Kritika Szécsi Noémi Gondolatolvasó című regényéről (Bp., Európa Könyvkiadó, 2013.)

Szécsi Noémi korábban megjelent köteteinek szerteágazó tematikai és a regény műfaján belüli változatossága, eredetisége az olvasóban egyfajta elvárást kelt(het). A Gondolatolvasó, mely egy történelmi trilógia középső darabja, megfelel e vélt vagy valós kívánalmaknak. Eredeti, figyelemfelkeltő a téma: Bárdy Fülöp, egy siket gyermek, később kamasz, majd fiatal felnőtt útkereső beilleszkedése a társadalomba a 19. század harmadik harmadában. A 2012-ben megjelent, elsősorban fiatal olvasóknak szánt munka, a Mandragóra utca 7. után ismét a történelmi regény műfajához fordult a szerző, a 2011-es kiadású Nyughatatlanok folytatását publikálva.

A Gondolatolvasó azonban nem kizárólag történelmi regény: családregény, fejlődési regény, naplóregény is, sőt távolabbi, sajátos rokonságban áll a kalandregénnyel. Családregény, hiszen a Nyughatatlanokban megismert Bárdy család tagjai közül jó néhány helyet kap a folytatásban. Ilyen a két főhős, Fülöp és Matilda édesapja, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után emigrációba kényszerülő Bárdy Rudolf; ilyen Rudolf skót származású felesége, az édesanya, Aimée. Ilyen továbbá az újabb történet két főszereplője: Fülöp és Tita (Mathilda), a Bárdy házaspár két gyermeke. Fejlődésregény, Bildungsroman a Gondolatolvasó; a testvérpár életének alakulását, értelmi, testi és érzelmi fejlődését, tapasztalatszerzését, munkába állását egyaránt nyomon lehet követni a lapokon. Értelmezhető a szöveg naplóregényként, mivel a külső eseményekről Fülöp egyes szám első személyű narrációja révén szerezhetünk tudomást. Sajátos, eredeti ötleten alapul ez az elbeszéléstechnika: a beszéden kívül rekedt, süketnéma, ám mégis több nyelvet értő és (szájról) olvasó Fülöp elméje szűri át a jeleneteket, a városokat, a szereplőket. Ezáltal az énelbeszélő önreprezentáció mellett minden más az ő gondolkodásán keresztül jut el az olvasókhoz. Így válik jelentésessé a kiejtés szerinti hely- (Nisz, Pári) és személynevek (Damamó) szerepeltetése. Azaz – ahogyan arra Horváth Györgyi is utal (Tompított fényszóróval, ködben, ÉS, 2013/1., 21.) – az olvasónak ugyanúgy kell az információkból összeállítania a történetet, mint ahogyan teszi ezt a világot értelmezve Fülöp. A szerző nyilatkozatai szerint a fiú karakterének minél hitelesebb ábrázolásáért olvasott például siketek által vezetett blogokat, korabeli, többek között Edinburgh-ban fellelt memoárokat. (Vö. „Aztán összegyűrt az élet”, Orosz Ildikó interjúja, Magyar Narancs, 2014/5, 31–33.) Figyelt azonban arra, hogy saját írói látásmódja, fantáziája legyen a leghangsúlyosabb elem Fülöp figurájának megteremtésekor; így nem lépett közvetlen kapcsolatba hallássérültekkel. „Az a fajta író vagyok, aki szeret a saját fantáziájára hagyatkozni, amikor megalkot egy világot…” – állítja az mno.hu oldalnak adott interjúban. Nagyon érdekes például Fülöp gondolatvilágán keresztül részévé válni Párizs 1870–71-es ostromának; ez az egyik olyan történelmi esemény, mely alapján pontosan azonosítható a történet ideje, annak ellenére, hogy évszámot nem tartalmaz a szöveg. Kalandregényként is interpretálható a történet: Fülöp és Tita életének állomásai, szárnypróbálgatásai során a gyermekkor idilli helyszínéről, Nizzából eljutnak a fejlődő Pest-Budára, valamint a lehetőségek egyik városának tartott Párizsba.

Szécsi Noémi szerint a szöveg két témája a kiszolgáltatottság és a kommunikáció lehetetlensége. („Soron kívül”, Mátraházi Zsuzsa interjúja, HVG, 2014/4, 32–33.) Valóban: a testvérek folyamatosan segítségre szorulnak, Tita nem válik sem önállóvá, sem elismert színésznővé; Fülöp tudja, a siketek világán kívül nem számíthat (teljes) elfogadásra, befogadásra. A kiszolgáltatottságukat mutatja, hogy csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem dönthetnek saját életükről. Nem befolyásolhatják az apát, amikor kiszakítja őket Nizzából, majd elviszi birtokára. Nem lehetnek hatással a párizsi rendezőkre, mert ottani szállásadójuk, Bertrand szeszélyeit, kívánságait kénytelenek elfogadni. A körülmények befolyásolásának lehetetlenségével nem csak a két főszereplőnek kell szembesülnie. Amieé a férjétől, Levendula és az intézet Fülöp döntésétől, Damamó Aimée szolgálatától függ.

