Medicina

Teremtsünk, kedves, megfelelő körülményeket.
Feküdj csendben, engedd, hogy körülöleljenek
a liliomok, koszorúk, a képed, amin még van hajad,
ekkor még nem ismertelek. Egészen odavoltam
magas homlokodért, szemüvegedért, és addig olvastam
a homályban medika koromban, amíg nem írtak fel egyet nekem is.

Ahogy a fedél záródik feletted, engedd, hogy feltegyem
nyitó kérdéseimet. Szeretsz itt, kedves, az emlékezésben?
Tudunk nyugodtan beszélni a jelenlegi pszichés állapotban?
Nem kell félned, kedves, ahogy mindig is tettem, most is
asszisztálok neked. Hiányzom, mondd? Hiányzik a volt feleséged?

Amikor megkérted a kezem, én egész testemmel hozzád járultam,
aztán jött a kert és a kocsi is, két lány és egy fiú, őket szeretted.
Elhíztam, mint a házunk, mikor a gyerekek elmentek.
Sztetoszkóppal értél hozzám, kedves, a hideg fém érintése
azt hiszem, így a végére kicsit meghozta a kedvünket.
Hozzájárultam a halálodhoz is. Én fizettem az egészet,

a közösségi élményt nagyszerű dinasztiádnak, ahová beházasodtam,
de családtag nem lehettem. Fehérben sosem, de talpig feketében
bíznak meg a szakértelmemben, pedig mindig tömören és érthetően
fogalmazok, részvétem, részvétem.

A sírig támogattalak, szerelmem, magassarkúm nehéz lépteivel,
a táska az új, Chanel, a fátylat már bánom, mert akadályozza a könnyek
gyors lepergetését. Már nem félek a csendtől és a sírástól,
kígyófejes botommal morzézok neked. Kopogj kettőt,
ha valaha szerettél, beszélj nekem, kedves, az érzéseidről.

Modern medicina, a halálban is tanulhatok tőled.

 

Porphyria

Egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy a fiam éjjelente
magához nyúl a dunyha alatt, rágógumit rág és
mellé jár az iskolának, de minden hajnalban
lecsókoltam első álmait a kefélésről, kávét és
bundás kenyeret tettem elé. Már a reggelt
sem bírta ki Amerika nélkül, ablakba tette a rádiót,
hadd hallják a libák a rock and rollt. Mikor a disznókat
is megetette, bekentem hosszú haját szesszel,
néztem, ahogy lobog a szélben, ahogy egymás mellé
teszi farmeres lábait, emlékeztet első lépéseire,
apja ment utána, ha elkóricált, verte. Belőle
hiányzott az én örökös türelmem. A virágnak
alig szökkent bimbaja, lenyeste, és a szürkülő ég alatt
belopódzott hozzám. Az a tizenhat év ma reggel
kiszökkent az ablakon, mint fiatal szerető,
főztem a feketét, a tűz már égett a sparhelten,
ültem csendben, a kotyogásra várva, de jött
helyette csörömpölés, apja velőtrázó ordítása, szaladt
ki a kertbe, felhúzott egy vödör hideg vizet, beledugta fejét.
Fiam felkapta a táskát, az ablakból intett,
ma nem kéri a reggelit, kurta, barna haján eljátszott
a napfény, hiába, az időt ő sem állíthatja meg.
Milyen emberes most az arcuk, mosolyogtam,
ahogy szürcsöltem a kávét, az egyikén a szeplős dölyf,
a másik hólyagos, de kiköpött kommunista,
kikacagtam magam, míg ordítottak odakint,
minek szóljak bele a férfiak dolgába? Mint bakfis lányka,
megfésülködtem a konyhában, képem a tükörben
visszakacsintott, nem szóltam én egy szót sem.

Szabó Attila fotója