Suzana Tratnik szlovén író novelláskötete, a Párhuzamosok a Libri Kiadó gondozásában jelent meg nemrégiben. Suzana Tratnik 1963-ban született Muraszombaton, a mai Szlovéniában, jelenleg Ljubljanában él. Szociológus, író, fordító, a leszbikus mozgalom egyik kiemelkedő aktivistája, több rangos irodalmi díj birtokosa. Az írót a kötet magyarországi megjelenése, illetve a 2014. november 7-9. között megrendezésre kerülő IX. LIFT  Leszbikus Identitások Fesztiválja apropóján Pataki Éva kérdezte. Az interjú után Pataki Éva recenziója olvasható a Párhuzamosok című könyvről.

Suzana Tratnik (fotó: Šimen Zupančič/Jana)

Pataki Éva: Kérlek, beszélj röviden magadról, a szülőföldedről, tanulmányaidról, írói pályakezdésedről. Mi volt az életed három legfontosabb momentuma?

Suzana Tratnik: Egy kisvárosban, Muraszombaton (Murska Sobota) születtem, közel az osztrák és a magyar határhoz, munkáscsaládban. A szülővárosomat a középiskola befejezése után hagytam el, a szlovén fővárosba, Ljubljanába mentem. Az egyetemen politológiát, szociológiát és újságírást hallgattam, újságírónak készültem, de azután módosítottam, és végül szociológiából diplomáztam. A társadalomtudományok mellett a nyelvek érdekeltek, továbbá a színház, a film és az írás. Egyetemista éveimben nagy hatással voltak rám a kor progresszív magyar filmjei. Akkoriban publikáltam néhány novellát irodalmi lapokban, de semmi komolyat. Diákként érdekeltek a kor diákmozgalmai, a 80-as évek leszbikus mozgalmainak egyik aktivistája lettem. Tanulmányaimat mester képzés keretében, gender antropológia témában folytattam. 33 évesen publikáltam az első novelláskötetemet A semmi  alatt (Pod niclo) címen. A második könyvem egy regény volt, a Nevem Damian, amely nagyon népszerű lett. Forgatókönyvet is írtam belőle együtt Maja Weiss szlovén filmrendezővel. Az egyetem befejezése óta nagyrészt szabadúszóként dolgoztam, ami kezdetben igen nehéz volt. 2007-ben megnyertem a nemzeti Preseren Alap díját azért a novelláskötetért (Párhuzamosok), ami épp most jelent meg magyarul is. Ma már könnyebb, íróként, fordítóként megélek, és kulturális események szervezésével is foglalkozom.

Életem három legfontosabb momentuma… bizonyára ide tartozik, amikor részt vettem az ILIS nemzetközi leszbikus konferenciáján Genfben 1986-ban. Ez az élmény segített megtalálni az identitásomat, képessé tett arra, hogy elfogadjam: „más vagyok”. Ez az utazás politikailag is aktivizált, azóta tudatosan foglalkozom az emberi jogok kérdésével.

Fontos döntés volt, hogy megszerzem a mester fokozatot az ISH Intézetben (Studiorum Humanitatis) a kilencvenes évek végén, csodálatos professzorok tanítottak, megtanultam, hogyan olvassak szövegeket, irodalmat, feminista etikát, filozófiát és pszichoanalízist.

A harmadik fontos pillanat valószínűleg 2001-re tehető, amikor elvesztettem az utolsó részmunkaidős állásomat, és eldöntöttem, hogy szabadúszó művészként – ahogy mi itt Szlovéniában nevezzük – önalkalmazott íróként tartom fenn magam. Nem volt könnyű, de pár év elteltével kiderült, megérte kockáztatni.  

P. É.:  Hogyan kezdtél írni? Mely írók tették rád a legnagyobb hatást?

S.T.: Gyerekkoromban kezdtem írni, még az általános iskolában, de ebben nem volt semmi tudatosság. Rövid történeteket írtam állatokról, kutyákról, macskákról, a családomról, bármiről. Naplót is írtam, és arra vágytam, hogy legyenek olvasóim is. Sokat olvastam, válogatás nélkül, olyasmit is, amit gyerekfejjel meg sem értettem, ponyvát, gyerekkönyveket, magazinokat, képregényeket.  Kamaszként nagy kedvencem lett Oscar Wilde, André Gide, Thomas Hardy, Balzac és a szlovén Ivan Cankar…  Később felfedeztem a kortárs irodalmat, női írókat, mint például Mary Dorcey, Toni Morrison, Janice Galloway… Mint fiatal egyetemista, Hubert Salby: Utolsó letérő Brooklyn felé című könyve hatott rám erősen. Szerettem a sötét, punk regényeket és verseket, és az olyan rock költőket, mint példáiu Jim Morrison. Ugyanakkor íróként a gyerekkorom élményeit inkább klasszikus módon dolgozom fel, legalábbis úgy érzem…

