Tisztelt Közönség, Könyvbarátok, Olvasók, leendő Olvasók, gyerekek és felnőttek, jelen és távollévők, kedves megírt és majd egyszer megírandó könyvek!

Meglehet, körülményes megszólítással kezdem köszöntőmet, de amikor könyvtárunk megtisztelő felkérésére elkezdtem írni beszédemet, rögtön leragadtam ott, hogy tulajdonképpen kit, ill. mit fogok köszönteni az ország észak-keleti csücskében, szép szőke városomban, a 85. Ünnepi Könyvhét alkalmából? A válasz kézenfekvőnek látszik, hiszen a könyvhét a könyv ünnepe, evidens tehát, hogy a könyveket. De csak az ember olvas – mondja Márai –, így ugyanolyan evidens az is, hogy az olvasót, de ha az olvasót, akkor az írót, költőt, tudóst, aki a könyvet megírja, a kiadók, a nyomdák, a könyvesboltok, a könyvtárak dolgozóit, akiknek a megírt könyv a mindennapi munkájukat, a hivatásukat jelenti, aztán a pedagógusokat, akik megtanítanak bennünket olvasni, és folytathatnám a sort, mert úgy tűnik, nincs ember, akinek valamilyen formában ne lenne köze a könyvhöz.

Ha a könyv ennyire univerzális, így átszövi az életünket, akkor engedjék meg nekem, hogy Vörösmartyt idézve, föltegyem a már-már közhelynek számító kérdést: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”. És nézzék el, ha személyes, talán túlontúl is személyes válaszokat próbálok e kérdésre megfogalmazni.

Kapcsolatom a könyvekhez csak úgy, magától alakult, nőtt, növögetett, mint árokparton a gyermekláncfű. Első emlékeim egyike, hogy anyám petróleumlámpa mellett regényt olvas, apám valamilyen kertészeti, szőlészeti lapot búj. Igen, petróleumlámpa fénye mellett, mert akkor még egy bontásra ítélt régi házban laktunk Oroson, a ma már Nyíregyházához csatolt faluban, amely gyerekkoromban még önálló nagyközség volt. Könyveket a szüleim nemigen vásároltak, egyszerűen, mert nem volt pénzük rá, de kölcsönöztek a könyvtárból.

A könyvtár a volt Kállay-kúria hátsó traktusában kapott helyet, s én a mai napig emlékszem a hajópadló repedéseire, megfeketedett színére és arra a furcsa szagra, amelyet a könyvek, a por, a padló felkenésére használt olaj egyvelege alkotott. Emlékszem a boltíves mennyezetre, a középen meghajló, világos, fenyőfa polcokra és létraszerű lábaikra, a sorokból kilógó, lefóliázott, kutyanyelvre hasonlító jelzőkre, amiken ismeretlen logika szerint számok sorakoztak, és olyasmik voltak fölírva, hogy ifjúsági, szórakoztató és ismeretterjesztő irodalom. Emlékszem a könyvtáros nénire, akinek fekete, magasra tornyozott kontya volt, és mindig leemelt valamit azzal, hogy „ezt olvasd el”, és hogyan felejthetném el keresztapámat, aki revizorként számokkal dolgozott, de akinél műveltebb embert nem ismertem ifjúkoromban. Hegedült, nagy könyvtára volt, többek között járatta a Világirodalom remekei sorozatot, és ugyanúgy, mint a könyvtáros néni, folyamatosan adta kezembe az olvasnivalót.

Emlékszem a legelső jutalomkönyvemre is, a Kincses sziget-re, amelyről a tanévzáró ünnepségen nem bírtam levenni a szemem, mert a legnagyobb volt, és színes borítójával kivirított a többi közül, s emlékszem arra a boldogító érzésre, amikor a nevemet hallottam, és arra, hogy először el sem akartam hinni, hogy éppen azt kapom a kitűnő bizonyítvány mellé. Hét éves voltam akkor.