A kommunikáció lehetetlensége legnyomatékosabban Fülöp karakterén keresztül mutatható be. Fülöpén, akire süketsége ellenére, szülei „vegyes házasságából” adódóan sajátos, mai kifejezéssel élve multikulturális identitás jellemző: „a szüleim házasságára is azt mondták, vegyes házasság, mert anyánk és apánk más országban született, más volt az anyanyelvük.” (174.). Több nyelvet, több kultúrát ismer és ért egyidejűleg. Ezeken a nyelveken képes (szájról) olvasni, írni: „Első tizennyolc évem során három nyelven tanultam meg olvasni: anyánk nyelvén, apánk nyelvén és gyermekkorunk nyelvén.” (182.) A három kultúra kölcsönhatásából adódóan válhatott gondolkozása rugalmassá; helyzetfelismerő és problémamegoldó képessége az ép emberekhez hasonlóvá, néhány esetben fejlettebbé. Ő azonban képtelen a beszélőkkel megosztani gondolatait, azaz bizonyos szempontból önmagába zártan él. Nem kíváncsiak rá, gyermekként nem keresi a többi gyermek társaságát. Kivételt képez a vándorcirkuszban mutatványokra kényszerített kislány, akivel a jelnyelv ismerete és a beszéd képessége nélkül képesek megérteni egymást. A regény címe Fülöp egyedi képességére utal, mely szerint megfigyeléseivel képes az emberek gondolataiban olvasni. Ahogyan az intézetbeli nevelője írja neki: „Ne azzal foglalkozz […] mit mondanak az emberek, hanem, hogy hogyan mondják azt. Ha megvan benned az éleslátás képessége, több lényeget fog majd fel a szemed, mint a füled. Az emberek, mondhatják, amit akarnak, nem tudnak olyan képet vágni, mint amilyet akarnak, és a külső gyakorta felfedi azt, amit a szavakkal rejteni óhajtanak.” (74.) Így válik/válhat Fülöpből Gondolatolvasó, aki képletesen is nagy utat jár be attól kezdve, hogy először belép az intézetbe édesanyjával – majd hónapokba telik, mire megérti, a minden reggel elismételt mozdulatsor során imát mondanak – addig, míg Párizs ostroma alatt kenyérért sorban állva megpillantja Bébé alakját.

Közhely, miszerint a beszéd képessége különbözteti meg az embereket az állatvilág tagjaitól: „… ha a sors megfosztott a beszéd képességétől, ami sokak szerint az embert emberré teszi, akkor sem viselkedhetek úgy, mint egy állat” (18.) – írja Fülöp, aki épp emiatt érezheti szükségét annak, hogy nyomatékosítsa emberi mivoltát, társadalomban elfoglalt helyét munkavállalással. Folyamatosan küzd a körülötte lévő emberek figyelméért, legyen szó akár édesanyjáról, akár a hozzájuk érkező vendégekéről. Felnőve inkább szeretne a hallók és beszélők, mint a siketek között beilleszkedni. A hallók között ő és Tita egymás segítségére utaltak („Ő beszél, én olvasok, ketten teszünk ki egyet. 113.), amikor az egykori növendéket a süketintézet tanárai közé hívják az önállóság lehetősége az alacsony fizetés ellenére csábítóbb, mint lánytestvérét minden este a színházba kísérni. A következő mondat kiválóan kifejezi ambivalens érzésit: „Vágytam közéjük tartozni, de többnek éreztem magam náluk.” (147.) Az intézetbe tanárként visszatérve ismeri meg Levendulát, a biztos anyagi háttérrel rendelkező siket, fiatal hajadont, aki biztosíthatná számára a jövőt. Levendula szerelmes lesz belé, Fülöp már-már elfogadja a lányt, ám végül visszautasítja a család nyári meghívását, ezzel együtt a kilátásban lévő házasságot is, mellyel nagy csalódást okoz Levendulának.

Fülöp férfi mivolta ellenére sem lehet mindig aktív és cselekvő, így kívül áll a férfiasság hagyományosan megszokott keretein. Ám, önmaga előtt is rossz színben feltűnve, nem tud nem állatiasan viselkedni, amikor megtudja, az általa érintetlennek vélt Tita már évekkel korábban elveszítette szüzességét. A Bertrand-nal folytatott, tettlegességbe torkolló vita után, a regény utolsó oldalainak egyikén keserűen jegyzi meg: „…egész addigi életemben azért törtem magamat az agyamat fárasztva, hogy ne legyek senki szemében állat.” (248.)

