Archívumunkban idén nyáron 2008 nyarának írásaiból adunk közre válogatást.

Gucsa Magdolna kisprózája A Vörös Postakocsi 2008 / Nyár, “Séta a parkban: párduc, oroszlán, gorilla” című lapszám 108. oldalán jelent meg.

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Éreztem, hogy túl rég jártunk egymásnál utoljára. Itt volt a tél, a túl meleg ruhákon át úgyse éreztelek volna, és dolgomis volt, sok; sok semmiség. De sűrűsödtek a jelek- dehogy, én számoltam el így mindent önmagamnak-; viszketett a bőröm, a szemem fehérje lassan besárgult. A lábam se volt a régi, lassan elvesztettem a helyváltoztatás képességét, és mindenütt gondosan végigtapogattam a négy falat, tudván, hogy amíg megvannak, nem lehet baj.

Nem hibáztatom magam: a túlélés kiirthatatlan ösztöne ez, előtör, ha a zúzmara mindig bekerített bivalyok meg lándzsás emberek alakját rajzolja a házfalra, ha megpróbálok kitörni otthonról. Vadászol, vadásznak. Télen minden átláthatóvá fagy, és állandóan gondolkodnod kell. Vacogó fog vagy és didergő agy. Jobb odabent. És én szeretek új testrészeket növeszteni: karosszék, könyvek, radiátor, karácsonyfa. Ők a téli határaim, és esküszöm, magam választottam őket. A szabad akarat is változik évszakonként.

De neked jönnöd kellett, nekem pedig fogadni téged. Más hitt volna a hóvirágoknak: de nekem nem virágokkal tartozol.

Aznap a víkendházhoz mentem, végigszagoltam a téglákat, ahogy minden évben, hogy érezem-e már a készülődést. Nem maradt más az orromban, csak füst, csípős és alig langymeleg. Azért megpróbáltam a lakatot. Szeretem, hogy olyan lassan, csikorogva forog benne a kulcs, ha épp meg nem feneklik a nedves kis szöszök zátonyán. Ilyenkor rólam dönt a ház: ha még nincs szükségünk egymásra, nem bocsáttatok be. Idén alig nyöszörgött a zár, már bent is voltam. Utat vágtam magamnak a pókháló-liánok között, egész a konyháig.

Ott volt. Beszorulva a szekrénybe. Lábasok és fakanalak közé kvártélyozta be magát, míg nem elfelejtette a kiutat. Ahogy szélesre tártam az ajtókat, kicsapódott a denevér, kemény, rothadt gyümölcsszagú szárnyával végigpásztázta a kezem. Sikítoztam és kirohantam. Az erdőbe már nem én vittem ki.

Lett időm gondolkodni. A legkényelmetlenebb az volt, hogy rajtakapott a denevér. Mert kiment a fejemből a lecke, mert elfejtettem, mik azok az állatok, milyen a formájuk, milyen a színűk, és hogy mennyire ízlik az illatuk. Mert a hidegben alig vannak szagok, a legfőbb forma a téglatest, és csak én vagyok benne, meg néhány olyan társ, aki elenyésző mértékben különbözik. (Nem, nem hibáztatom magam: a forróságban a saját koordinátáimra nem emlékszem.)

De sietnem kellett. Kimentem az állatkertbe. Noé-bárkája. Órákig néztem az oroszlánokat, a szememmel átfésültem a sörényüket, felmondtam a pávák színeit, higgadtan beszélgettem a denevérekkel. Instant azonosulás ez a flórával és a faunával, persze, de kíméletesen kell bánni a téli testtel. Csak ezután fűrészelhettem le magamról a karosszéket, a könyveket, a radiátort és a karácsonyfát. Végül kimostam a ruháim a napfényben, és a fogaim között a tavasz hangjait ropogtattam. Bárhová mentem, könnyedén vitt a lábam, és megszámoltam a világot: egy, a Föld, kettő, az Ég.