Szonettkritika
Új műfajjal kísérletezem: a szonettkritikával. Ez így, tudom, sem nem igazán kritika (a műfaj klasszikus szabályai szerint), sem autonóm műalkotás. Mégis: ha a két szék között a földön is, de talán sikerül úgy megülni, hogy sem a megszólalás, sem annak meghallgatása ne legyen túlságosan kényelmetlen. Az adott szonett igyekszik a reflexión túl poétikai szempontból is beszélgetést kezdeményezni a célzott mű világával. Címként, címzettként ezért minden esetben a kötetet jelölöm meg.
László Noémi: Föld
Szebb őszökkel, vigasszal teli verssel,
mint nehéz föld, befogad a kötet.
Ízlelgetjük, gyűjtjük a rögöket,
s nem fillérektől csörömpöl a persely.
Leltárnak nem kész, életnek nem kevés.
Rímeken, formán siklik át a fény,
táplál, emészt e gyűrött televény.
Határokon áttűnő istenkedés.
Orrban, kézen, nyelven megtapadt sorok,
hangok fészkelődnek ingben, szívben.
Hibáktól melegen kapar a torok,
nedvesek a szavak a sértett ínyen.
Fondor bölcsesség spirálja forog,
s pörgünk, befelé, egy csöndesebb íven.