Emlékszem a Képes Történelem sorozatra, az Új Magyar Lexikonra, magyar és történelem tanáraimra, és az orosz tanárnőmre, akinek kedvéért beneveztem egy pályázatra, s nekifogtam egy Moszkváról szóló dolgozatnak, de mivel a Kállay-kúriabeli könyvtárunkban nem találtam semmit, fogtam magam, és bebuszoztam a városi könyvtár – úgy rémlik most, hogy a Kölcsey Gimnázium melletti épületébe –, hogy ott búvárkodjam.

A Kincses sziget– és a Gőgös Gúnár-korszak után következtek a pöttyös és csíkos könyvek, Jókai, Verne, Kittenberger Kálmán, Karl May és keresztapám könyvtárából a franciák, oroszok, amerikaiak és a kortárs magyarok majdhogynem minden szelekció nélkül.

Aztán, jó nagyot ugorva az időben, úgy alakult, hogy a szenvedélyes olvasó íróként kezdte bontogatni szárnyait. Először csak kisebb lélegzetvételű szövegek születtek, novellák, elbeszélések, amelyek a mi irodalmi folyóiratunktól, a Vörös Postakocsitól kezdve a Holmin, Jelenkoron át a Kalligramig, földrajzilag nézve pedig Nyíregyházától Pécsen, Budapesten keresztül Pozsonyig jelentek meg, s aztán kiforrta magát az első regény, a Magvető Kiadó gondozásában, és születőben van a következő.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezzük olykor borúsabb hangulatunkban, miközben a globalizáción, a felgyorsult időn és az életünket alapjaiban megváltoztató, elektronikus világ árnyoldalain búsongva hajlamosak vagyunk temetni a könyvet.

Az idő valóban felgyorsult, hiszen Gutenberg nagy találmánya után úgy négyszáz év telt el a fényszedésig, amely szintén forradalmasította a könyvnyomtatást, de a négyszáz évnek mindössze tizedére volt már csak szükség, hogy az informatikai, információ-technológiai és a digitális forradalom ránk köszöntsön, s mi észre se vegyük, hogy immár egy elektronikus világ információs sztrádáján száguldozunk és levelezünk, egy virtuális térben élünk közösségi életet, intézzük hivatalos ügyeinket, vásárolunk, nyelveket tanulunk, filmeket nézünk és e-bookot olvasunk.

Az olvasás egyéni tevékenység, intim viszony olvasó és mű között, így volt ez mindig, s ezután is így marad. Azonban a könyv nem feltétlenül és kizárólagosan x darab papírlap telenyomtatva betűkkel, színes vagy fekete-fehér ábrákkal, puha vagy keménytáblák közé kötve, az elektronikus hordozón (számítógépen, e-bookon, okostelefonon, i-paden, tableten) megjelenő tartalom is az, és én, mint szenvedélyes betűfaló, mindenképpen előnyösnek tartom, hogy könnyen, gyorsan, és legtöbbször ingyen hozzájuthatunk olyan művekhez, amelyekért egyébként három-négyezer forintot kellene kifizetnünk, ha ki tudnánk egyáltalán fizetni.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Az én világom, azt gondolom, hogy igen. De hiszen ez egy periférikus mikrovilág – vethetnék Önök közbe, és igazuk lenne, mert Budapesthez képest Nyíregyháza periféria. De milyen nézőpontból és milyen szempontok – földrajzi elhelyezkedés, gazdasági fejlettség, a hatalom koncentrációja – szerint különböztetjük meg a centrumot és a perifériát? Nyíregyháza például valamely román határszéli, szatmári kisfaluból nézve is periféria? Vagy föltehetném úgy is a kérdést, hogy Budapest Berlinhez, Londonhoz képest minek számít? Centrumnak vagy perifériának? És Berlin New Yorkhoz képest?

Az információáramlásba bekapcsolódni, ismereteket szerezni, tájékozódni, kapcsolatokat építeni soha nem volt ennyire könnyű, gyors és egyszerű, mint ma, amikor az internet egyforma lehetőségeket kínál úgy a centrumban, mint a peremvidéken élők számára. Jól meggondolva, olyan lehetőség ez, amely átrendezheti centrum és periféria viszonyát, perifériából válhat centrum, és fővárosközpontú országunkban létrejöhet egy bizonyos fajta többcentrumúság.

