2014. március 21-29. között került megrendezésre a VIII. DESZKA Fesztivál a debreceni Csokonai Színházban. A Forte Társulat A nagy füzet című előadását 2014. március 27-én mutatták be a fesztiválközönségnek. A darab bemutatója 2013. február 15-én volt a budapesti Szkéné Színházban. Az adaptáció alapjául szolgáló Agota Kristóf-regényből tavaly film is készült Szász János rendezésében. Bodnár Noémi kritikája a debreceni előadáshoz kapcsolódik, középpontjában a színpadi nyelv problémájával.


Dolgozunk és keresünk. Anyagokat próbálunk megfogni és összegyúrni, és bizony sok esetben kifejezetten a komplexitás megteremtésére törekszünk. Máskor meg épp ellenkezőleg: eldobálunk kifejezőeszközöket, és inkább az egyszerűség felé megyünk. A tánc, a szöveg, zene és képzőművészet egysége természetes a modern színházban. Ezt nevezik kortárs színháznak. A tánc maga is képzőművészet.” – írja Horváth Csaba a Forte Társulat „Ars Poetikájában”. A nagy füzet című előadásuk szinte befogadhatatlannak tűnik. Rémisztően komplex, mesterien felépített darab, meghökkentően „nyers” kellékekkel, már-már groteszk módon különleges testekkel, precíz játékkal, fegyelmezett mozdulatokkal.

Nehéz odafigyelni a darabra. Ha még az első sokkon – melyet a kellékekként használt nyers zöldségek okozhatnak – viszonylag könnyen túl is teszi magát a néző, a görcs a gyomrából az egész darab alatt nem tűnik el. Nincs katarzis, nincs megkönnyebbülés, nincs megoldás. Csak a jeges, kegyetlen magány, a totális egyedüllét fájdalma, a tehetetlen düh. És a szégyen.

A történet meglepően egyszerű: két kisfiú a háború idején vidékre kerül, a nagyanyjukhoz, akit talán még sosem láttak korábban. Ikrek. Ezt a társulat két tagja, Nagy Norbert és Krisztik Csaba bámulatosan érzékelteti: a mozgásuk végig tökéletes szinkronban van, a hanghordozásuk egyformán gyermeki. Nem hasonlítanak egymásra, mégis elhisszük nekik, hogy ikrek. És hogy nyolcévesek. Maximum tíz. Minden idegen. A vidéki élet, Nagyanya (Andrássy Máté), az állatok közelsége, az érzelmek torz volta, a tisztaság hiánya. Mindenféle tisztaságé. A fiúk körül lassan minden szétpereg. Semmiből építik újjá a világukat. Ketten élnek benne, szorosan összefonódva, szinte szétszakíthatatlanul, miközben minden apróság arra utal, minden arra készíti őket, hogy egyszer el kell szakadniuk egymástól.

Naplót írnak. Szavakkal teremtenek, szavakból formálnak, szavakkal alakítanak, szavakkal rögzítenek. De milyen szavakkal…! Az egész darab szövegvilága épp olyan zavarbaejtő, mint a nyers zöldségek a színpadon, vagy a görcsös, rángatózó táncmozdulatok. A fiúk folyamatosan narrálnak. Ez nem is meglepő, a gyermeki beszédmód éppen ilyen, mindent figyel, mindent kommentál, mindent befogad, ízlelget, visszaad. Nagyanyát úgy hívják, hogy Nagyanya. (Nincs neve.) A falu úgy hívja, hogy „Boszorka”. (Nincs neve.) Ő úgy hívja a fiúkat, hogy „Szukafattyak”. (Nincs nevük.) A fiúk összerezzennek. A nyelv is kezd szétesni.