P. É.:  Hogyan történt, hogy a Nevem Damian című regényed bekerült a szlovén iskolai tananyagba. Miről szól ez a regény?

S. T.: Ez a könyv hosszú utat járt be. 2001-ben jelent meg, csak egy szűk kör ismerte, csupán pár recenzió jelent meg róla, ennyi volt. Azt hiszem, a téma túl korán jött elő. A könyv főszereplője ugyanis egy fiatal fiú, Damjan, aki lányként született, és csak később lel rá az identitására. A fiúnak bonyolult a kapcsolata a szüleivel, és szinte mindenkivel a környezetében, kimarad az iskolából, nincs rendes munkahelye, csak csavarog, bulizik, lázad, már-már nihilista. Addig megy ez így, amíg nem találkozik Nelával, egy 25 éves, leszbikus fodrász lánnyal, aki szociális munkásnak készül, ezt tanulja. Nela olyannak fogadja el Damjant, amilyen. Damjan szinte az első pillanatban beleszeret Nelába, és ez a szerelem végre nyugalmat visz az életébe, gondolkodni kezd, mélyebben érti meg a saját életét is. Az igazi problémája nem is az, hogy fiúnak érzi magát, és ezt el akarja fogadtatni a társadalommal, hanem az a trauma, amit gyerekkorában élt át, amikor az apja szexuálisan zaklatta. A regényből monodráma is készült, és lefordították német, cseh, szlovák és szerb nyelvre, Szerbiában idén jött ki az új kiadása. Ebben az évben Szlovéniában is újra kiadták a regényt, egy nagy kiadó, a Mladinska knjiga jelentette meg, ifjúsági kiadásban. A kiadó javasolta, hogy a könyvet vegyék be nemzeti „Nőjünk fel könyvvel” programba, és ez sikerült is!  Az új kiadás ezúttal 22 000 példányban jelent meg, eljut minden első gimnazistához és a külföldön élő szlovén fiatalokhoz is. Forgattunk egy 4 perces trailert is, amit együtt adnak a könyvvel. A kisfilmet Maja Weiss készítette, aki a játékfilm rendezője lesz. A film reményeink szerint 2015-ben forog majd.

P. É. : Milyen nehézségekkel találkozol a hazádban, mint az LMBTQ mozgalom aktivistája?

S. T.: Másodmagammal alakítottuk az első leszbikus csoportot az akkori Jugoszláviában 1987-ben. A melegmozgalom 1984-ben indult el Szovéniában. Akkoriban ez a téma még tabunak számított, az emberek nem szívesen beszéltek róla, hárították. Az agresszív gyűlölködés a melegekkel szemben később jött, valamikor a 90-es évek elején, a kelet-európai változások után. Jelenleg az élet Szlovéniában elég tűrhető, bár valószínűleg nehezebb sikereket elérni, ha valaki meleg, leszbikus vagy transzszexuális. Nekem egyszerűbbnek tűnt vállalni magam, nem rejtőzködni, nem a hazudozásra pazarolni az energiáimat. Nem könnyű felvállalni a többségitől eltérő szexuális irányultságot, de azt hiszem, jóval nehezebb és főképp veszélyesebb hazudni. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy sok országban, amelyek nincsenek is túl távol Szlovéniától, valódi veszélyt jelent, ha valaki nyíltan LGBT-tag, mert ez önmagában elég lehet ahhoz, hogy veszélyes legyen csupán végigmenni az utcán például. Én viszonylag biztonságban érzem magam, mert nálunk, Szlovéniában, erős a leszbikus mozgalom, sok ismert leszbikus költőnk, írónk van, akik különféle díjakat nyernek, miközben vállalják nemi identitásukat. Például Natasa Velikonja, Kristina Hocevar, Sara Lubej és Petra Hrovatinj költők, valamint Natasa Sukic, Urska Sterle, Vesna Lemaic írók… Az ő példájuk bátorítja a fiatalabb nemzedéket is.

