Kritika Vaderna Gábor Élet és irodalom, Az irodalom társadalmi használata gróf Dessewffy József életművében című monográfiájáról (Ligatura sorozat, Bp., Ráció, 2013.)

Vaderna Gábor Dessewffyről szóló munkája a Ligatura-sorozatban jelent meg. A sorozat könyvei között többször találkozhattunk már továbbdolgozott doktori disszertációkkal – jelen kötet is közéjük tartozik. Talán e disszertáció jellegű előzménynek is betudható, hogy az ilyen könyvek a szerzők igen alapos és szerteágazó felkészültségéről is tanúskodnak, mintegy annak is reprezentánsai. Vaderna kötetének végén 77 oldalnyi lista található a felhasznált szakirodalomról – ez természetesen önmagában még nem érdem, de ez is a szerző széleskörű tájékozottságának mértékét mutatja. Mellékes, de sokunk számára nem elhanyagolható hozadéka az ilyen típusú könyveknek, hogy kiváló szakirodalmi bibliográfiaként is hasznosítható – gyakoriak az olyan részek, ahol minden egyes mondat mögött egy-egy elolvasott és feldolgozott szakirodalmi szöveget láthatunk.

Vaderna kötete könnyed hangnemben indít, s a könnyedség látszatát keltik fel a könyv első felében gyakrabban, később egyre ritkábban található szerzői kiszólások is. Ennek ellenére a könyv nem könnyed olvasmány. A lábjegyzetelt szakirodalmi utalások tömkelege s a kortárs szövegforrásokra való hivatkozások nagy száma is felkészült és a tudományban jártas olvasót feltételez. A kötet egészére is és az egyes fejezetekre s alfejezetekre is jellemző a jól követhető és kristálytiszta indítás után az alapos mélységek felé való haladás. Egy metaforával élve: tisztán és jól körvonalazhatóan megmutatja az ösvényt, amin be akarunk menni az erdőbe, de odabent olyan sűrűvé és nehezen átláthatóvá válik a terep, főleg amikor egy-két kitérőt is tenni kell, hogy rátermettség szükséges visszatalálni az erdőből kivezető ösvényhez. Dessewffy erdejét ezidáig nem térképezték fel alaposan, számtalan szerteágazó ösvény van benne, s idegenvezetőnk bevezet minket az általa igen jól ismert legsűrűbb részekbe.

Dessewffy nem tartozik a ma is széles körben ismert személyek közé, de a korban sokrétű munkássága miatt igen jelentős, több területen is központi alak volt, s emiatt a kutatók számára, Vaderna szavaival élve, gyakran szolgál bemérési pontként. E kötet lényegében arra tesz kísérletet, hogy immár konkrétan e bemérési pontot pozicionálja más pontok segítségével, több különböző kontextust kiválasztva.

A kötet alcíme (Az irodalom társadalmi használata gróf Dessewffy József életművében) talán nem a legszerencsésebb, mert implikálhat egy olyan olvasói elvárást, melyet a szöveg nem, pontosabban másképpen és más úton teljesít, mint azt talán várni lehetne. Az alcímek ugyanis általában konkretizálják a címek általánosságait, s irányt mutatnak, amerre a szöveget olvasván elindulhatunk. Dessewffy korára jellemző volt a funkcionális, célelvű irodalomfelfogás: a nemzet jobbításának, csinosításának ügyéért ragadtak tollat a litertorok, ilyen céllal használták tehát az irodalmat – s az alcímet olvasva hajlamosak vagyunk itt is erre s ennek vizsgálatára gondolni. Vaderna könyvében ugyan találhatunk erre is válaszokat, de élet és irodalom viszonyát bonyolultabban, nem csak egyirányú hatásként, és több aspektusból mutatja be.

