Vevő vagyok az abszurdra. Különösen akkor, ha úgy építkezik a valóság talajára, hogy amit létrehoz, az szerves egész. Azaz nem egy kristály, egy grandiózus anyagegyüttes, hanem valami eleven tárul fel, legyen az növényi vagy állati forma törékenységével és rugalmasságával fölruházott. Sőt, a szavak által olyannyira lehetséges, hogy már-már több is annál. Maga a jövendő.

Szirmai Péter korai prózái ebben a miliőben bontogatták szárnyaikat. Bennük olyan disztópikus világ megmutatására törekedett, amelyben hátborzongató közöny hatja át az emberi viszonyokat, a lét vad, kegyetlen és kíméletlen. A türelem című kötetében részben ezen a nyomvonalon halad tovább. Részben más szempontú abszurdot teremt: irodalmi „oknyomozást” folytat.

Handó Péter kritikája Szirmai Péter: A türelem című prózakötetéről (Hungarovox, 2013)

„…úgy éreztük, hogy sosem érünk el a határig.”
(Szirmai Péter: A türelem)

A nyelv és az irodalom kérdéskörébe tartozók tisztázása általában nem a szépprózai művek tárgyát, alanyát képezi. Esszé vagy tanulmány vizsgálja azt, hogy a szavak és a mondatok miképpen adják vissza, illetve torzítják az eseményeket, milyen összefüggéseket lehet kimutatni a mű és a valóság között. Az irodalom többnyire nem kérdez, nem reflektál önmagára (mint ahogyan ezt például Hamvas Béla teszi a Karnevál című regényében). Van. Szövegként van. Jelenvalóléte az olvasás során realizálódik. Itt kel életre, akár „egy halott üzenetével” (Franz Kafka) is.

De mi van akkor, ha önmagára, önmaga hitelesítésére fordítja a figyelmét? Abszurd. Abszurd azért, mert a nemlétezőt létesíti konkrét és neves alkotók (Borges, Cortázar, Márquez… Bernhard, Joyce, Kafka… Bartók, Hamvas) említése révén. Ezúttal is a XX. század túlnyomórészt latin-amerikai álirodalomtörténetét fikcionálja. Ez egyrészt korban közeli és főbb hivatkozásaiban közismert, másrészt a magyar olvasó számára földrajzilag és kulturálisan eléggé távoli ahhoz, hogy az ismeretlen alkotók valóságosnak tetsszenek. Főképp, ha ezt a valóságot lábjegyzettel is megtámogatja. Életrajzot vizionál (Francesco Xavier Garay életrajza), vagy kritikai vizsgálatnak veti alá (Jorge Luis Tucumán születési dátuma), irodalmi hagyaték sorsában keresi az új végkimenetet (A Kafka-hagyaték), fiktív irodalomtörténeti eszmefuttatást folytat egy barát pályaképének fölelevenítésével (Julio halála), Borgesszel mint antikváriussal találkozik (Antikvárium a Rosada utca sarkán), „könyvritkaságokról”, az irodalom funkcionális szerepéről értekezik… Olyan misztikus tapasztalatra hivatkozik, amelynek maga is egyszerre hallgatója és részese: „mindketten tudtuk, hogy, Garay nevében, rólam beszél, hogy az én életrajzomat meséli el” (10.), azt, ami a jövőben formálódik majd meg a szó teremtő ereje által (10.). Ezt a teremtőerőt igazolja a Dahlman kérése című elbeszélés is, melyben egy Borges-hős fia keresi föl azzal az elbeszélés íróját, hogy Borgesre gyakoroljon hatást: „Szeretném, ha átírná apám történetét, hogy megváltoztathassuk a múltat.” (33.) S mindezt teszi Borges halála után két évvel (34.), annak reményében, hogy a történet visszahat a múltra, és ezzel egy másmilyen jelent eredményez. Vagyis innen nézve az volt, van, lesz, ami írva volt, van, lesz, akár Garay üres oldalú köteteiben is. A létet tehát ebben a kontextusban az irodalmi reprezentációja teszi megtörténtté. Ezen a nyomvonalon gondolkodva szinte vártam, hogy a K. gróf kastélyában című elbeszélésben az „irodalomtörténetileg fontos” (40.) összejövetel kilép a szalonbéli fölolvasások fanyar kritizálásának légköréből, és például Bradbury A második Usher Ház-ának nyomdokaiba szegődik, vagy egy Agatha Christie-s gyilkosság tanújává avat, de nem, megtart a nüansztalan hétköznap szintjén, majdhogynem pimaszul. Viszont az irodalmon belüli barangolás felől ezzel csatol át a peremlét kínálta abszurd felé, ahol a szövegélmény interpretációját fölválthatja annak történetiesítése. Egy garázsba beköltözött „kóbor” nősténymacska néz szembe a kegyetlen valósággal, hogy benne valamiképp ellavírozzon, elvegetáljon és eltöprengjen utódjai jövőjén (A semmi). Egy macskakutya, fölismerve léte lehetetlenségét, öngyűlölővé, önpusztítóvá válik (A másság allegóriája), mert a lehetséges fajtársai és az emberek részéről is elutasításban, megvetésben részesül. Majd jön a Don Quijote szélmalmok fennsíkján vívott csatájának játékba hozása (Frestón szélmalmai), melyben Don Quijotéból Don Quijote küzdelmének meglesőjévé alakul át az elbeszélő, s ezáltal arra a felismerésre jut, hogy a varázsló mesterkedése következtében a csatát nem lehet megnyerni, akkor sem, ha az az álom részévé válik örökre.