Gyakorlatoznak. A test többet tűr, mint a lélek. Ahhoz könnyen hozzászoknak, hogy fizikai fájdalmat okoznak egymásnak-maguknak, de a szeretet hiánya mélyebb, és sokkal lassabban hegedő sebeket ejt. A fiúk nem sírnak, csak akkor, amikor felidézik anyjuk kedveskedő, szeretetteljes szavait. És egy idő után akkor sem, addig mantrázzák őket, amíg azok kiüresednek, és végleg elveszítik szépségüket, jelentőségüket.

Nagyanya a néhai férje sírjánál imádkozik. Egészen biztosan ezt gondolja, aki távolról látja őt. Erről szó sincs. Nagyanya káromkodik, szidalmaz, egyetlen pozitív tartalmú szó sem hagyja el a száját. És akkor sem, amikor az ikrekhez szól. Mintha ő is „gyakorlatozna”, csak éppen fordítva: ő a kegyetlen, bántó szavakat ismételgeti magában addig, amíg azok totálisan ki nem üresednek. Így teremtődik meg egy – mondhatni – tiszta nyelv, amelyben a szavakhoz nem kötődik többé jelentés. A kedvesem, drágám nem jelent többé semmit. A rohadék szintúgy.

A naplóban is egy speciális nyelvet használ a két fiú. A nyelvészetben fattyúnyelvnek hívják azt a speciális beszédmódot, amit (többnyire) a társadalom peremére szorult csoportok használnak. Bátran nevezhetjük ennek mintájára a fiúk nyelvét „szukafattyúnyelvnek”. Megvetettek. Mind a ketten. Mindenhol. Hiába érthetjük pontosan az anya szándékát, tudniillik azt, hogy azért viszi őket vidékre, mert így több esélyük van túlélni a háborút, hiába érthetjük Nagyanya kemény viselkedését, hiába adhatunk igazat az apának, a fiúk akkor is fölöslegesnek tűnnek, otthon is, hisz elzavarták őket onnan, és Nagyanyánál is, hiszen ő nem látja őket szívesen.

Amikor papirosért és írószerszámért mennek, az üzletben az eladó megijed a fiúk nyelvhasználatától, gyerek nem beszél így, inkább végül ingyen odaadja a fiúknak a kívánt termékeket. Az ikrek a kiüresített nyelvet kezdik használni. Úgy írják a naplójukat, mint egy kutató a tanulmányait. Hidegen, szenvtelenül. Tényeket közölnek. Mindent rögzítenek, de semmit nem kommentálnak, mindent tudomásul vesznek, de semmi fölött nem ítélkeznek. Ez segít a befogadónak, hiszen könnyebb elviselni a sűrített borzalmakat így. Kicsit dokumentumfilm-szerűvé válik a színpadi játék, de meg is nehezíti a befogadást, és érthetetlen, hogy hogyan lehet ilyen higgadtan elbeszélni a néha már befogadói határokat feszegető eseményeket.

Rengeteg kérdés merülhet fel a nézőben, amikor szembesül ezzel a tudományos szövegekre jellemző nyelvvel: miért nem meséket írnak a fiúk, vagy verseket, esetleg kisebb színdarabokat, amelyekkel oldhatnák a szörnyűségeket, hogyan képesek így lecsupaszítani a nyelvüket, hogyan képesek szinte minden szót így megfosztani a jeletéshálójától, miért rögzítenek mindent, ami történik velük, és miért ilyen húsbamaróan őszintén? Persze a válasz valahogy mégis magától adódik: fegyelmezett viselkedés fegyelmezett nyelvhasználatot követel. Tilos minden, ami ellágyít, sebezhetővé, gyengévé tesz. Így lehet túlélni. Mindenki olyan, amilyen nyelvet beszél: Nyúlszáj minden mondatát szinte kiköpi, a szavai is éppen olyan visszataszítóan animálisak és szánalomra méltóak, mint ő maga. Nagyanya kőkemény, mint minden, amit mond, a szolgálólány (és nyelvhasználata) együgyű, és pórias. A pap folyton ködösen fogalmaz, és nehéz is róla bármi konkrétat megállapítani.

