Egy év

Meséltem vagy csak akartam
neked a vadasparkban élő gólyákról.
Hogy minden ősszel délnek fordulnak
és a rácsoknak repülnek. Napokig, újra és újra.
Nem hagyják abba. Mostanában
ilyenekhez hasonlítanak.
De gondolom, erre már nem emlékszel.
Belém is csak a véletlen igaz szavak,
a halk fintorok vésődtek,
amik miatt mindennek vége lett. Amúgy.
Elalvás előtt befejezem félbehagyott filmjeinket,
mit tehetnék. Mert mennyire utáltam
veled aludni, csak azzal a másikkal,
mindig azzal a másikkal szerettem volna,
akivel most is.
Én meg, meg sem próbálom, ezt mondják,
hogy már megtanultam, tudom,
az igazi börtön az álmok.
Mondjuk, valahol benne állok,
valami ismeretlen égtáj felé kutatok.
Így alszom majd el. Molylepkék a bukóablakon.
Reggelig sem találnak ki rajta.

 

Hirtelen messze

Minden vég csak úgy elfogadható,
hogyha elfogadhatatlan.
Elfelejteni némelyik arc pontosságát,
szinte muszáj.
Nyomot hagy, ami történhetett volna.
És csendet az, amit csak mi tudunk.
Hirtelen sokat utaztunk.
Így szakad el térben jelen és múlt.
Este. Már nem hallatszol át.
Már az elejétől arra gondoltál,
csak ne felejts elköszönni.
Csak elfogadhatóbb legyen.
Csak meg ne változz.