Egy tizenhat éve folyamatosan játszott színdarabot először látni: talán meglepő lehet egy színházszerető embernek. Jelen beszámolót író viszont pironkodva bár, de be kell vallja ezt a tényt, hiszen élménye, véleménye ettől válik hitelessé. Továbbgondolva a helyzetet, az is felmerülhet, hogy ez a tapasztalat esetleg teret enged olyan benyomások rögzítésének, amelyeket egy összehasonlítással felvértezett tudat már nem engedne meg magának.

Czomba Magdolna kritikája Egressy Zoltán: Portugál című darabjáról.

Rendező: Dudás Péter, Kassa, Thália Színház. Bemutató: 2014. február 13. Dramaturg: Forgács Miklós, Vizuális konzultáns: Őry Katalin m. v.,  Díszlet: Dudás Bálint m.v., Mozgás: Kántor Kata, Zene: Omega együttes, Rendezőasszisztens: Illés Oszkár, Producer: Dudás Péter
Szereplők: Masni – Lax Judit, Bece – Nádasdi Péter, Kocsmáros – Bocsárszky Attila, Retek – Madarász Máté, Pap – Pólos Árpád, Csipesz – Soltész Michal m. v., Asszony – Szoták Andrea, Sátán – Tomko Pál m. v., Feleség – Varga Lívia, Bittner – Kocsis József m. v.

Adott egy sikeres mű. Egressy Zoltán Portugál című drámája régóta nagy népszerűségnek örvend a színházlátogatók körében. Azok a belső konfliktushelyzetek, amelyek a dráma alapját adják, nevezetesen a személyiség önmagára való rátalálása, az önkifejezés lehetőségébe vetetett hit és a valóság folyton megkötöző jelenléte, biztosítják a színdarab aktualitását. A Kassán színre vitt műben a fiktív falu helyett Restében találjuk magunkat, a Felvidéken. Az itt élő emberek palóc nyelvjárásban beszélnek, ami kiválóan megalapozza a komikumot. A nyelvi különbözőség ráerősít a faluba érkező Bece (Nádasdi Péter) idegenségére, de teret is enged e két világ idegenségének találkozásában rejlő lehetőségnek. A falu egzotikuma, ismeretlensége és nyelvi különbözősége, illetve a főszereplő, Bece történetei az előadásban egy olyan értelmezést nyitottak számomra, mintha Bece és Masni (Lax Judit) valóban Portugáliában lettek volna. Hiszen Reste az ő valódi Portugáliájuk. A történetek teremtő erejének romantikus lehetősége is engedi az effajta értelmezést. S ha már romantikus eszközöknél tartunk, nem mehetünk el azon tény mellett, hogy kiváló színészi játékban megvalósuló komplementereket láthatunk a színpadon.

Masni – Bece szerelmes párjának játékát nagyon szépen erősíti és kiegészíti az Asszony (Szoták Andrea) – Csipesz (Michal Soltész) alkoholista házaspárjának szerepköre. Masni és Bece parodizált „szerelem első látásra” kapcsolatában sikerül az idealizált szerelmi viszony ábrázolása, ám a kilátástalanságukban alkoholistává váló falusi házaspár, akik iránt szinte csak elfogadást érzünk, folyamatosan kontrapontozza ezt a helyzetet. Az állandó delíriumban szédelgő figuráikban mintha Masni és Bece szerelmének materializálódott változatát látnánk. Ekkor ismételten csak egy régi, jó bevált toposz ötlik fel az értelmezőben, amit Shakespeare hetvenötödik szonettje végén így olvasunk: „részeg vagyok és mindig szomjazom”, amit Paul Eluard a következőképpen fogalmaz újra: „A szeretők folyton szomjaznak, habár a szívük részeg.”. Ily módon a faluban való létezés kilátástalanságára reflektáló alkoholizmus ábrázolása nagyon erősen az idealizált szerelem eszközeként is értelmezhetővé válik. Az Asszony és Csipesz párosának jelenetei a dráma több pontján is erősítik a Masni-Bece páros történetét, úgy, hogy megismétlik jeleneteiket, akár a tóparton, a céllövöldében, vagy amikor Csipesz visszatér Pestről, és zsákban hoz valami ajándékot az Asszonynak. Az Asszony egy kutyát vár, de helyette egy cipőt kap. Nos, az ajándék maga számomra csak a Masni-Bece pároson keresztül vált értelmezhetővé, miszerint a nő mindig hűségre vágyik, ami a kutya legmeghatározóbb tulajdonsága az emberhez való viszonyában, a férfi viszont állandóan úton akar lenni, élményeket akar gyűjteni, s ezt a cipő jelképesen érzékelteti.

