2014. március 21-29. között került megrendezésre a VIII. DESZKA Fesztivál a debreceni Csokonai Színházban. A Forte Társulat A nagy füzet című előadását 2014. március 27-én mutatták be a fesztiválközönségnek. A darab bemutatója 2013. február 15-én volt a budapesti Szkéné Színházban. Az adaptáció alapjául szolgáló Agota Kristóf-regényből tavaly film is készült Szász János rendezésében. Énekes András Előd kritikája a debreceni előadáshoz kapcsolódik, középpontjában a színpadi test problémájával.

A Magyarországon még manapság is újszerű színházi formanyelvet hirdető Forte Társulat március végén a debreceni DESZKA fesztiválon, a Víg Kamara színpadán adták elő Agota Kristof nagy hatású regényének feldolgozását, A nagy füzet-et. Horváth Csaba rendező-koreográfus 2005-ben alapította a Forte Társulatot, mely az azóta eltelt kilenc év alatt itthon és külföldön is jelentős elismertségre tett szert. A megalakulás egyben a magyar fizikai színház megerősödését, egyáltalán: öndefinícióját is jelentette. A Forte a posztdramatikus színházi világ egyik újnak, egyúttal rendkívül autentikusnak számító aspektusát hivatott reprezentálni; a mozgással, a zenével, a testekkel, a tánccal egy dinamikus, performatív színházi nyelvet honosítottak meg a magyarországi színházi világban. Horváth projektjéhez 2008-ban csatlakozott a ma is állandónak számító szűk létszámú gárda, amit mind testalkatban, mind mozgáskultúrában egészen eltérő emberek alkotnak. Ennek fontossága A nagy füzetcímű előadásban is megmutatkozik.

Agota Kristof magyar származású svájci írónő, aki maga is átélte a második világháború borzalmait, 1956-ban emigrált külföldre; regényei francia nyelven jelentek meg, így A nagy füzet („Le grand cahier”) is – egy trilógia első darabjaként – 1986-ban. A mai napig az egyik legnagyobb hatású kortárs magyar regénynek számít, melyből Szász János rendező 2013-ban filmet csinált, amit szintén országhatárokon túl nyúló siker követett. A magára hagyott ikerpár történetében az édesanya a vidéki, rég nem látott nagymamához bújtatja el gyermekeit, ahol szinte mindenkitől embertelen bánásmódban részesülnek. A még serdülőkorba sem lépő ikrek saját maguk által kitalált szabályai, érzelmi és fizikai szenvedésekkel teli napjaik, s a  sűrűsödő, kegyetlen halálesetek egy olyan háborús világot jelenítenek meg, melyet erős értelmező szemmel is nagyon nehéz befogadni akár könyv, akár film, akár színpadi mű formájában. Agota Kristof regényében egy magyar határszéli kisváros életét, lakóit velejéig romlottá teszik a háborús körülmények. Ilyen helyzetben kell a két magára hagyott gyermeknek megtanulni túlélni. A történet folyamán a pusztulás állandó jelleget ölt; mind lelki-szellemi veszteségek terén, mind az emberéleteket figyelembe véve. Mindezt hatásosan színpadra vinni hatalmas rendezői kihívás, főleg ha az anya és az apa tragikus, borzongató halálára gondolunk. Horváth Csaba azonban remek érzékkel oldotta meg ezt az összetett, az előadás egészét meghatározó problémát, mely érzésem szerint a darab legfőbb erőssége lett. Vagyis hogy miként tud az emberi test mozgása, lecsupaszított valósága elmesélni egy olyan történetet, melynek végére a két kegyetlenül kiszolgáltatott fiún kívül semmi és senki nem maradt? S mindez a két órás, már-már maratoni mozgásfolyam hogyan marad mégis egyben, s hogyan fér össze a színészek erőteljes fizikai jelenléte a tragikus tartalommal?

Ezekre a kérdésekre egyértelmű, meggyőző válaszokat kapunk a színpadon, melyek egyúttal a posztdramatikus színház jellemzőinek példaértékű megjelenései. Az előadás értelmezésében a leginkább hangsúlyosnak a testek bizonyulnak, pontosabban a testek nem hétköznapi mozgása, mely már-már a táncszínházi produkció élményét adja, ám Blaskó Borbála táncművész jelenetein kívül nem láthattunk konkrét táncot egyik színésztől sem, csak néhány mozgássorozat erejéig. A színészek testalkata önmagában is igen erős hatással bír, persze ennek gyakorlati oka az, hogy a darab nagy részében félmeztelenül láthatjuk a szereplőket – olykor a nőket is.