Sokat elárul Szécsi Noémi a regény keletkezéséről a nol.hu hírportálnak adott interjúban: „olyan hőst próbáltam teremteni, aki fogyatékkal él, de mégis férfi: van szexualitása. Feltűnt, hogy a fogyatékkal élő embereket sokszor megfosztják a nemi jellegüktől. Az irodalomban nem találtam arra példát, hogy a szexualitással társulna a fogyatékosság. Akartam teremteni egy ilyen hőst.” A szexualitás szerepe a regényben ebből adódóan sem elhanyagolható. A testiséggel azonban nem mindig jár együtt a szerelem érzése. Fülöp látja például édesapját, amint a szakácsnéval hál, aki érzelmileg nem jelentett számára semmit. (80.) A fiú a Ligetesen megismert Bébé iránt érez szerelmet, melyről így nyilatkozik: „Ez hát a szerelem, gondoltam undorral, már csak ez hiányzott. Újabb hiábavaló szenvedés az eddigiek tetejébe.”(78.) Ez a mondat egyszerre utal a harmonikus élet hiányára és a szerelem beteljesülésének reménytelenségre. A fenti mondat belső elhangzása után Bébé és Fülöp különös „közjátékra” lesznek figyelmesek. A macskák párzásának látványa a Gondolatolvasó mellett megjelenik például Szabó Magda két életrajzi regényében, a Régimódi történet-ben és a Für Elise-ben egy-egy figyelemfelkeltő jelenet erejéig. A látottaktól való viszolygás leírása szintén mindhárom mű sajátossága. Az élmény elrettentő erővel bír a női karakterek számára, erősíti bennük a félelmet az ismeretlen szexualitástól, átvitten a feleségi szereptől. A regény témájaként említett kiszolgáltatottság a testiséggel összefüggésbe hozható például Bébé számára, aki áldozatául esik egy testi kapcsolatnak, teherbe esik, így énekesi, színésznői karrierje megtorpan. Tita kárörvendően viszonyul a várandós régi ismerőshöz, pillanatnyi derűt okoz neki. Fülöp szerelme a mással létesített testi kapcsolat nyilvánvalóságának ellenére sem szűnik meg, sőt.

Tita alakja majdnem olyan nyomatékos szerepet kap, mint testvéréé. Karaktere találóan ábrázolja a nők XIX. századbeli szereplehetőségeit, pontosabban a lehetőségek hiányait, az ezekből adódó személyiségtorzulásokat, a kiteljesedés lehetetlenségét. Bár függetlenségre törekszik, egyedül kíván érvényesülni, mások segítsége nélkül nem tudna boldogulni. Színésznői ambícióit újra és újra megnyirbálják a kudarcok, nem tud kilépni a statisztaszerepből.

A Szécsi Noémire olyannyira jellemző társadalomkritikai attitűd nem marad ki ebből a kötetből sem, bár véleményem szerint a Mandragóránál rejtettebb formában kap szerepet. Egyik példája lehet ennek az emberek viszonyulása Fülöp felé. A korabeli nők esélyeinek hiányára tett utalások szintén értelmezhetőek kritikus megszólalásokként. A süketség feleség, aki nem tudja férje tetteit kommentálni az ironikus hangnemből adódóan pozitív színben tűnik fel: „Egy szép süket nő! […] Minden férfiember vágya.” (71.) A férfiak inaktivitása, a családfenntartói szerepből való kilépés egyaránt kritikus szemléletre utal. A nizzai idilli környezetben a férfiak nincsenek az ott lakó nők segítségére: „…nincs szükségünk férfiakra, boldogabbak vagyunk nélkülük.” (44.) A Bárdy család és a gyermekeik megélhetését sem a férfiak munkája termeti elő: „Ebben a családban a nőknek kell dolgozni…” (88.) – olvashatjuk a regényben.

A XIX. századi környezet ellenére a regény a máról, a mai olvasókhoz szól. Egyrészt láthatjuk a hatalmas távolságot, mely elválaszt (például Fülöp fáradtsága egy vonatút után – 128. ), másrészt a tematikát, mely összeköt. A kommunikáció, a megértés például a virtualitás ellenére, vagy éppen amiatt (néha) ugyanolyan lehetetlennek tűnik, mint a siket Fülöp számára, azaz az olvasó hozzá hasonlóan be van zárva saját világába. A multikulturális identitás problémái talán sosem voltak a mainál aktuálisabbak. A nők szerep- és karrierlehetőségeinek kérdései, ha a Titáénál kisebb mértékben és más hangsúlyokkal, de a XXI. században ugyanúgy jelen vannak, mint voltak a XIX. században.

A Gondolatolvasó egy tehetséges, leleményes, újító, hiteles szerző eredeti, alapos, izgalmas regénye, mely mögött álló felkészültség és munka elismerésre, eredménye minél nagyobb népszerűségre hivatott.