P. É. : A Párhuzamosok című novellásköteted önéletrajzi ihletésű írásokat tartalmaz. Mennyire valódi élményeken alapulnak az írásaid? Ez a te gyerekkorod, a te anyád, nagyanyád, a ti házatok, kertetek, amikről írsz?

S. T.: Sok önéletrajzi elemet építek be a novelláimba, visszaemlékezéseket, halványuló emlékfoszlányokat, lehetnek ezek emberek, állatok, régi babonák… A ház, ahol születtem, és az első tíz évemet töltöttem, valóban nagyon fontos nekem, gyakran gondolok rá, álmaiban gyakran visszatérek abba a házba. (Miközben a valóságban tizenkét éves koromban eladtuk a házat, azóta sem léptem be oda.) Egy kis utcában laktunk, a Mala ulicán (Kis utca), ahol csak négy ház volt és az utca végén a régi zsidó temető. A mi utcánk már a város széle volt, ott már csak nagy állami földek voltak. Nem emlékszem pontosan, hogy úgy történtek-e dolgok, ahogy a könyveimben megírtam, vagy azért emlékszem így, mert így írtam meg, bizonyos dolgok talán meg sem történtek. A nagymamám fontos volt nekem, sok időt töltöttünk együtt, ő és anyám tanítottak olvasni, szerették Jane Eyre-t és a filmeket. A nagymamám ugyanakkor egy különös alak volt, gyakran rosszkedvű, furcsa dolgokat mondott, amik bekerültek az írásaimba is. De például a novelláimban szereplő nagyanya bizonyos értelemben gazdagabb karakter. Akárhogy is, ez a kötet, a Párhuzamosok hozta meg nekem a nemzeti irodalmi díjat, a Preseren Alapítvány díját 2007-ben.

P. É.: Min dolgozol éppen?

S. T.: Az új novelláskötetemen, aminek a munkacíme Kis rémületek, amelyben ismét visszatérek a gyerekkoromba, ezúttal sötét és ijesztő történetekkel, amelyek váratlan balesetekről, halálról, bosszúról, álmokról és reményről szólnak. Minden történetnek lesz egy váratlan csavar a végén.

P. É.: Kit ismersz és ki áll közel hozzád a magyar írók közül?

S. T.: Épp most fejeztem be Galgóczi Erzsébet regényét, a Törvényen belül-t, amit nemrég fordítottak le szlovén nyelvre. Már korábban ismertem a regényből készült Makk Károly-filmet, a címe: Egymásra nézve. De olvasni teljesen más, a regény nagyon jól van megírva, thriller-szerű, és nagyon progresszív. Ismerem Gordon Agáta Kecskerúzs című regényét is, ami különleges írás, nem használ központozást, de nagyon hatásos. Agátával személyesen is találkoztam, amikor meghívták Ljubljanába.  A középiskolában olvastamAdy Endrét, ő érettségi tétel is volt. Nagyon nagyra tartom a Nobel-díjas Kertész Imrét. Az ő regénye az egyik, ami mindig az eszemben jár. A mód, ahogy a Sorstalanságban leírja a holokauszt élményét, egészen kivételes. Ahogy azt ábrázolja, hogy valaki teljesen tudatlanul belekerül egy gépezetbe, majd azt is, hogy milyen erős a túlélési ösztön, feledhetetlen. Kicsit nehezebben értettem a regény végét, amikor a főszereplő hazakerül a táborból, és rájön, senki nem érti meg őt, és soha nem is fogja… Kertésztől a Kaddish egy meg nem született gyermekért című könyvet is olvastam, az is mestermű, egyetlen mondat, ami megérteti, miért nem lehet gyereket vállalni olyan tapasztalat birtokában, mint a koncentrációs tábor.