Andrássy Máté, a majdnem két méteres férfiszínész a történet szerint töpörödött nagymama szerepében eleinte nagyon kizökkentő, ám ahogyan haladunk az előadás vége felé, úgy kerül egyensúlyba hatalmas testalkata a szereppel. A kidolgozott izomzat nemcsak az ő testén, hanem mind az ikerpárt alakító színészek (Nagy Norbert és Krisztik Csaba), mind „nyúlszáj” Blaskó Borbála esetében kiemelt jelentőségű, lábaik és felsőtestük ereje, izomzatuk munkája végig látható. A színészi játékkal párhuzamosan megfeszített fizikai erőkifejtés zajlik tehát: a nehéz krumpliszsákokat a hátán cipelő nagyanya, a krumplikat tiszta erőből hajigáló katonatiszt, a sütőtököket dobáló ikrek lendülete a tárgyiasuló erő miatt félelmet, izgalmat, sőt, aggodalmat vált ki a nézőből.

A test performativitás különleges módon kapcsolódik össze a darab terével és díszletvilágával. Horváth Csaba rendező-koreográfus és Milorad Krstic díszlettervező minimalista módon oldotta meg az előadás tárgyi kellékeit: különböző zöldségek (paprika, krumpli, sütőtök, póréhagyma, káposzta stb.), illetve száraz és gyúrt tészta állt a szereplők rendelkezésére. A száraz spagetti ropogása és a krumplik széttrancsírozódása a kartonfalon mind másféle módon hatnak a közönségre, hiszen több érzékszervet is bevonnak az élmény elsajátításában. Kifejezetten erős hatást váltott ki a gyúrt tészta, nemcsak a tapintás érzékének hangsúlyozásával, hanem használati módjainak, jelentésváltozásainak köszönhetően. A gyúrás folyamata, s a már kinyújtott tészta szétterítése az arcokon felforgató és egyedi módon jelenítették meg a pusztulással való küzdelmet és a halált a belőle formált maszkok és a halotti lepel formájában.

Az előadás ritmusának sodrása, illetve a testek és a színpadi kellékek innovatív, folyamatosan lenyűgöző metódusai mégis engedik működni a szöveget a színpadon. Az ikerpár a darab elejétől saját cselekvéseiket, illetve a színpadon meg nem jelenített történéseket narrálják felváltva, néha egymás mondatát befejezve. Ebben a technikában egyszerre rejlik benne a gyermeki tényszerű világlátás, valamint az események, illetve a hozzájuk valamiféleképpen kapcsolódó figurák kíméletlensége. A darab egyik kulcsmozzanata az, hogy beszéd és mozgás sajátosan egészíti ki egymást, időnként erősítve, időnként helyettesítve a másikat.

A nagy füzet a világháborús tematikájú regények közül is kiemelkedik a tragikum mélységét illetően. A gyermekek a biztos halálba sodorják szüleiket, s „átsegítenek” a túloldalra további három szereplőt is, más-más módszerrel, köztük nagyanyjukat. A fejlődésregény mint műfaji keret lehetőségét csak éppen felvillantva, véleményem szerint  a történet ereje itt kereshető, s épp ezért izgalmas, hogy egy színpadi mű formájában ezek a hatások vajon hogyan domborodnak ki. Horváth Csaba és színészei nagyszerűen nyúltak hozzá ehhez a nehéz történethez, s a fizikai mozgásszínház eszközével egy eddig még nem sokat feszegetett oldaláról közelítették meg a tragikumot. Megrázó események sora követte egymást természetesen a színpadon is, azonban a már említett posztdramatikus ábrázolási módok által a darab lehetőséget adott a nézőnek arra, hogy ne elsősorban a pusztulás és a kegyetlenség ragadja meg. Így tud a testek vitalitása és időnként már-már groteszk szépsége minden mást a háttérbe helyezni, s a fizikai teljesítmények, erőkifejtések, mozgássorozatok válhatnak a darab éltetőerejévé. A tragikumot nyilvánvalóan nem lehetséges és nem érdemes elfedni, ám a testek folyamatos küzdelmének látványával az előadás egy másodpercre sem engedte a nézőt belegondolni a fizikai megsemmisülésbe. A testek élni akartak a színpadon, s ez a fajta vitalitás felülírt mindent, ami a háborúval és a pusztulással kapcsolatos.

fotók a Szkéné Színház honlapján

A Szkéné Színház és a Forte Társulat bemutatja:

Agota Kristof: A NAGY FÜZET
Erick Aufderheyde
azonos című színpadi változata nyomán fordította: Mária Ignjatovic
Zene: Ökrös Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Payer Ferenc
Produkciós vezető: Számel Judit
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Krisztik Csaba, Kádas József, Nagy Norbert e.h./Keresztes Tamás, Simkó Katalin