A lelkiismeret megszólal, egyre ritkábban. Mikor nem szeretnék az életükbe látni, segít a szabályzat. Ülnek velem szemben, ők azt akarják, én beszéljek, én azt, hogy ők. Mindig sokan vannak. A munkanélküliekből egy helyiségben a tíz is sok. Mennyi papír az, akta és önvallomás. A konfesszionális része a legnehezebb: nem is kerül rá a sor soha. Mind egyformának akar látszani. Leépítették és kész. Rögtön rohannak az állam karjai közé, vigasztalja meg őket egy kis segéllyel. Járadék a neve: ezt fontos tudatosítani. A jogosultság szót sem szeretik, észrevettem. Teszik egyik papírt a másikra, ne kelljen szembesülni a határozattal. Mert még nekik kell fizetni. A tb-ellátásért. Mi kiadjuk a hatósági bizonyítványt, ilyen érdekes neve van. Azzal tovább kell menni az önkormányzathoz. Mindent nekem kell intézni, ez van olyankor a szemükben. Vagy: nem intézted, nem intéztétek el.

A buszsofőr sem vihet mindenkit hazáig.

A férjem buszsofőr. Félek, egyszer szívrohamot kap. Álmában sokszor kalimpál, de nem merem lefogni a kezemmel. Arrébb fordulok, fülemre húzom a takarót. Reggelenként, mikor borotválkozik, adok neki egy pohár vízben oldodó vitamint. Legalább heti három-négyszer bevegye. Nem járok busszal, metrózom. Mikor befut a szerelvény az állomásra, mégis várom, hogy a férjem vezeti. Hülye beidegződés, tudom.

A fiamat nem vették föl a főiskolára, de nem akartam, hogy dolgozzon. Én vagyok az ügyintéző a családban: kijártam, hogy kétéves tanfolyamra menjen. A férjem beleegyezett, vagyis nem foglalkozott vele. Tégy, amit akarsz, mondta, nekem vagy a fiunknak. Ezen húsz évvel ezelőtt még felhúztam volna magam. A gyerek észrevette, hogy állandóan figyelem az arcát. Rám szólt, akkor abbahagytam. Nem merem megkérdezni, jó-e neki a tanfolyam. Logisztikai ügyintéző lesz. Milyen fizikai munkára lenne alkalmas azzal a gyönge kis kezével. A fiam az apámra hasonlít, aki egész életében adóhivatalnok volt. Szépen éltünk, sokszor visszasírom. Anyám háztartásbeli volt, kedves és előzékeny. Nem akarta folyton előtérbe tolni magát. Mint ezek a mai nők. Egyre inkább a munkától függenek, mint a férfiaktól. Ebben is utolérik őket. Hol a szabadság mostanában? Fogyasztok, tehát vagyok. Fogyasztani sose tilos. Consumo, ergo sum – de majd megnézem a szótárban, jól fordítottam-e.

Néha kell a munkanélküliség. Én is voltam. Akkor tanultam ki az ügyintézést. Számítógép-kezelést, angol nyelvet alapfokon is. A gimnáziumban latinul és németül tanultam. Ketten voltunk az évfolyamon, akik latinból érettségiztünk. Fabulát kellett fordítani. Egy év múlva megszültem a fiamat. Mindenfélét dolgoztam, mindig azt, ami adódott. A fiam sose akart buszsofőr lenni: ennek örültem. Igaz, hogy egyes álmok kimennek a divatból, azért mégis. Nem kell minden fiúnak tűzoltónak és katonának lenni. Örülök, hogy nincsen sorkatonaság is. Szeretem, ha úgy mennek a dolgok, s nem csak előírás szerint. A katonákra most a mindennapi életben van szükség. Egész hadseregekre.

Az életek így is egybefolynak. Például soknak folyton lóg a fülén a telefon. A metrón is. MINDENT kitárgyalnak. Egy fikarcnyi szégyenérzet sincsen bennük. Ha megkérdezed, egyesével, hová igyekszik: vajon mit válaszolnának? Szerintem ők nem is mennek sehová. Csak úgy vannak. Telefonálnak: tehát vannak.

Csökkenő népességszámról beszélnek: ez az egyik kedvenc témám. De amikor a nők az egész napot a munkahelyükön töltik. A teherbeesésre a lélek vágyik (elsősorban), nem a test. Apukám kedvenc szavai közé tartozott az, hogy mechanizmus. Én utáltam. Bevallom, szerencsétlen flótásnak tartottam, amikor a vasárnapi ebéd után, a gőzölgő kávé fölött rákezdte. Ez a mechanizmus így, az meg úgy. Inkább ott hagytam őket az anyámmal. Most a férjem hagy ott engem. De a fiam illendőségből marad. Ma az én kezemet fogja a gyerek: holnap én kapaszkodom belé. Kell a kölcsönösség. A mechanizmus.

Szegény nagymamám, ha élne. Nyolcvanéves koráig dolgozott. Kakukkos óra nőtt belé, az ébresztette. Sokat dolgozott. Ma úgy mondanánk: annyit nem is lehet egy embernek. Igaz, megkeményítette a munka, mert nem ismerte a pihenést. Ma már tudom, menekült. A férje, aki nem a nagypapám volt, egyszer említette neki egy borongós vasárnapon: menjünk el egy kicsit sétafikálni, úgy ránk férne. A nagymamám éppen zoknit stoppolt, főzte a vizet a tésztavacsorának, a mosógépe elromlott, kézzel kellett kilögybölni a sok ruhát, a kád fölé görbedve. Kékzöldre verte a férjét, aki szégyenében a vécébe zárkózott. A nagymamám nem engedte, hogy elváljon tőle: akkor is ment ez így. Helyette kitanította zoknit stoppolni, főzni. Régen nem volt idő annyit panaszkodni, mint manapság. Az ember ki se látott a tennivalóiból.

A kolléganőm, aki mellettem ül közvetlen, végre rászánta magát a hajfestésre. Aztán hagyta lenőni. Ma reggel is, mikor megláttam, elcsodálkoztam magam: hogy lehet egy ilyen jó színt így elrontani. A férjem ki nem állhatja a piperézkedést. Szerinte az pusztán pénzkérdés. Mi nem biztos, hogy megengedhetjük magunknak. Nem tudom. Nekem fontos a jól ápoltság. Néha megkérdezem a férjemet: nem félsz, hogy megjegyzést tesznek az izzadtságfoltos ingedre? Hiszen egész álló nap emberek között vagy. Néha félek, hogy a férjem már nem fél semmitől. Túlzol, mondja erre és visszakérdez: te félsz?

Megmondom, igen. A haragvó emberektől. Azok ellen védtelenek vagyunk.

Hiába állítják az ellenkezőjét a pszichológusok: a harag elfér az emberben. Szétfolyik az erekben: eljut az agyba, a szívig, a vese nem szűri ki, a máj nem gyárt olyan enzimet, ami a haragot képes lebontani. A harag zsír és alkohol: civilizációs ártalom.