A tárcányi terjedelmű A tanultak használhatóságá-ban egy HÉV-hez iparkodó nő elhullajtott papírfecnije indítja az elbeszélést. Itt jelenik meg a karma, mint cselekvés következménye. A karma teljes fölszámolásának kísérleteként is fölfoghatjuk a következő elbeszélést (Anyám és az árvíz). Az alaphelyzet az, hogy kilépett a folyó a medréből és vizével beköltözött a lakásba. Kint hullákat sodor, bent egyhangúan folyik a benne ücsörgők apátiával, közönnyel fertőzött élete, passzív jelenléte. Nincs önmentési, anyamentési kísérlet, a dolgok történnek, ahogyan történnek. Mindent áthat a fotelbéli várakozás. Talán ez kiterjed még arra is, hogy az anya hullája ott bomoljon el, ahol átszenderült a halálba. Az Anyám és az elhagyott ház-ban egy folyóparti kísértettanyát vélünk fölfedezni. Önkényesen ezt foglalja el az anya, aki nappal alszik, hisz éjszaka a „vendégei” nem hagyják nyugtát. Társaságukban emléktisztító munkát végez, míg valamennyitől meg nem szabadul. Maga is szellemlétet él, melynek következtében a kapcsolatukból „már semmi sem lesz olyan, mint régen. A jelen értéktelen, a múltat nem lehet jövővé tenni. […] Légüres térben mozgok. Sehová sem tartozom.” (64.) Szinte ezzel szemben kínál fel valamiféle megoldást az El Castillo mitikus alapítása indítása: „csak akinek erős a fantáziája, az tudja túlélni a téli esőket és a nyári napsütést, a sártenger és a sivatag világát, az emberre örökösen rátelepedő melankóliát, a magányt és a kivetettség érzését.” (65.) Ebben a történetben az anya mesél. Felidézi azt az utat, amit a hatalom kegyetlen elnyomásából menekülve tettek meg, hogy levonja az akkor választott vezetőre vonatkozó konklúziót: „Juárez ugyanolyan diktatúrát vezetett be, mint ami ellen egykor ő is lázadt” (68.). Ennek a diktatúrának az arcát rajzolja tovább Az idegen megbízásá-ban. Olyan világot mutat be, amelyben az emberek jelentenek egymásról, a futószalagmunka monoton egyhangúságát „C” kocsmájának mindennapi látogatása – ahol jelenléti ívet vezetnek a vendégekről – és egy-egy titkos megbízatás töri meg, mellyel az embert, bárhová is rejtőzik, megtalálják. Nincs menekvés. Menekült van miképpen, A türelem-ben is. „A hatalom nem tűri a fennálló rend megdöntését célzó cselekményeket, és nem tűri a lázadókkal való együttműködést sem. De mindenkinek szabad távozást biztosít. “Aki akar, mehet, próbálja meg máshol, úgysem fog sikerülni« – mondta, egy ünnepi beszédbe ágyazva[,] a diktátor.” (72.) És valóban… Az útrakelő előbb-utóbb határba ütközik, s ezen a határon peremlétre kerül. Valódi távlatok már nincsenek. Ebben a helyzetben mindenki arra vár, hogy az átlépésére/belépésére engedély kapjon. Az engedély azonban sohasem érkezik meg. A menekülttábor-ban „a legfontosabb a türelem, a végtelen semmi elviselésének képessége.” (76.) Elfogadása a határlétnek, amit valahogy és valamikor elér az ember, ha kutat, ha tisztázni akar, ha menekül…

Íróként mi mást tehet az egyén a mondatok macskakövein haladva, mint keresni, feszegetni a szöveghatárokat. Azt, ahol a saját karaktere megjelenik, hiszen „egy kiforrott író novellái automatikusan megrajzolják a szerző arcélét.” (26.) S minden azért van, hogy ezt tegye: létesítsen.