A XXVI. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról (2014. június 20–28.) 

Az utóbbi években igen sokat kritizált kisvárdai színházfesztivál, úgy tűnik, az idén mintha önmagára talált volna. A felvidéki, délvidéki, erdélyi színtársulatok és a magyarországi alkotóművészek közös produkciók keretében bebizonyították, hogy igenis működik az együtt, a közös gondolkodás. A mostani fesztivált ugyanis a közös együttműködés határozta meg. Az izgalmas jelenség megvalósításához azonban kellett a felkért válogató, Stuber Andrea kritikus gondos munkája, aki a „hogyan hatnak egymásra az itteniek és az ottaniak” kérdésfeltevésében a keresztbe-kasul összekötődő szálak mentén végezte el a programstruktúra kialakítását.

Tematikai sokszínűség, személyes történetek képezte emlékezetkultúra, Székely-Sebestyén éra, obszcenitás és költőiség, biblikus utalások, vér és víz, szent és profán egyaránt jellemezte az idei fesztivál felhozatalát. A társulatok kurrens társadalmi problémákat, testbe zárt tapasztalatok feldolgozását, létértelmezési kérdések újragondolását, sokszínű színházi elemeket felhasználó előadásokkal érkeztek Kisvárdára.

A fesztivál első napján – bár nem nyitóelőadásként – láthattuk a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az ember komédiája című előadását. A Sziveri János költészetéből kiinduló produkció a tragikus sorsú poéta életén keresztül gondolkodtat el a kisebbségben létezésről. A költőt alakító magas, hosszú kabátos figura (Mészáros Gábor) szemmel láthatóan különbözik társaitól, akik minduntalan a lázadó, “élj a mának”-életérzést közvetítik. A koszos lepedőt képező háttér a világ szennyét jeleníti meg, mely közegben alkot Jancsi poéta, a szellemlény. Súlyos betegségét a nemi szervek koszos anyaggal eltorzított, ún. tumortáncával képiesítik az aktorok. A lírai előadásnak sejtelmes hangulatot kölcsönöznek a szépen megkomponált költői asszociációk; mint például a toll-penna képe az írás jelölőjeként, amely a költő hátába döfve angyalszárnnyá alakul. A Gábriel arkangyallá változott pennaforgató szürreálissá vált képe a poéta-lét, mint kisebbségi lét, égi dimenzióját is kiterjeszti. Az utolsó múzeumszerű látványkép egy embernagyságú viaszfigurát ábrázol, a testén meggyújtott mécsesek pedig az emlékezés halovány fényeire adnak némi reményt. A világban uralkodó sötétség fénylő színárnyalata biblikus áthallást  is magában rejt: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.”

A kolozsvári Állami Magyar Színház kissé balladisztikus, rendkívüli szépségű Csipke című előadását Máté Angi Mamó című regénye inspirálta. Mezei Kinga rendezésében finom fonalból felépülő, kék csipeszekkel rögzített függönyök festői díszletében tárul fel az emberi élet szövedéke. Egy bájos, árva kislány világra való rácsodálkozásának lehetünk részesei, aki léges alakjával és ragyogó tisztaságával akár a Csipke nevet is viselhetné. Anginak hívják (Györgyjakab Enikő), akinek édesanyja halála a temető-fekete kocsi-gyászmenet képiségével rögződött gyermeki emlékezetében. A jéghideg tekintetű nagymama, a vallásba és a folytonos kötésbe temetkező Mamó (Albert Csilla) és unokája viszonyában a magány és a szeretet fájdalmasan szép együttese fonódik össze. A közöttük lévő furcsa kapcsolatra maga a kislány utal replikájában: „Úgy vagyok egyedül, hogy Mamó itt van.” Nem meglepő, hogy létrehoz magának egy képzeletbeli barátot (testvért?), akivel beszélgethet, s így a mesebeli Jancsi és Juliska alakjára emlékeztet színpadi figurájuk. A magányosság színpadi jelölője egy kék szekrény, Angi szobája, mely a nagymama halálos ágyává lesz az előadás végén. A cseperedő kislány pedig koravén, mini-felnőtté válik nagymamája halála után, amikor újra megelevenednek a gyászhoz kapcsolódó képkockák. A hiány tudatosítása utáni megváltozás létében (Mamó nélkül) tehetjük fel Angival együtt a kérdést a lírai előadás végén: „Vajon én én leszek-e ezentúl vagy másvalaki?”