A könyv nem biografikus jellegű, noha egyes vonásai/részei az ilyen megközelítési módot sugallhatják. Szövegének jelentős része korábban tanulmányok formájában jelentek meg, s olykor a folyóiratokban megjelent szövegek nem sok változtatással kerültek be a könyvbe. Emiatt érezhető a köteten egyszerre a monográfia-jelleg, a részletekből állás és egyfajta töredezettség; az egyes részek inkább különálló tanulmányok mintsem egy nagy egész egymást követő fejezeti. De ez feltételezhetően tudatos, s e forma mellett a szerző talán a feldolgozás új lehetőségei miatt döntött, illetve (s minden bizonnyal) maga a tárgy alakította ilyenre a kötet szövegét. Sokrétű és széttartó, olykor ellentmondásos életművet nehezen lehet egy vonal mentén feldolgozni, s különösen nem lehet ebben a korban s kulturális pillanatban, mely maga is rendkívül összetett. Vaderna szavaival élve, akkor járhatunk el helyesen, ha diskurzusok összjátékának analízisére törekedünk.

A tartalomjegyzék is a szerves egységesség látszatát erősíti. A bevezető fejezet után az Egy életpálya kutatási lehetőségei című fejezetben a módszertani körülhatárolást találhatjuk; az utána következő négy nagy fejezet egy-egy nyilvánosságfajta szerint osztja fel a kötet részeit (családi, baráti, irodalmi s intézményesülő nyilvánosság), s így jutunk el a könyv alcímével megegyező címet viselő rövid befejezésig, melyet a Függelékben egy négyoldalas családfa követ.

A Bevezetésben az élet nyelve s a könyvek nyelve közti különbséggel, s azok egymáshoz való viszonyával, egymásra hatásával kísérel meg számot vetni. Vaderna számára itt is és a legtöbb ez utáni fejezetben is Kazinczy jelenti a bemérési pontot – ez nem meglepő, hiszen a széphalmi mester Dessewffy jó barátja volt, s társadalomtörténeti szempontból is igen jelentős, páratlanul nagy terjedelmű és mára igen jól feldolgozott szövegkorpuszt hagyott maga után. Míg e fejezet még szoros összhangban áll az alcímben megjelölttel (élet és irodalom nyelve), a későbbi fejezetekben eltávolodni látszik a szöveg az eredeti útvonaltól.

Az Egy életpálya kutatási lehetőségei című fejezet számot vet a szakirodalommal, a kortársak emlékezéseivel, majd a kutatási lehetőségeket méri föl, rámutatva, hogy Dessewffy pályája azért különösen érdekes, mert azon keresztül meg lehet mutatni a kapcsolódási pontokat, ahol találkozhatott az élet és irodalom antropológiai összekapcsolása, a klasszikus erénytanok világa, valamint a konzervatív felvilágosodás politikai ideológiája.

A Családi nyilvánosság című fejezetben a szerző Dessewffy családjával foglalkozik, főként gyermekeire és azoknak nevelésére, tehát a gróf nevelési elveire fókuszálva, s az ő példáján keresztül bemutatva, hogy milyen hangsúlyos volt a korabeli nemesi-főnemesi társadalmában a nevelés kérdése, melyhez (tág értelemben vett) irodalmi művek szolgáltattak mintapéldákat. Kissé félrevezető itt a fejezetcímben szereplő nyilvánosság szó.

A Baráti nyilvánosság című fejezetben Dessewffy és Kazinczy több évtizeden át tartó barátságát mutatja be a szerző, két vitára fókuszálva, melyek közül az első Kisfaludy, a második Csokonai művei kapcsán zajlott köztük. Az első vitában Kazinczy Kisfaludy Boldog szerelem című művét tartotta jobbnak, Dessewffy pedig a Kesergő szerelem címűt látja tökéletesebbnek. A nézetkülönbség a testi allegóriaként értelmezett, verseben megjelenő árbocfa, valamint a pipa s annak füstje körül rajzolódik meg. Talán itt, a pipázásról szóló fejezetnél látható leginkább, hogy milyen nagy ívű kitérőket kell bejárnia az olvasónak: kortárs vélekedéseket, korabeli orvosi munkák vonatkozó részeit ismerhetjük meg a dohányzás hasznairól és ártalmairól, mire sok lap után visszatérhetünk eredeti témánkhoz. Már-már interdiszciplináris jellege van ezeknek a kitérőknek: orvosi, antropológiai, társadalomtörténeti s irodalomtörténeti szempontok egymásba játszásának lehetünk tanúi.

