You Are Here: Home » Fogadó » „Kicsit úgy érzem, minden könyvembe belehalok” – interjú Czapáry Veronikával

„Kicsit úgy érzem, minden könyvembe belehalok” – interjú Czapáry Veronikával

A Megszámolt babák a trauma nyelvén szól az abúzusról. Hogyan kapcsolódhat ehhez a folyamathoz a maga változatos nyelvi eszközeivel az irodalom? Czapáry Veronikát Jassó Judit kérdezte nyári interjúsorozatunkban.

Czapáry Veronika – Rick Zsófi fotója

Jassó Judit: Meglátásod szerint mennyire vagyunk képesek társadalmi szinten beszélni, kommunikálni a traumákról?

Czapáry Veronika: Társadalmi szinten ez nehezen megfogható, ilyenkor mindig azt kérdezem, vajon az irodalom ide tartozik-e vagy sem? Össztársadalmi szinten amerikai felmérés szerint, (de erről nem lehetnek pontos adatok, mivel a trauma természete az, hogy az áldozatok hallgatnak), gyermekkorban a nők 30%-át éri valamilyen szexuális lelki, fizikai abúzus, a férfiaknak a 8%-át.  A nők és férfiak közötti egyenlőségről jogilag csak alig több mint hatvanöt éve beszélhetünk, az 1948-as New York-i Emberi Jogok Nyilatkozata óta. A nők még nem tudják teljesen kivonni magukat a rájuk gyakorolt patriarchális pszichikai nyomás alól. A szexuális abúzus is az elnyomottak felől értelmezhető, mert mindig valamilyen hatalommal rendelkező személy él vissza a helyzetével.

J. J.: “Nagy kérdés, hogy irodalomba való kérdés ez egyáltalán?” A könyvedről szóló egyik kritika párhuzamot von egy valóságos esettel, a szigetszentmiklósi gyermekbántalmazással. Ezzel sajnos rögtön elveszne a lényeg, mert itt nem a trauma irodalmasításáról van szó, hanem arról, hogyan lehet a traumáról a trauma nyelvén írni. Milyen elképzelésed volt a témáról és a megírhatóságáról az anyag gyűjtése, kidolgozása közben?

C. V.: Az egyik legnagyobb kérdés a könyvem kapcsán pontosan az, vajon a trauma elbeszélhető-e irodalmi nyelven. Fikcionalizált szövegről van szó, sokat dolgoztam a hangon, talán túlságosan is fegyelmezetten írtam és koncentráltam. Végig ki akartam tartani a hangot, és féltem, nehogy önsajnálatba csússzon át a szöveg. Nehéz erről a témáról úgy írni, hogy éreztessem a borzalmat, de meglegyen a távolság is, azaz elmondjam azt, ami elmondhatatlan. Inceszt témáról magyar nyelven ilyen módon még nem írtak. Idegen nyelven a három, vagyis egy kislány narrációja, a szülői abúzus, és mindez, mint irodalmi szöveg nem szerepel együtt. Az elbeszélő szükségszerűen engedhet a csábításnak, és lehetőségeket fedez fel a nyelvben. Számomra ez a kitérő a babák világának nyelvi megteremtése és pontos kidolgozása volt, szinte láttam magam előtt mindegyik babát. Érdekes volt az is, hogyan lehet úgy írni, hogy csak érzékeltetem és sejtetem, vajon mi történik a regényben, de nem írom le pontosan. Szerettem volna a hétköznapokban bemutatni a gyerekkori abúzusból és bántalmazásból eredő traumák természetét, érdekelt, hogy a külvilág vajon mit vesz ebből észre. Jó példa erre, hogy az iskolába vezető úton fáj Nikolett combja, nehezen tud menni, és erről jut eszébe, hogy éjszaka abúzálták. Sokszor úgy beszélek erről, hogy “apával megint azt csináltuk” vagy “nem mehettem át megmenteni Fricit, mert apa lefogott és cigizett utána”. A külvilág előtt erőfeszítésekbe kerül a trauma eltitkolása az állandó szégyenérzet miatt, hogy ő nem olyan, mint a többi. Egy mélyről jövő hasogató fájdalom ellenére, folyamatosan úgy kell tennie az iskolában, mintha normális lenne, mintha semmi különös nem történne vele otthon, holott egy bántalmazott gyermeket majdnem minden nap megvernek.

