet is értelmezhetjük egy ilyen világmintázatot jelölő metaforaként, olyan üvegfalak között rekedt világként, amely már a születéskori inkubátorral megkezdődik és a fertőző osztály üvegfalain keresztül egy üvegkoporsóban végződik.

Mind a Pixel és mind az Akvárium szereplőire jellemző az illatban, ízben, látványban metonimikusan elinduló emlékezés. A Pixelben, a köldök történetében a kerek, pocakosra sült sütemény idézi fel a tanárnőben a gyerekként, apa nélkül szült down-kóros kisbabát, akit a kórházban hagyott. (77. o.) Az Akvárium Edit nénije pedig akkor képzeli el az abortusz miatt meg nem született Edu gyermekét, amikor Edu két pofára zabálja a somlóit. (141. o.) Mindazonáltal a regényben is megjelenik a novelláskötet egyfajta filozófiájaként ismert nézet („Azt, hogy mi volt a nagyobb rossz, mindig csak utólag lehet látni. ”), amely még inkább az életmű szerves részévé teszi a regényt.

Az Akvárium a 20. század közepétől felállított üvegfalak mögött élő emberek kirakatszerű, levegőtlen, fojtogatóan büdös, érzelmektől mentes, boldogtalan életét mutatja be három fejezetben. A három rész kronológiailag nem lineáris, ugyanis az első és az utolsó fejezet keretezik be a középsőt, a múltat elbeszélő fejezetet. A regény főszereplőjének tekinthetjük a gyerekként csendes, felnőttként pedig üvegbura alatt élő Verát, akit Edit néni és Jóska bácsi fogadott örökbe. Kulcsszereplő még a koncentrációs tábort is túlélt Edit néni testvére, Edu, aki alig harmincas koravén, olykor csecsemőre, máskor pedig háziállatra emlékeztetető lény.

Az első fejezet Vera kislányát, Vicát, és Vera édesanyját, Klárimamát mutatja be. Ugyan szóba kerül a többi szereplő is, azonban az egymáshoz való viszonyukat majd csak a középső fejezet bontja ki. Ugyanúgy a Klárimamánál unatkozó Vica egyik játéka – a kályhában gyöngyözve izzó alma, amely még órák múlva is megráncosodva, egészben küzdött a lángokkal, és mintha megakadt volna a parázsló torokban (26. o.) – is majd csak az utolsó fejezetben nyeri el értelmét, amikor újra előkerül a torkon akadt alma miatt fulladozó, üvegkoporsóban fekvő Hófehérke meséje, ami édesanyjának, Verának fullasztó, levegőtlen életét szimbolizálja. A regény végén ugyanis Vica édesanyja régi megviselt, kopasz menyasszony babáját – ami egykor egy nagyon drága, egyedi, szovjet darab volt, és járásra alkalmas lábakkal rendelkezett – fekteti a már üres üvegkoporsóként funkcionáló akváriumba. Vera ekkor már rá sem tud nézni a babamaradványra. Ugyanis a fátyollal elfedett molyrágta fej a régi, a még inkább fullasztó életét idézi fel, az egykor kopaszon örökbefogadott énjét, Edit néni parókával elfedett fejét, kopaszodó férjét, a régi, koszos függönyökkel eltakart küzdelmes életét.

A szereplők gondolatai, érzései azonban szintén fátyol alatt vannak, ugyanis minderről a narrátor nem ad tudomást. A test kinézetéről, fejlődéséről, biológiai naturalizmusáról viszont annál inkább. Vera növekedése is testi változásaiban válik nyilvánvalóvá. Felnőttként magas, vékony, nagy fülű, olaszos különlegességű, Sophia Lorenhez hasonló lányt képzelhetünk el szerepében. Vera folytonos feszengése is testi kinézete felőli aggodalmában mutatkozik meg. Edura és Edit nénire nem akar hasonlítani, ugyanis a kiszolgáltatott, örökösen verejtékező kövérség számára a szegénységgel kapcsolódik össze. Inkább a gazdagok könnyedén viselt testére, szőke hajára vágyott. Vera esküvőjének leírása is csupán a jelenlévők kinézetének bemutatásából, a rosszindulatú vendégek gondolatainak közvetítéséből áll. Szinte képként látjuk magunk előtt, hogy a vőlegény jóval alacsonyabb, mint Vera, hogy Jóska bácsi guppihoz hasonlítja a menyasszonyruhába bújt nevelt lányát, hogy Edu feketében ül. És szinte érezhetjük, ahogyan az izzadságszag az ételek párájával, a beszökött hajléktalan bűzével és a cigerattafüsttel kavarog.