A második vitában Csokonainak halála után Kazinczy által megbírált verseiről van szó. Dessewffy nem értett egyet a szerző halála utáni kritika gyakorlatával, hiszen a kritika lényegét a társalkodásban, csiszoltságban látta – míg a bíráló, Kazinczy, egy elvont szépségeszményt kért számon a verseken. Mindkét vitában hasonló a nézetkülönbség forrása: Kazinczy idealizáló elképzelése szerint az irodalom a kifejtett hatások eredőjeként jelenik meg, míg Dessewffy számára a hatás bonyolultabb s kölcsönös jellegű.

Az Irodalmi nyilvánosság című fejezetben arra láthatunk példát, hogy Dessewffy irodalmi műveiben hogyan mutatkozik meg a kölcsönös jellegű hatás elve. Bártfai levelek című regényét s alkalmi költészetét vizsgálja a szerző; műveinek lehetséges kontextusait igyekszik bemutatni. A popularitás mint a csiszoltság tere, központi gondolat Dessewffynél; regénye népszerűségre törekedett, de nem tudta azt elérni. Alkalmi költeményei kéziratban terjedtek, nyomtatásban való megjelenésüket nem sikerült Dessewffynek elérni. Az alkalmi költemények státusa kérdéses volt ebben a korban – a barokk társadalmi rendben gyökerező reprezentatív jellegű költészet talajtalanná vált a korban s a költemények nem tudtak beilleszkedni az „irodalmi” szövegek rendszerébe.

A negyedik, legnagyobb terjedelmű rész, az Intézményesülő nyilvánosság címet viseli, s Dessewffy néhány év alatt lezajló vitái segítségével mutatja be a reprezentációs gyakorlatok változását és egymásba játszását. Az ide tartozó négy alfejezet közül valójában csak háromban van szó tényleges vitáról: az első alfejezetben a szerző Dessewffy 1828-as naplójával foglalkozik. A második, sajtószabadságról szóló vita is csaknem egyoldalú, magánlevelekben maradt véleménynyilvánítás volt. A harmadik vita Dessewffy és Széchényi között zajlott – itt a Hitelre válaszoló Hamvévő című költeménycsoportról szól a szerző; s végül, negyedikként a Conversations-lexikoni pert mutatja be igen alaposan, rengeteg forrásszöveget felhasználva.

Az utolsó, Élet és irodalom című rövidke fejezet utólag pozicionálja újra a kötet egészét; az addigi tapasztalatokat és ismereteket helyezi újra a kötet első fejezeteiben is bemutatott tágabb kontextusba.

Összegzésként elmondható, hogy a szerzőtől és a sorozattól is elvárható színvonalat hozza a könyv, s a szakirodalmi és kortárs szövegismeret rendkívül alapos. A diskurzuselemzés módszerével, társadalomtörténeti, eszmetörténeti és antropológiai irányultsággal mutatja be Dessewffynek az éppen aktuális vitában/szituációban megmutatkozó arcát, s mindez rendkívül bőséges forrásanyaggal. A tények túláradása olykor nem teszi könnyen befogadhatóvá és követhetővé a kötetet; az eredeti szálhoz való visszatérés és az addigiakból kiolvasható végső következtetés olykor komoly munkát igényel az olvasótól. A kötet eddig hangsúlyozott érdemein túl azt a merészséget érdemes még hangsúlyozni, mellyel a szerző az irodalomtudomány határait tágítja más tudományterületek – leghangsúlyosabban az antropológia – felé.