De hogyan is maradhatna éppen a nyelv az, ami? Hogyan is maradhatna meg a célja, a legfőbb funkciója egy ilyen közegben? Nagyanya alkoholista, Nyúlszáj vad, és betegségei vannak, Nyúlszáj anyja süket és vak akar lenni, szülők nincsenek, szeretet nincs, csak az örökös hiány, amibe talán lehetetlen beleszokni. Érthető, hogy eltűnik a „szavakkal érintés, simogatás”, a fatikus funkció, a még majdnem dajkanyelvi kedveskedés, amely az anyák sajátja. Nincs anya, sem „anyanyelv”, sem anyai nyelv. A két kisfiú, ahelyett, hogy felerősítené egymásban a gyermeki jóságot, megtanul kegyetlen lenni. Egy kegyetlen (háborús) világban másképp aligha lehetne túlélni. S ennek tükrében nem is olyan biztos, hogy nevezhetjük kegyetlennek a két kisfiút.

A befogadás mégis iszonyatosan nehéz. Saját magunkat szégyelljük, hiszen tudjuk, hogy mindaz, amit látunk, embertelen. Tudjuk, hogy egy tízéves kisfiúnak még véletlenül sem kellene szembesülnie ilyen nyersen az erőszakkal, a fájdalommal, a gonoszsággal, a megvetéssel, a nemiséggel. Tudjuk, hogy rendkívül fontos, hogy egy gyerek megkapja az elegendő gondoskodást és szeretetet, ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljék. És tudjuk, hogy mindaz, amit látunk, maga a valóság. És lesütjük a szemünket. Néhány jelent annyira felháborítóan fájdalmas, hogy még a művészi mozgás, a szép hegedűszó sem képes oldani.

Aggasztó látni, hogyan deformálhatóak a gyerekek, hogyan vész el a tisztaságuk, hogyan irtható ki egy emberből minden, ami emberi. Aggasztó látni, hogyan állítja a feje tetejére a háború az emberi életeket, hogyan lehet túlélni ilyen körülmények között. Aggasztó látni az eltárgyiasított nőalakokat, a deformált szexualitást, a zavarodottságot. Aggasztó, hogy a darabnak nincsenek nyertesei, csak vesztesei vannak, hogy a tökéletes egységben létező ikerpár elszakad egymástól, hogy gyakorlatozniuk kell ahhoz, hogy ők maguk ne váljanak (lelki)nyomorékokká, vagy őrültekké. Aggasztó, hogy a tiszta fehér ruhájuk elvész, bekoszolódik, hogy a lelkük sem marad ép.

A fiúknak a semmivel kell jóllakniuk. A szeretetlenségből kell szeretetet préselniük. Nagyanya ugyan megszereti őket a darab végére, ami megnyugtató lehetne, ha Nagyanyát nem ölnék meg a fiúk (egyébként a saját kérésére). A Szukafattyak szitokszó kedveskedő becézéssé válik. A nyelv újrateremtődik. A fiúk identitása is. A darab során minden mássá válik, minden formálódik, mint a nyers tészta a fiúk kezében. Olyan a játék is, mint a társulat: forte. Sőt, fortissimo. Szinte üvölt a befogadók fülébe. Azt, hogy a világ márpedig ilyen, amilyennek itt látod. A decrescendo elmarad. A feloldozás is. Végül nem marad semmi, csak az üvöltő hiány…

fotók a Szkéné Színház honlapján

A Szkéné Színház és a Forte Társulat bemutatja:

Agota Kristof: A NAGY FÜZET

Erick Aufderheyde azonos című színpadi változata nyomán

Fordította: Mária Ignjatovic

Zene: Ökrös Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Payer Ferenc
Produkciós vezető: Számel Judit

Rendező-koreográfus: Horváth Csaba

Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert e.h./Keresztes Tamás, Simkó Katalin