Hóbortos nagyapám

A nő eszét nem a logika vezérli, hanem a szeszély,
mondta morogva nagyapám; amire te magad is rájössz erre,
akkor én már nem leszek
. Közben megragadta a praclimat,
hogy szerencsésen átjuthassunk a főtéren a túlsó járdára.
Óvatosan kerülgette a pocsolyákat; mintha rosszkedvű
lett volna, és a kecskeszakállát szél cibálta, mint máskor.
Hirtelen tört ránk a felhőszakadás, valósággal toporzékolt,
amint a hólyagos esőben futni kezdtünk; alig volt időnk
behúzódni a gótikus katedrális boltívei alá. A templomhajó
orgonazenével úszva hullámzott velünk, a pap éneke fölfele,
torony iránt indázott, s a szenteltvíz illatú homályban
meg-megvillanó jóságos Mária-orca miként ha meg-
mosolygta volna a középkorból máig kísértő tudatlanságot.

 Az égen úszó sötétlila felhők mögött mintha megcsillant
volna mégis egy kevés remény, úgyhogy a kacskaringós
ösvényen a Palatetőn – a temetői szürkületben görbült ágak
fogadtak és már gyertyákat kezdett gyújtogatni valaki –
megbocsátó felnőttes vigyorral nyugtáztam „az öreg rigolyáját”
(kisebbik nénje, Jolánka, mindig így nevezte nagyapám
hóbortos kifakadásait, melyektől egy kicsit ő maga is tartott).

A spiritiszta könyveket bújó Lászlóffy Ernő ifjú korában
– nem voltak mindig ilyen vaksi szemei és petyhüdt karizmai! –
hatalmas kezével más hiszékeny ujjakba kulcsolódva állítólag az
asztaltáncoltatást is sikerrel művelte a szeánszokon. Ha viszont
erről faggatták, többnyire tréfásan dörmögve vonult félre,
tenyerébe fogott ősz szakállát cirógatva zavartan; és kész vagyok
megesküdni rá bárki előtt: nem használt váteszi hangot, mint a
próféták, soha. Ő akinek a kezében vadászpuska is járt valamikor,
volt úgy, hogy (talán a harasztosi erdő kusza csapásain) a behavazott
avarban caplatva, inkább csak lézengve a többiek után, egy egész farkas-
falkára kellett lövöldöznie. („Persze féltem, ezt ma sem tagadom.”)

Cipőmből hazafelé tartva csordogált az esővíz. Kisfiú voltam,
tiszta lelkemben még zsenge fű sarjadzott és a karácsonyi csengő
vékonyan csilingelt fülemben, ámde érteni véltem (vágytam) a
képzeletemet sanyargató szavakat. Vonalas füzetem végére
be is írtam volt buzgón két sort: „Akiben nincs remény, csupán
becsvágy s dölyf, azzal előbb-utóbb csúfosan végez a kudarc.”

Utóbb, egyre ritkábban, jutok el Tordára; hát még a Palatetőre.
Az utak ma is elhanyagoltak, sárosak, az emberek egyfolytában
hazugságot makognak s éppúgy nyekereg belőlük a nyomorúság, mint
akkoriban. Egy-egy suttogást is hallani vélek elvétve: valaki meghalt!

A nagyapám hangját hallom-e (amint kibomlott sérvével
előrebukva hörög), vagy az enyémet, nem tudom már.

Késikavonat-töredék

Valaha te voltál a nyúzott angyalképpel is boldog
régi ember, apám; a nyugalmas napok mindig el-
kerültek, mert üstökösként zúgó (jel)szavak zúgtak el
fejed fölött s a becsapódás tehetetlen-idétlenül talált rád
odúdban ama fájdalmas időkben. Most mindenki alszik,
jóllehet tehervonatok ütközőinek kattogásától visszhangzik
az állomás-tér, vagy csak a szárazra vetett agyat üldözi
szakadatlanul fémes zakatolásával a történelem (?), hogy éj-
féli gondolatait durván elszakítsa (ezúttal végképp) a gótikus
torony, Goethe meg a jambusokba tördelt génút-rianások
meghitt társaságától. A virrasztó város történetében ez csupán
egy véletlenszerű, a távolinak hitt félelmeket a megindult új-
évi havazással elhantoló, fiktív februári töredék.

SzabóAttila fotója