A rendező elképzeléseinekmegvalósítására szolgáló eszközök közül még nem szóltam a darab jeleneteit elválasztó zenei betétekről. Az Omega együttes dalaiból válogatott felhangzó ritmusok és szövegek megerősítették a számomra összeálló jelentést. A rendező, Dudás Péter szórakoztató és mégis megható világot álmodott meg. Ehhez az álomszerű világhoz természetesen hozzátartozik még a díszlet is, ami különleges, mesebeli világra emlékeztet színes házaival, a falura néző templommal, a girbegurba utcákkal kedves hangulatot áraszt. A színpad legtöbbször a kocsma belső tereként értelmeződik, ezzel is erősítve a lent-fent, kint-bent, elképzelt-valóságos, az egész színdarabon végigvitt, egymást folyton ellenpontozó, kiegészítő ellentétpárjait.

Az előadás nyelvisége igazi kulturális csemegeként hatott. A palócban megjelenő szlovák szavak úgy erősítették befogadói idegenségemet, hogy közben nagyon is otthonossá tették számomra a közeget. A színdarab megtekintése után rögtön azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire lehetett inspiráció a rendező számára a Bánya-trilógia (Székely Csaba) székelységét színre vivő siker sorozat? De talán nem is szükséges firtatni ezt a kapcsolatot, mert akár tudatos, akár nem, Kassán teljesen a saját lábán álló, tökéletesen működő világ részeseivé váltunk.

A megjelenített zsánerek is ellentétpárokként hatottak számomra. Sátán (Tomko Pál) ellenpólusaként vagy kiegészítőjeként a Feleség (Varga Lívia) alakját láttam. Sátán egész nap csak egy helyben ült és nem szólt senkihez, a Pestről beviharzó Feleség szélvészként nyargalászott és folyamatosan beszélt. Retek (Madarász Máté) szerepét a Pap (Pólos Árpád) alakjával állítottam párba, hiszen mindketten bebörtönzik magukat szűkre szabott világukba. Mindketten remekül hozzák a figuráikat. Míg a Pap folyamatosan elfojtott szenvedélyei álságossá teszik életét, addig Retek egyáltalán nem akar és nem is tud parancsolni magának, így válik gyilkossá, de a tragikumot mégsem az ő gyilkossága hitelesíti, hanem Bece hűtlensége.

Jött egy idegen, aki álmokat hozott és álmokat vitt el, vagy hagyott maga után. Mindenesetre csodát láttunk, ahogyan a színpadon Masni nézi a semmit, együtt néztük vele a lenyugvó napot, ahogyan belebukik a tengerbe. Restéből Portugália lett és kívülállók lettünk ott mindannyian, akiknek vannak még álmaik.

A darab végén azon gondolkodtam, hogy miért éppen Portugália? Miért lehet olyan izgalmas, olyan vonzó ez a világ, ez az ország? Darvasi László egyik mondata jutott eszembe, az 1992-ben megjelent JAK- könyvecskéből, melynek címe különös módon A portugálok: „Köztudott, hogy csókban a portugálok a legjobbak.”

Köszönet a képekért a kassai Thália Színháznak!