Idén három fesztivál előadás is a történelmi múlt eseményeit állította színpadra. A traumatikus dokumentációk mintegy a historiográfia margójaként mesélnek személyes nézőpontokból sajátos mikrotörténetírásként a múlt század történéseiről. A XX. század véres borzalmakat hozó ideológiáinak, a külső erőszak formáló hatásának lehettünk részesei ezekkel a színházi alkotásokkal. A Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulata közös alkotásként a szemtanúk, a túlélők visszaemlékezésiből szerkesztett dokumentum alapján keltette életre az emberekben lejátszódó mechanizmusokat.  A Vörös című kooprodukció rendkívül expresszív díszletében (lövészárok–temető–Duna-part) elevenedik meg a kommunista megszállás okozta emberi erőszak, életkioltás, kifosztottság. Gyönyörűen megkomponált kép a halál piros szalaggal való ábrázolása, ahogyan a kivégzésre ítélt ártatlanok (mintegy a hatalmi rendszer áldozati bárányaiként) hófehér ruházata is. Az idegen szavak túlsúlya a kirekesztettség mellett a félelem érzését is túlcsordulásig emelte; a fegyverek látványa még inkább fokozta az erőszak keltette rettegést. A minden embert érintő, nemzetiségfüggetlen jelenséget igazolja, hogy a tömegsírból „felkelő” áldozatok között találunk magyar, bosnyák, montenegrói, vajdasági szerbeket egyaránt, akik az elkövetők-áldozatok szerepeit egyaránt színre viszik.  Igaz, hogy ha megpiszkáljuk a sebet, újra kivérzik, de az átélt háborús tapasztalok felszínre hozása egyszersmind azt is tudatosítja, hogy minden korban ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak.

Szeretik a banánt elvtársak? címmel a Ceaușescu-rendszer társadalmi rajzát ismerhetjük meg Sebestyén Aba egyszemélyes előadásában. Sorin Militarau rendezése egy vakítóan fehér rendelő szobába (elmegyógyintézet; kihallgató szoba) helyezi elbeszélőjét, aki gyermekkorán keresztül a kommunista hatalom jellemvonását eleveníti fel. Az enyhén autista színezetű karaktert alakító Sebestyént a megszólaló hang kizökkenti állapotából; amit a homo ludens játszó ember folyton összeomló kockavára is jelez. A kissé eltorzított beszédmódjával egyidejűleg a közeget is érzékeltette, mely infantilissá tette az embert. A kommunizmus jelképes kiépítését a sárga színű virágok pirosra való átfestésével is tudatosították a lakók körében ezaffajta indoktrináció színes megvalósításának is tekinthető. A „nem sokan ismerik a banánt”; valamint a „csülköt sem lehetett kapni a boltokban” elhangzó mondatok a hajdani hatalom életmódjára történő utalások.  Az apróságok érzékeltetésével előadott személyes monodráma az emlékezetkultúrája mellett intő példája is egyben a mindenkori politikai hatalmak megbénító, befolyásoló erejének.

A fesztivál rendhagyó történelem órák blokkjában nem kevésbé fontos produkció a bácskai túlélőt alakító Csernik Árpád one-man-show-ja. A Van bejelenteni valója? című előadás a groteszk átütő erejével mesél az egykori jugoszláv kommunizmus éveiről a „műsor a műsorban” szerkesztéselvébe ágyazva. A vidám előadásmód húsbavágó témáját egy rendkívül kabarisztikus portásfigurája interpretálja, aki önmagában a küszöb-létet, azaz határhelyzetet jelképezi. A portás az a személy, aki a legtöbb emberrel találkozik, kommunikál, kicsit határőr szerepe is van (beenged/megtilt). A szék-asztal „kapuőrös” közegében Csernik Árpád színházi portásként a múlt személyei, történései elé mintegy tükröt tartva dokumentál, hol rádió-, hol tévébejátszásokkal egészítve ki számvetését, mondanivalóját.

A szakmai beszélgetésen derült ki, hogy a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának nyitóelőadását egy szilveszteri szórakoztatóműsorra készítették. A Hogyne, drágám! sziporkázóan szellemes nyelvezetű, pezsgő produkció, igazi show-elem a konferanszié csillogós, ám néma figurája. A hófehér szobabelső díszletében állandó jövés-menés jellemző, ahol mindenperces az átjárás. A családi viszonyok jelképesek, felületesek, már-már az ismerős idegenek hatását keltik. Egyesek munkájukba temetkezett sztahanovista alakok vagy éppen álmodozó figurák. Rendkívül humoros a nemzeti ünnepre készítendő program összeállítása, amely a honismeretek keveredése mellett a Felszállott a páva műsorát is megemlíti. Önironikus a darab, van benne sok minden: egy kis zenés színház, kabarészerű jelenetek, poénok sokasága, akárcsak egy óévbúcsúztató műsorestben.

