12 év. Gondoljunk csak bele, mennyi minden történik velünk ennyi idő alatt: korszakok kezdődnek el vagy zárulnak le az életünkben, gyökeresen átalakul a stílusunk, a gondolkodásmódunk, a szemléletünk. De mi a helyzet akkor, amikor ez a bizonyos 12 év egy film készítése közben telik el? Ha szerencsések vagyunk, létrejön egy olyan alkotás, mint a Sráckor, ami magát az életet mutatja be. Azt a természetes folyamatot, ahogy felnőnek a gyerekek, ahogy kisebb-nagyobb kitérőkkel megtalálják a saját útjukat, miközben a szülő nem tehet mást, csak próbál megfelelni a folyton változó körülményeknek. – Kiss Gráta kritikája a Sráckor című filmről.

Ha a Sráckor megjelenése előtt a rendező, Richard Linklater szóba került, mindenkinek a Mielőtt-trilógia (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt éjfélt üt az óra) jutott az eszébe. A háromrészes történet, amely két fiatal 20 éven át formálódó kapcsolatát ábrázolja, máig egyet jelent a szerelem igazi, valósághű bemutatásával. Jesse és Céline egy vonaton ismerkednek meg, és bár mindössze egyetlen éjszakát töltenek együtt, beleszeretnek egymásba. Ezután kilenc évig nem találkoznak; mindkettejüknek más irányt vesz az élete, de amikor újra összefutnak, rájönnek, hogy az eltelt idő alatt csak egymásra tudtak gondolni. A történet végén már házasok, és felörlődni látszanak a veszekedésekben. De csak látszanak.

Linklater a két főszereplő, Ethan Hawke és Julie Delpy segítségével írta meg a forgatókönyvet, és két évtizedes munkájuk során valóságosabb karaktereket rajzoltak meg, mint amilyenekkel az utcán, a boltban vagy a fodrásznál találkozhatunk. Ezek a megoldások, amelyek a Mielőtt-trilógia helyzeteit, a szereplők rezdüléseit olyan ismerőssé tették, mint a saját lelkünket, a Sráckorban is visszaköszönnek. Nem véletlenül, hiszen a rendező tulajdonképpen párhuzamosan forgatta őket: a trilógia első darabja 1995-ben, a második, 2004-ben, a harmadik 2013-ban készült el; a Sráckor első jelenetét pedig 2002-ben, az utolsót 2013-ban vették fel. Ráadásul Hawke a Sráckorban sem csak színészként működött közre: Linklater állítólag felhatalmazta, hogy ha vele történne valami, fejezze be helyette az alkotást.

A Sráckor még meg sem jelent a mozivásznon, a nézők és a kritikusok már kikiáltották az év legjobb filmjének. A szűnni nem akaró lelkesedés egyáltalán nem túlzó, hiszen egy, a filmtörténelem szempontjából igen egyedi vállalkozással állunk szemben. Linklater 12 éven át minden nyarából áldozott arra néhány napot, hogy Texas különböző részein, ugyanannak a színészgárdának a segítségével elmesélhesse egy gyermek felnőtté válásának történetét – pedig tisztában volt vele, hogy csupán egy egész estés film időkeretével tud gazdálkodni. Mégis sikerült elérnie, hogy az összes, szemünk előtt felnőtt, megöregedett, átalakult szereplőre az életünk részeként tekintsünk, és olyan komolyan vegyük a sorsuk alakulását, mint a saját családunkét.