J. J.:  A szövegalkotás nagy erénye, hogy végig azt érezni, itt többen is beszélnek, tehát ez nem egyszemélyes történet, sokkal inkább egy “kánon”, egy kórus “éneke”. Erre tudatosan törekedtél, vagy a téma hozta magával?

C. V.: Nikolett nem tudja elmondani, mi történik vele a családban, agresszió veszi körül, nincs szeretetteljes közegben, ütik-verik, megalázzák és sárba tiporják az önbizalmát. Szerettem volna sok olyan nő érzéseit kifejezni, akiket abúzáltak gyerekkorukban, kánon- vagy kórusszerűen, a szerencsétlenek hangján akartam megszólalni. Ha sikerült többféle elnyomott beszédet megjelenítenem, annak szívből örülök, sok interjút is készítettem nőkkel a könyv kapcsán. Judith Hermann Trauma és gyógyulás című könyvéből is sok példát vettem, és pszichológiai szakirodalmat olvastam a témáról. A férfiakat többségében önzőnek nevelik gyerekkorban, hiszen az a férfias és erős sztereotípiája, ha valaki nem mutatja ki érzelmeit és csakis saját maga érdekli, így ilyen apák nevelik fel lányaikat. Életemben összesen tizennégy évet jártam analitikusan orientált terápiába négy különböző pszichológushoz. A mostani analitikusom férfi, és életemben először tapasztaltam meg, hogy milyen lenne, ha jó apám lett volna, aki egyben határozott, egyenes, erős, valamint szeretetteljes és támogató.

J. J.: A Stockholm-szindróma miatt Nikolett ragaszkodik a szüleihez, annak ellenére, hogy bántják. Próbál normálisnak tűnni, mert ha mások valamit észrevesznek az őt ért borzalmakból, a szülőket fogják hibáztatni, és ez elvesztésüket jelentené.  Az áldozatok hallgatnak, itt válik fontossá az irodalom, főként, ha a történet kifejezetten egy erre a célra kidolgozott nyelven, a traumanyelven szól. Egy határmezsgye-történet megértéséhez, több tudomány is szükséges lehet, pl. a pszichológia és a szociológia is. Bántalmazottaknak általában nem azt szokták ajánlani, hogy ilyen jellegű szövegeket olvassanak. Lehetséges, hogy éppen ez segítené bennük meghallani a külvilág hangját – és ez “kiránthatná” őket a folyamatos belső monologizálásból?

C. V.: Igen, a szociológiával kapcsolatban fontos megemlíteni egy civil kezdeményezést a beszeljrola.hu-t, amely az Anoni Mara Társaság kezdeményezése. Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés címmel önéletrajzi könyvet írt a saját történetéből, de nem tartotta biztonságosnak neve vállalásával kiállni a nyilvánosság elé. A beszeljrola.hu-n megrázó, igaz, anonim történeteket olvashatunk olyanoktól, akiket abúzáltak gyerekkorukban. A projektnek hatalmas érdemei, hogy a téma a magyar médiában újra előkerült, és egyre több szó van róla. Külföldön a BBC Radio4-on folyamatosan kampányokat tartanak a családon belüli erőszak és gyerekekkel szembeni abúzus megállítására és különösen hangsúlyozzák, hogy mennyire fontos feljelenteni az elkövetőt a teljes nevével. Ott huszonöt év az elévülési idő, míg nálunk csak tíz év, amely éppen arra elég, hogy mire az áldozat összeszedné az önbizalmát, addigra már nem lehet feljelenteni az elkövetőt. Az ilyen esetekben hosszú terápia szükséges a rehabilitációhoz. Például egy ötéves gyerek esetében lehetetlen, hogy tizenöt éves koráig eljusson arra a szintre, hogy merjen feljelentést tenni, mert az áldozatok általában 20-30 éves koruk körül kezdenek el terápiára járni. Az elkövetővel való szembesülés érzelmi teher, aminek a feloldásában és feldolgozásának segítésében a magyar hatóságok nem támogatóak, hanem sokszor kifejezetten az áldozathibáztatás és az újra traumatizálás jellemzi őket, ahogy többségében a magyar médiát is. A beszeljrola.hu-n lévő történetek nem mindig apa-lánya molesztálásról szólnak, sok esetben testvér, rokon, családi barát, tanár, orvos, de mindig valamilyen hatalommal rendelkező személy abúzálja a gyereket.

