Ducasse-levelek IV.

Nemrég összeértem az óceánnal.
Pórusaim kiteltek sóval, szemem enyhén begyulladt.
Magába ölelt, már távolról,
orrcimpáim ráfeszültek az illatra.
Mintha hazavárna, de én nem térhettem meg.
Idegen volt tőlem saját vérem eredete,
mint hústól a fém,
mégis része, az ízét is áthatja.

Homlokomon a nevem,
halántékomon sós ízű gyöngyök,
a padlón térdelek.
Éjszaka, a ziháló sötétben, szinte világít
mellettem a gondosan összehajtott
tiszta, fehér ing.

 

Szeptember

Az emlékeimet kellene valahogy rábírnom,
de mintha már közük se lenne hozzám.
Hiába, csak a halántékom lüktet.
Ívek, sarkok, agyhártyák – a város tekervényei,
az eszem még valahol a körúton bolyong,
csak engem hagyott hátra.

Otthon, valamelyik zugban,
egy halom keret nélküli kép.
Az egyiken egy elveszett angyal,
egy másikon az, amit eredetileg keresett.
A szobám falán meg két üres képkeret,
mindig csak pillanatnyi állapot:
árnyékok, testetlen szárnyak.

Keresgélek, ha már így hagytál magamra,
a szorgos szembogaraknak úgyis akad dolga.
Családi albumok, lopott képek, tépett vászon.
Esetleg hideg borogatás.

Te biztos tudnád,
hogy ez nem láz,
csak hőemelkedés, talán még annyi se.