Igen, perifériából lehet centrum, még informatikai forradalom híján is, amire a bizonyíték itt van a közelünkben. Egy helység hazánk észak-keleti csücskében a hármas országhatár és a Zempléni hegyek szorításában, földrajzi értelemben véve abszolút periférián. És egy ember a bizonyíték erre, aki 47 évesen, hét év rabsággal a háta mögött, politikailag rovott múlttal nem vágyhatott fényes közéleti pályára, reálisan fölmérve hát egyéni sorsát és helyzetét, nekifogott, hogy azok között a szűk, korlátozott keretek között, amelyek neki jutottak, megteremtse a maga mozgásterét.

Igen, Kazinczy Ferencről beszélek, és arról a Széphalomról, melynek sugárzó szellemisége mai napig erőforrás számunkra. Arról a Széphalomról, amelyről Petőfi azt írta, hogy „kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolni”. És arról a Kazinczy Ferencről, aki az ország egyik legkisebb településén élve azt írja 1811-ben Cserey Miklósnak, hogy „Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.”, s akinek valóban sikerült otthonába telepítenie a nagyvilágot a német, az angol, a francia, az olasz, a klasszikus görög és latin szerzők és könyveik révén. Emellett bámulatra méltó irodalomszervező tevékenységet végzett, műhelyt teremtett, széleskörű, Erdélytől Bécsig terjedő levelezést folytatott egy olyan korban, amikor hetek alatt fordult meg a posta. Osztrák és német könyvkereskedőkkel állt kapcsolatban, de írtak neki pl. Berlinből, Jénából, Lipcséből, Londonból, Párizsból, Prágából, Ferenczy István szobrászművész pedig Rómából. 5933 levél, 229 helység, 403 levélíró – ezek a 23 kötetes Kazinczy-levelezés számadatai, amire ma, amikor egyetlen kattintással, a másodperc törtrésze alatt küldjük leveleinket szerte a világban, sem mondhatunk mást, mint hogy ez igen! Kazinczy egy valóban párját ritkító kommunikációs hálózatot épített ki! Halkan jegyezzük meg azt is, hogy nagyon sok pénzt költött postára!

Kazinczy, aki a csöppnyi Széphalmot a korabeli magyarság szellemi központjává tette, 183 éve halott, de számomra ő a bizonyosság arra, hogy a leghátrányosabb helyzetből is van kivezető út, hogy leküzdhető a távolság, feloldható az elzártság, bárhonnan belátható a nagyvilág, és mindenhová elvihető a fény.

Élete és pályája a harmadik évezredben is példa lehet számunkra, s úgy gondolom, hozzá hasonlóan nekünk is őrizgetnünk és nevelgetnünk kell minden csírát, amely szűkebb pátriánk, megyénk, városunk kulturális, szellemi emelkedését szolgálja. De nekünk nemcsak csíráink vannak, hanem életerős palántáink, meggyökeresedett növényeink: gondolok irodalmi, művészeti folyóiratainkra, mint A Vörös Postakocsira, a Szabolcs-Szatmári Szemlére vagy a Partiumra, a körülöttük szerveződő műhelyekre, az olyan civil társaságokra, mint a Móricz vagy a Bessenyei Társaság és rendezvényeikre, amelyek mind-mind azt mutatják, hogy a helyi értékek, a gyökerek iránti érdeklődés még a globalizált világban is az ember természetes igénye maradt.

Végezetül, ha visszanézünk arra, a beszédem elején megidézett hétéves gyerekre, aki az első tanévzáró után boldogan szorítja magához a Kincses sziget-et, majd az orosi Kállay-kúriában kialakított könyvtárból hetente hordja a kölcsönkönyveket, s mellé helyezzük azt a Kováts Juditot, akinek Megtagadva c. regényét a Magvető Kiadó adta ki, és most köszönti a 85. Ünnepi Könyvhetet és Önöket, nagynak tűnhet a távolság és az út. De higgyék el, nem az.

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Önökre bízom a választ, az enyémet ismerik.

Durán Madonna, részlet, 1435–38 k., 100 cm × 52 cm, olaj, fatábla, Museo del Prado, Madrid