Kilátás-metszetek

Illeszkedem a lesíkolt felületre.
Innen, irodamagasból
geometrikus isten-nézéssel
figyelő ég alatt
tágas terepasztal a város.
Kandi tetőkkel, makett-házak.
Kék és piros kígyókként csúsznak
a vonatok a játék-pályaudvarról.
Viszont ha visszasüllyedek, rám nyomulnak
a falak, csálé burkolatok ,
lehajló arcokból közönyös, tómély tekintet.
Határolt morajban
elárvult szagok, szomorú lökhárítók.
Nézem fentről a terepasztal-várost.
Látom önmagamat is.
Porban botladozva, régi magamat is.
Hol van az emlék? Mint a zombi, olyan?
Felfúrni alant a járdát! Talán ott rejtőzik.
Vagy nincs ott semmi? Nem is volt?
Vagy itt nincs semmi? Légkondícionált a semmi.