Az autobiográfiai történetek a saját élményanyagot máshogy használják fel, őket nem foglalkoztatják annyira a nyelvi elhajlások, inkább a hitelesség, pontosan mindent – úgy ahogy történt - szeretnének elmondani. Ez Philippe Lejeune, francia irodalomtörténész szerint nem lehetséges, mert a történetek magától a leírástól is átalakulnak. Szándékoltan fikcionalizált történet esetén minden önéletrajzi esemény nyersanyag. A kislány hangjának megtalálásában sokat segített az akkori pszichológusommal való munkám, így könnyebben tudtam visszamenni a saját gyermekkoromba. Akkor adtam le a szöveget, amikor számomra vállalható volt.

J. J.: Az egyik kritika kiemeli a regényben lévő ismétlődést, szerinted a trauma az ismétlődéseken keresztül ragadható meg a legjobban?

C. V.: Az ismétlődés tudatos szövegszervező eljárás. Amikor ráéreztem a regényben szereplő kislány hangra, akkor kellett a legjobban figyelnem, mi-hogyan-mikor ismétlődik a könyvben.  Ez egy ritmus/dallam megtalálása, ami nyelvileg is izgalmas játék. Folyamatosan hallottam, amint egy kislány monoton hangon mondja-mondja, és ez a hang magával ragadott. Próbáltam olyan szerkezetet adni a regénynek, hogy fokozatosan menjen bele az olvasó a pokol legmélyebb bugyraiba, körkörösen és egyre mélyebbre, kiszélesítve Nikolett látószögét. Hogyan lehet egy traumát ismétlődés nélkül visszaadni? A trauma lényege az ismétlődés, ezt próbáltam az első könyvemben, az Anya kacag-ban is bemutatni Viktória felnőttkorán keresztül. Közhely, hogy akit gyerekkorában vert az apja, az valószínűleg bántalmazó férfit fog keresni felnőttként, akinek pedig alkoholisták voltak a szülei, maga is alkoholista lesz, vagy alkoholista férje/felesége lesz, akit meg akar menteni. Csak pszichológus segítségével és megfelelő szakmai háttérrel lehet kilépni ebből a pszichológiai csapdából. A nőket sokszor hisztérikusnak nézik, ha a férfiak által birtokolt hatalomra rosszul reagálnak. A rossz apaképtől szenvedő nőkben könnyű bűntudatot ébreszteni.

Hayden White A történelem terhe című könyve világossá teszi, hogy semmi sincs úgy ahogy volt, a történelem is csak szöveg, nálam az írásban mindig nagy szerepe van fikciónak. A derridai dekonstruktív írás értelmében ugyanaz a „szöveg” teljesen más leírva, mint szóban elmesélve. A mostani analízisemről is írok egy könyvet, „Kiszolgáltatottság” a munkacíme, terveim szerint ez lesz majd az ötödik könyvem. 

Néha úgy érzem, a könyveim elvették a gyerekkoromat.  Például a Nagyi nevű nagymamám tényleg a Moszkva térnél lakott, de amióta ezt megírtam, képtelen vagyok a Vérmezőn szedret szedni „ártatlanul”. Állandóan eszembe jut, hogy ezt már részben átalakítva megírtam egy könyvben, mintha a testemet belülről mutattam volna meg, szinte kibeleztem volna magam. Kicsit úgy érzem, minden könyvembe belehalok. Meghal valami, ami már sosem leszek, és amire nem tudok emlékezni, mert az emlékezetem az írás lesz, nincs többé hagyományos értelemben közöm hozzá. Kiszolgáltattam valamit, amihez hozzátettem, felnagyítottam, vagy kicsinyítettem, de valamiképpen belőlem táplálkozott és már másoké. Jorge Luis Borges Borges meg én című novellája jut erről eszembe, aki ezt a problémát úgy fejezi ki, hogy mindez már a nyelvé és a hagyományé. Bonyolult érzés, azt hiszem minden író átéli ez, amikor megjelenik egy könyve, de ez a kiszolgáltatás lehet misszió is, hogy közzé tesz a közért.