P. É.: Végül az utolsó kérdésem, milyen a jugoszláv utódállamokban élő az írók kapcsolata?

S. T.: Újra élnek a kapcsolatok. Ugyanannak a könyvszakmának és piacnak voltunk a részesei, mielőtt kitört a háború, és most ismét megpróbáljuk összekötni a részeket. Örülök, hogy én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik még olvas szerbül, horvátul, ami azt jelenti, hogy a Szerbiában, Horvátországban, Boszniában és Montenegróban kiadott könyveket is tudom olvasni. A fiatalokra ez már nem áll. De a volt jugoszláv országok fordítják egymás irodalmát, és sok irodalmi fesztivált szerveznek. Még egy leszbikus prózakötet is megjelent 2013-ban, amelynek szerzői a volt Jugoszlávia egész területéről verbuválódtak. Sok horvát írónő neve ismert külföldön, többek között ilyen Slavenka Drakulic, Dubravka Ugresic vagy a bosnyák-horvát Miljenko Jergovic.

P. É.: Köszönöm a beszélgetést.

Suzana Tratnik: Párhuzamosok, Libri Kiadó, 2014 (133 oldal)

 Az ismert szlovén írónő és leszbikus aktivista erre a karcsú novelláskötetre kapta meg Szlovénia legfontosabb nemzeti irodalmi díját. Pedig látszólag semmi különös: egy kiskamasz lány be akar iratkozni a városi könyvtárba, de inába száll a bátorsága, a városszéli kórház kertjében találkozik egy operált torkú férfival, fekete jelmezt varr a nagyanyjával a farsangra, kamasz fiúk megverik a nyílt utcán, irodalmi díjat nyer iskolájában, meghal egy rokon, eper érik a kertben – ilyenek. És semmi írói bravúr, különleges csavarás a szövegeken, mégis varázslatos ez a kötet, ami azonnal beszippantja az olvasót. A szürke hatvanas-hetvenes években járunk egy jugoszláv kisváros fojtogató, titkokkal, babonákkal teli világában, ami végtelenül ismerős a magyar olvasónak is, hiszen ugyanezek között a szürke iskolai falak között nőttünk fel, ugyanígy sugdolóztak a szüleink a hátunk mögött, bámultuk az első színes tévét, merültünk el az első komoly olvasmányainkban, csodáltuk a széplányt a szomszédból, vágytunk különleges, alternatív ruhadarabokra, barátokra, tanáraink és szüleink elismerésére. Tratnik szűkszavúan, ugyanakkor tűpontosan ábrázol, a helyszín és a szituáció mindig konkrét, a ház, a kert, a kisvárosi könyvtár vagy iskola, ugyanakkor a szöveg lebegő, különös titkok, babonák, álmok járják át, néha nem lehet tudni, hol ér véget a valóság és hol kezdődik egy magányos, érzékeny kislány fantáziavilága.

Mindegyik írást különös feszültség jár át, valami fojtogató, elviselhetetlen titok; valami, ami miatt ferde szemmel néz a főszereplő kislányra vagy kamasz lányra mindenki, az anya, a nagyanya, a barátnő, hiába igyekszik a lány, hiába kiváló tanuló, hiába okos, segítőkész, valahogy félresiklik minden, és ő sem érti, mi a baj vele. Az utolsó novellában valamelyest fény derül az egyre fokozódó feszültség okára, a lányt azért verik meg vad kamaszok a nyílt utcán, mert „buzi”.  De Tratnik novellái annál sokkal jobbak, sem hogy csupán a másság forrásvidékét derítenék fel, írásai univerzálisak. A szorongás, a gátlásosság, a különös vonzódások és viszolygások, a magány mindenkinek ismerős élmények gyerek – és kamaszkorából, különösen azoknak, akiket képmutató felnőttek, ostoba tanárok, hazug társadalom, elhallgatások és elfojtások vettek körül.  De azért is ismerősek nekünk a szlovén írónő novellái, mert magyar szerző, Tóth Krisztina is megírta ezeket az élményeket. Lényegében egy korosztályhoz tartoznak, érzékenységük, pontosságuk is hasonló. Tóth Krisztina, a késői Kádár-kor krónikása, ugyancsak mélyen merít az életrajzi tapasztalatokból, nála is novellává érik akár egy általános iskolai élmény, például a Tolltartó a Vonalkód című kötetben. De míg Tóth Krisztina a hetvenes évek budapesti lakótelepi életének kisszerű kulisszái között otthonos, Tratnik kiléphet a varázslatos kertbe, hallgathatja nagyanyja babonás meséit, tágabb univerzumban mozog. Tratnik kötete minden olvasónak és különösen Tóth Krisztina népes táborának igazi csemege.