Szintén a test, nem a narrátor beszél Vera rejtett sérelmeiről, amikor a Velencei-tó partján a bikini nem fedi el a férje okozta szenvedésnyomokat. Vera megoldásként választott házassága tehát ugyanolyan fullasztó, mint az egykori otthoni környezet. Azonban a régi nyomor az új, gazdagabb üvegbura alatti életével szemben még inkább fullasztó számára. Ezért is lehetett elviselhetetlen légszomja fényképnézegetéskor és ezért is nem akarja újralátni azt az egykor különleges moszkvai csodababát, aminek donorlábát és kopasz fejét menyasszonyi ruhával (régi sárgás csipkefüggönnyel) takarják el.

Edu a regény egyik kulcsszereplője. A koncentrációs tábort megjárt emberek tükörképe ő, akiből kiölték nemét, korát, érzéseit, aki emberfeletti közönyének köszönhetően minden piszkos munkát elvégez, akit nem izgat a fertőző betegség, az ürülék, a halál, a fájdalom sem. Üres testben él, így őt főként biológiai mibenléte határozza meg. Például az ő menstruációja szervezi meg a családtagok heti tisztálkodási sorrendjét. Több helyen is részletes leírást olvashatunk kinézetéről, a hatalmas, szétterülő melleiről, szétcigarettázott, csorba fogairól, amit olykor taszító delejes vonzerőnek nevez a narrátor. Edu kizárólagos testként való létezését tetőzi teherbe esése, majd abortusza, amiről ő mit sem sejt. Ahogyan testvére, Edit néni ő is a fertőző osztály üvegfalai között éli mindennapjait; véres rongyokat, ágytálakat mos.

A regényben lévő férfi szereplők is üvegfalak között élnek, és befőttesüvegbe rekedt levelek által beszélnek. Vera nevelőapja, Jóska bácsi álmodja és alkotja meg az akváriumot. A dolog nagyon lassan halad, ugyanis a halak beköltözése előtt Jóska bácsi nagyon alaposan előkészíti a vizet, a növényzetet, és minden apró dolgot, ami a halaknak szükséges. Persze a folyamatot a pénzszűke is lassítja. Jóska bácsi viszont pont a nagy napon, a halak üvegpalotájukba költöztetésének pillanatában hal meg. Vicces és egyben rendkívül lesújtó, amikor az akvárium levegőztető rendszerének elszállításakor a szomszédok azt hiszik, hogy ezek a műszerek tartották életben a bácsit.

Gabi bácsi, Edit néni régi ismerőse, miután letiporták szülőfalvát, Diogenészfalvát, nagy asztalával, hat székével és családjának szellemével együtt egy régi nagy üvegfalú kirakatba költözik. Élete családjának halála körül forog, egyedül a Verának tartott angol órák tartják életben, aminek megszűnése után fel is akasztja magát.

A regény zárása még reménytelenebbé teszi Vera sorsát; miután meghalt Edit néni és Edu is, Vera halott kisfiút hoz a világra, majd megtudjuk, hogy Vera férjének szeretője terhes. A zárójelenetet a régi baba láttán dührohamot kapó Vera teszi zaklatottá, amikor gyermekének nemlétezését kívánja. Úgy tűnik, hogy az üvegfalak kilátástalanná tették mindannyijuk életét. A házasság fullasztó üvegburává, az egykor álomként létező akvárium üvegkoporsóvá vált. Bizonyára az írónővel először találkozó olvasók zaklatottan emészthetik a történteket, viszont a tóthkrisztinás regényre számítók elégedetten tehetik le a könyvet és várhatnak hasonló folytatást.