J. J.: Egy másik kritika azt írja: „Igazából a saját érzelmeim fojtogatnak, azok, melyeket a Megszámolt babák váltott ki belőlem.” Az olvasás általi ilyen fajta bevonódást rögtön az elején sokan elutasítják. Zavaróan hat rájuk a nyelvezet, melyeket az elbeszélés során Nikolett használ. Egyenként kell “átverekednünk” magunkat legelőször a saját belső akadályainkon. Bizonyos kritikusi olvasatok itt elakadnak, pedig traumaszövegek korábban is léteztek, valamint vannak filmek, melyek abúzált emberekről szólnak, és több képzőművészeti alkotás, kiállítás is szólt már a témáról. Nem tehetünk úgy, mint ez lenne az első ilyen történet, mellyel találkoztunk. Hogy vagy megelégedve a könyv fogadtatásával?

C. V.: A könyvem nyolc hónapja jelent meg és tizenhét kritikát kapott. Szerintem nem nehéz a traumát befogadni, a könyvem többnyire jó kritikákat kapott. Számomra bizonyos kritikák felvetnek olyan kérdéseket, amelyekből tanulok, és a következő könyveimben hasznosítani tudok. Ciki témáról írtam könyvet egy közepesen fejletlen társadalomban. Ahogy Ralf Leonhard fogalmazott egy velem készült interjúban a berlini taz.de oldalán, ha valaki ilyen tabut tör meg a saját országában, mindent megtett, ami meg lehetett tenni.

J. J.: A Publishing Hungary beválasztotta a könyvedet a nyolc fordításra javasolt könyv közé, többek között Rakovszky Zsuzsa, Márai Sándor, Oravecz Imre, Háy János, Barnás Ferenc, Krúdy Gyula, Kemény Zsigmond és Asbóth János mellett. Lehet-e tudni, mikor kerül a könyv külföldi olvasóközönség elé? Várod már a fogadtatást?

C. V.: A könyvből Paul Olchvary fordított angolra részleteket. Németre Zádor Éva fordít belőle részeket. Nagy megtiszteltetés, hogy ismeretlenül is beválasztottak a nyolc lefordításra ajánlott közé. Thomas Cooper, aki a Hungarian Quarterly főszerkesztője, kívülről máshogy lát rá a magyar irodalomra.

A Nagyapám Győrből is ezzel vigasztalt, amikor el voltam keseredve, hogy nem kaptam meg egy ösztöndíjat. Ő kilencvenkét éves, matematikus, tankönyvíró és szakfelügyelő is volt, tanított az ELTÉ-n, és régi Eötvös kollégista is volt. Azzal vigasztalt, hogy láttuk a tévében könyvedet, hogy kivitte a Balassi Intézet Prágába. Mindig mellettem állt gyerekkoromtól kezdve, tíz éves korom óta velük élek, az ő támogatásuk nélkül soha nem lettem volna az, aki.

J. J.: Az új, még készülő regényedről elárulsz-e valami közelebbit? Annyi már olvasható volt egy másik interjúban, hogy a hőse Alice lesz, akinek “tükrökön túl létező nők” mesélnek.

C. V.: Az eredeti címe Az Őrültek Városa, főszereplőim, Alice és Cincinnatus C. két regényhős Lewis Carroll: Alice Csodaországban és Alice Tükörországban, valamint Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre című regényéből. Ők az én regényemben találkoznak, mint szereplők és közben azon elmélkednek, vajon mennyire élet egy regényben való élet. Télen tervezem befejezni.

Előtte, még ősszel, ha Isten is úgy segél, szeretnék megírni egy drámát Viktória babái címmel. Nagy kihívás ez számomra, az első két regényemet gyúrnám össze egy új műalkotássá, a dráma számomra teljesen új műfaj. Nagyon sok tervem van és sok a dolgom is szerencsére. 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top