Lehet-e szakítani a linearitással? Tudjuk, igen. Büntetlenül? Ritkán, mert a befogadói oldaltól a megszokottnál mindenképpen nagyobb erőfeszítést igényel a mű, a részletek kavalkádjából való kihámozódáshoz nem elegendő sorról sorra követni a szöveget, el is kell merülni benne.

Handó Péter kritikája Frideczky Katalin Álomszőttes című kötetéről (Ad Librum Kiadó, Bp., 2013.)

Egy külső szemlélő számára mind a kezdet, mind a vég esetleges. Vagyis annak tűnik. Innen nézve szinte kívánkozik azt mondani, a szerző által felvillantott idő-, tér-, történetszemcsék bármelyike állhatna elöl és jelölhetné a záró képet, de ez mégsem így van. Az ebben az alkotói gyakorlatban megfigyelhető álom- és emlékezetmunkának megvan a saját logikája, még ha az meglehetősen asszociatív is. Beszéd, diskurzus. Ami felvillan, kommunikál a környezetével. Titka az, hogy a történet másodlagos. Elsődleges a jelen, amelyben megszólal, még ha a tények múltbeliek is. A látszat ellenére ébernek kell lennie annak, aki ilyen anyagból sző. Éberebbnek, mintha valahonnan valahová haladna előre, a történet szerinti végkifejletig.

Frideczky Katalin Álomszőttes című „törmelékregénye” önmegértési kísérlet. Olyan mozaikokból építkező szöveg, ahol az önfeltárás gesztusa a személyes élettapasztalaton túlra is kiterjed, ugyanakkor a családi legendárium egyes elemeinek beemelése is az egyéni elszámolás szolgálatában áll. Nem matematikai értelemben, de úgy is. Kirakja azt, ami volt, hogy látsszon az, ami van. Az ember, valamint a maga teremtette és a köré vont világ. Analizál, értelmez, elvonatkoztat, összegez a jelen irányába. Arra koncentrál(tat), ami belül van, belül maradt egy-egy esemény, a múlt idők nyomán. Részben ezért van szüksége tézismondatokra. Egyszer alkalmazottakra, visszatérőkre, a reflektáló tudat által újra és újra fölül- és átírtakra.

Hogy az aranykort akarja-e visszahozni, megteremteni? Talán. A világba vetettségben elérhető legnagyobb biztonságot? Bizonyosan. Éppen azáltal, hogy kegyetlenül őszinte. Legfőképp önmagával, hiszen megszabadulni akar. Nem az élettől, hanem az élet negatívumaitól. Attól, ami behegedni képtelen sebeket ejtett rajta. Attól, amivel behegedni képtelen sebeket ejtett.

Öncélú-e ez? Kiírás gesztusaként tekintve: igen. A közzététel gesztusa felől? Aligha. Főképp, ha tudjuk, a Frideczky által felidézett valóságmotívumok a ténylegesen megtörténttel csupán részbeli azonosságok hordozói. Ott ölt ez feltűnő alakot, ahol visszatérés van. Jól látható: az adott pontból értelmez és újraértelmez. Semmi sem esetlegesen áll ott, ahol. Az emlékezésnek, az emlékezetnek „fejlődése” van. A fejlődésnek újra és újra bejárt állomásai. Kötelező visszatérések a „tett” színhelyére. Mindaddig, amíg a tett meg nem oldott, föl nem oldott a megbocsátás tengerében. Az önmegbocsájtáséban.

Miért van szükség számvetésre, megbocsájtásra? Mert az élet tiszta lappal történő folytatása ezt igényli. Ezt, ha a múlt akadályként jelentkezik. Beleszövődik az álomba. Az éberbe is. Mert a sebek nem fizikaiak. Együttélések, emberi kapcsolatok révén keletkeztek. A személyiségbe mélyen beágyazottak. Ezért kell, hogy a víziók világából induljanak a kezdeti képek, és ezért kell, hogy oda térjenek vissza. Az első oldalak látomásos világa elillan a 11. oldal alján, amikor egy szexuálisan aberrált egyén mellett átélt gyermekkori moziélményt elevenít fel úgy, hogy az addigi valóság és képzelet határán zajló eseményről a megtörténés tényét állítja. Innentől kezdődően pontosan száz oldalnak kell leperegnie, hogy az álomba avatódás érzése visszatérjen, és a reáliák világából ismét az irreális felé mozduljunk el, ahol a megértési- és önmeghatározási szándék egyre világosabb alakot ölt, vonatkoztat és következtet. Például így: „akit szeretek, az a mindent kapta. Akit nem szeretek, az egyebet sem kap tőlem, mint a hűségemet. Ha a szívem nincs ott, legalább testi valómban legyek jelen.” (137.)

Mi is hát Frideczky Katalin első regénye, az Álomszőttes? Minidráma-hangjegyek láncolatából képzett szimfónia, melyben sorsok és történések ismétlődése váltja ki az összhangzatot, azt, amiről azt mondhatjuk, maga a megkomponált élet. „Egy ember élete”. Melybe „minden” belefér: kapcsolatok, szerelmek, csalódások, ünnepek, család, abortusz és szülés, igazságtalanság és igazságkeresés, gyermek-, ifjú- és felnőttkor, tanulás és tanítás, siker és szégyen, halál és a hozzá való kényszerű viszonyulás, élmények, impressziók… Mi is ez a „törmelékregény”? Személyes. Személyre szabott. Beavatás.