Ránéztem és egy apró termetű, de azért inasnak tűnő gyereket láttam magam előtt.
Nem hittem, hogy elbír a terhekkel.
Aztán kiderült, erősebb és szívósabb nálam sokkal. Már az alaptáborban feltűnt, hogy könnyen alkalmazkodik az egyre ritkuló levegőhöz, s a hideget is jobban bírja. Persze, gondoltam, hiszen neki nem ez az első útja, mint nekem.
Megérezte, pontosabban tudta, ha vihar közeledik, hamarabb, mint azt a mi huszonegyedik századi technikánk jelezhette volna. De mindvégig kerülni igyekeztem. Volt benne valami, ami menekülésre késztetett. Valahogy nem álltam az átható tekintetét.
A csinos, lányos arcát.
A karcsú, inas alakját.
Azt hiszem, attól féltem, hogy én, aki eddig csak a lányokra kattantam, vonzalmat kezdek érezni egy fiatal fiú iránt. És ahogy magamat ismerem, ha ez bekövetkezne, minden józan érv ellenére képes lennék vele itt maradni a hegyen.
Kerültem hát, amennyire csak tudtam.
Ami a legjobban zavart, hogy szinte leste minden kívánságom, melyekből emiatt lassan egyre kevesebb lett; igyekezett könnyíteni a felszerelésemen, elkészítette a teámat, segített a sátor felverésénél.
Mondhatnánk, hogy ez a dolga, de nekem terhemre volt ez a gondoskodás. Otthon sem szerettem, ha helyettem köti meg valaki a nyakkendőmet, ha a számba rakja reggelinél a falatot. Persze, ez itt más helyzet, a körülmények és a kettőnk viszonya részben érthetővé tette a viselkedését. Vagy csak én éreztem túlzottnak ezt a figyelmet? Pedig ha körülnézek, láthatom, valamennyi társa ugyanezt teszi a csapatban azzal, akihez be lett osztva.
Külön sátorban aludtunk, ez természetes is volt, a serpák külön táboroztak, de azért közel mindenki a „gazdájához”.
Egyik éjjel nem tudtam aludni, felkeltem és kimentem a sátram elé; szerettem bámulni a tiszta, éjszakai égboltot. Ritka adomány volt ebben az évszakban és ezen a magasságon.
És akkor megláttam.
A sátra mögött guggolt.
Vizelt.
Szóval egy nő, egy férfinak öltözött nő a hordárom, egy fiatal lány, aki úgyszólván még gyerek. Hány éves lehet? Tizennyolc, húsz?
Észrevett ő is.
Amikor végzett, odajött hozzám.
Reggel visszamegyek az alaptáborba, mondtam.
Why? kérdezte.
Mi változott?
Az nem rád tartozik, mondtam, majd sarkon fordultam és visszamentem a sátramba.
Másnap, mielőtt megindultam volna lefelé a hegyről, odajött hozzám. A vastag öltözéken keresztül is éreztem erős szorítását. Belemarkolt a seggembe és így szólt.
Szedd össze magad,  különben én hagylak itt, mint a szart.
Nem akartam botrányt, elindultunk szótlanul a többiek után.

Aztán egy éjjel bejött a sátramba és leheveredett a hálózsákra. Sűrű, nehéz párákat eregetett magából, akár egy esőerdő.
Hallgattunk.
Előkotort egy üveg vodkát a hátizsákjából és letette középre.
Ittunk.
Nem néztünk egymásra.
Amikor kiürült az üveg, szájával lefelé beleállította a sátor előtt a hóba.
Eloltottuk a viharlámpát.
Bebújtunk a hálózsákunkba és elaludtunk.

Talán a negyedik éjszaka történt, hogy hozzám bújt. Átmászott a hálózsákomba. Nem volt már akkor rajta semmi.

Nem tudom, a többiek észrevettek-e valamit. Biztosan. Egy ilyen zárt közösségben nem maradhat sokáig titokban az ilyesmi.
De nem szólt senki, mindenki tette a dolgát, és egyre közelebb kerültünk a csúcshoz.
Egyik éjjel azt mondta, másnap hatalmas hóviharnak nézünk elébe, jobb volna visszafordulni, ha nem is egészen az alaptáborig, de indulnunk kellene azonnal, legkésőbb pirkadatkor.
Elmondta ezt még akkor éjjel a vezetőnknek is. Időjárási jelentéseket, műholdas térképeket kezdtünk nézegetni, de megmosolyogtuk.
Másnap útnak indultunk.
Nem történt semmi különös. Alkonyat után tábort vertünk egy széltől védett, viszonylag sík tetőn.
Éjjel tört ránk a vihar.
Sátraink többségét elsodorta, többünket teljesen betemett a hó.
Ekkor már külön aludtunk pár napja, nem akartunk a csapatban felesleges feszültséget kelteni, s azt hiszem, a vezetőjükön kívül a többiek sem igen tudták róla az igazat.
Ha velem van azon az éjszakán, megmenekül.
Kiástam volna.
Ahogy magamat is.
A csapatból még négyen lettek oda rajta kívül, összesen három serpa és két mászó.
Akiket megtaláltunk, eltemettük a szikla védett oldalában, a hó alá.
Ő nem került elő hosszas keresés után sem, így nem tudtuk megjelölni, hol nyugszik a hó alatt.
Ha ugyan ott van. Mindig is úgy éreztem, van benne valami angyalszerű; nem evilági lénynek gondoltam, de lehet, csak megbolondultam itt fenn, a hegyen, az elmúlt napokban.

Összeültünk, eldönteni, hogyan tovább.
Folytatjuk az utat felfelé tovább, ez lett a döntés.
Én hallgattam.
A vezetőnk felém fordult.
S te?
Mihez kezdesz most?
Nem válaszoltam.
Csak néztem a földet és rugdostam a hülye havat a bakancsommal.