A Kassai Thália Színház Portugál című előadása jelentette a fesztivál egyik szenzációját. A társadalmi problémák (szegénység, munkanélküliség) közegében a kocsma az egyetlen találkozási helyszín s búfelejtő a szerencsétlen emberek számára. Magas fokon kiművelt rituáléja van itt a szeszfogyasztásnak, igencsak jól csúsznak a pálinkás poharak a pulton.  Érthető a nincstelen vidékről való elvágyódás a fővárosba vagy akár Portugáliába a jobb élet reményében, ahová az idetévedt fővárosi átutazó, Bece is tart. A Kocsmáros borúlátó monológjában némi reményre ad okot: „Vége van itt mindennek, a legerősebb hit önmagamban van”.  A kassai társulat kortárs darabját a remek színészi alakítások és az ízes palóc nyelvhasználat mellett az Omega-slágerek tették közönségsikerré. A rendezés érdekessége még, hogy a szereplők között egy színészmesterség nélküli, falubeli kocsmabérletes alakította Sátán szerepét (bár az is igaz, hogy a pohárürítést leszámítva, nem sok szöveget kell megtanulni.)

A délvidékiek szép számmal képviseltették magukat Kisvárdán, a fesztiválprogram közel egy harmadát ezen régióból érkező társulatok alkották. A történelmi témájú produkciókon túl (Vörös, Van bejelenteni valója?) erős üzenetű, az alsó-felső (pince-padlás) térrészekre osztott és szétszórt rongydarabok rendetlen fészkében játszódó darab, A Patkányok. A közönségdíjas előadás elátkozott környezete nem sok jóval kecsegtet, itt ugyanis „az ördög erősebb a mi Urunk, Megváltónknál”, ahogyan a darabban is elhangzott. Az alvilági társadalom voltképp az emberiség szakadékát képezi, mely nyomortanyában családi gondok mellett tisztázatlan sorsú egyéneket, lecsúszott személyeket, prostituáltakat egyaránt találni. A színészi kiszólások érzékeltetik, hogy bárki kerülhet patkányfészekbe és elpatkányosodhat, ha nem keres kiutat bizonytalan állapotából, a válság mindenki életében megtalálható.  (Ma nekem, holnap neked.) Társadalmi felhívásként is olvashatjuk a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Alföldi Róbert rendezővel való közös produkcióját, amelyben a „mi vagyunk az eljövendő jövő aratás” ugyan pozitív deklamáció, de végül mindenki cincogó had részévé válik.

A kezdetben csupán csacsival, ma traktorral közlekedő és már harminchat éve (!) működő Vajdasági Tanyaszínház a főiskolások gyakorló terepe. A lendületes, tettrekész színészifjúság Tadeusz Slobodzianek Ilja próféta című művét állította színpadra Nagypál Gábor rendezésében. A kortárs lengyel drámából készült előadás tizennégy jelenetben a keresztrefeszítés eseményét vitte színre, pontosabban próbálta el. A szent és a profán szellemesen izgalmas érvényesítése volt leginkább jellemző a vajdasági társulatra: a díszlet egyidejűleg emlékeztet templombelsőre és cirkuszi küzdőtérre. A földre fektetett feszületen fesztelenül fekvő figurák látványa még inkább hatásfokozó elemnek bizonyult. Egyértelműen a nevettetés rendezői szándéka, ahogyan a Slobodzianek művészetére jellemző rétegkeveredés is érződött: a népi elemek (aratásra készülődő falu) mellett a mai nyelvünkben oly gyakran hallható-alkalmazott baszkizás, a vallási téma (passió) és imák mormolása egyszerre volt jelen. Nincsenek a darabban stabil jellemmel bíró figurák, sokkal inkább különféle, a helyzetekhez alkalmazkodó vagy éppen viaskodó szerepek, így jelennek meg a színen a passióból is ismert alakok: bűnösök és szentek, megváltó és megváltottak serege.


A Hamlet című előadás a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Gyulai Várszínház közös együttműködése eredményeként született meg. Shakespeare klasszikus művének színpadi adaptációjában szinte tapintható az anyagiság (víz, por, füst, mécses) jelenléte, mely egyúttal szakrálissá emeli a kooprodukciót. Szinte kizárólagos díszletelem a középen elhelyezett fürdőkád, melynek csöpögő vízsugara is erősíti a ritualitást. A több méteres nejlonföggöny takarta színpad félelmetes közege pedig a tengert s hullámzásának természeti világát érzékelteti, ahogyan a társadalomban uralkodó viharok (konfliktus, őrület) jelölője is. A sepsiszetgyörgyi-gyulai előadás tele van biblikus áthallásokkal, a por és homok szórásakor szóba kerülő eredetiségnél annak bizonytalan volta erősödik: „Azt se tudom, ki voltam valaha, hanya vetett cethal” mellett krisztusi kijelentés is elhangzik Hamlet ajkáról: „Szelíd vagyok, boldog, aki most lát”. Én is, hogy láthattam az egyszerre félelmetes és lendületes, dinamikus és elgondolkodtató előadást.

fotók forrása