Mason (Ellar Coltrane) mindössze hatéves, amikor belépünk a mindennapjaiba. Éppen biciklizik, nővére, Samantha (Lorelei Linklater) azonban szól neki, hogy ideje hazamenni, így Mason elindul apró kis házukba, ahol édesanyja (Patricia Arquette) várja. Nem véletlenül emelem ki a film nyitójelenetét: már az első pillanatban azt érezhetjük, hogy nem moziban ülünk, hanem egy apró lyukon keresztül lesünk bele egy család hétköznapjaiba. Miközben végigkövetjük Mason fejlődését, látjuk az általános iskolában, a gimnáziumban, és az egyetemen, arra gondolunk, milyen kevés olyan ember van körülöttünk, akit ugyanennyi életszakaszon el tudunk kísérni. Linklater olyan mesterien építette fel a filmet, hogy a történet tulajdonképpen a gyermek- és kamaszkor jellegzetes pillanataiból áll össze. Amit Mason először tapasztal meg, mi újra átéljük az összes saját, privát emlékeinkkel együtt, amelyek még élőbbé, még igazibbá teszik a sztorit, mert csak ránk jellemző részletekkel egészítik ki azt. Amikor Mason elmegy a fodrászhoz, duzzogva, dühösen, mert le kell vágni a haját, önmagunkat látjuk; de tökéletesen átérezzük a helyzet kínosságát, amikor a gyerekek az édesapjukkal (Ethan Hawke) először beszélgetnek a szexről.

A Sráckornak nincs kifejezett cselekménye, hiszen magának az életnek sincs. Nem jönnek szembe velünk váratlan, sorsfordító csattanók, csúcspontok, sorsszerű találkozások és nincs egy pontosan megjelölt irány, amerre a szereplők haladnának. A film azt próbálja hangsúlyozni, hogy a hétköznapokban nem minden van ok-okozati viszonyban egymással, és nem minden beszélgetés tobzódik a kreatív, sziporkázó válaszokban. Néha hosszú percek telnek el anélkül, hogy bármi is történne, és rengeteg, látszólag sehova nem vezető párbeszéd, mondat bújik meg egy-egy jelenetben. Ezt a fajta megkomponálatlanságot még erősebbé teszi, hogy a színészek gyakran akkor és ott találták ki, mit is mondjanak egy-egy jelenet során.

Ez utóbbihoz természetesen az kellett, hogy ne csak egy adott állapotot tudjanak mesterien megjeleníteni, hanem magát a változást, a fejlődést is, annak a 12 évnek az elmúlását, amiről ez a film szól. Talán itt mutatkozik meg a leginkább, mekkorát kockáztatott Linklater: ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani egy hatéves gyerekről – jelen esetben Ellar Coltrane-ről – hogy majdnem-felnőttként is ugyanúgy fog működni a vásznon. Szerencsére Mason megformálója a rendező egyik legjobb választásának bizonyult, hiszen mindig olyan természetesen viselkedik, mintha az égvilágon senki nem venné filmre, amit csinál. Bár Ethan Hawke és Patricia Arquette nem volt akkora zsákbamacska, bennük is volt rizikó: nekik nem felnőni kellett, hanem megöregedni. Sikerült nekik. Elhitették velünk, hogy a szájuk körül elmélyülő mosolygó ráncok, a felszedett kilók és az őszülő hajszálak nem csupán az elkerülhetetlen külső változás jelei, hanem valami mélyebb, belsőbb folyamat nyomai; a gyereknevelés, a munka, a család, a gondok, az örömök sora az, amitől az ember mindig több lesz, és sohasem marad ugyanaz. Ezt pedig még a legügyesebb hollywoodi maszkmester sem tudta volna ilyen hitelesen reprodukálni.

12 év fejlődését szinte lehetetlen az aktualitások nélkül bemutatni, így a Sráckor is sokszor kikacsint az adott évre jellemző eseményekre. Üdítő látni, amikor a lurkók Harry Potter-szereplőknek öltözve rohannak kifizetni a varázslós-sztori legújabb részét, vagy amikor Barack Obamát támogató táblákat raknak ki a kertvárosban, kicselezve a szigorúan Obama-ellenes szomszédot. Az, hogy szóba kerül a Star Wars lehetséges folytatása, a közösségi oldalak szükségessége, miközben hol Britney Spears szól a rádióból, hol a Coldplay zenéje festi alá a jeleneteket, a dokumentumfilmnél is hitelesebb képet fest mindenről, amit a körülöttünk burjánzó társadalomnak hívnak.

A film egyetlen hibája – már ha hibaként lehet róla beszélni –, hogy ez a fajta rendkívüli életszerűség, amelyet a Sráckor minden egyes porcikája sugároz, szinte szükségszerűen  közhelyességbe csap át időnként. Már maga az alaphelyzet is elég szokványos: sokszor találkozhattunk a vásznon egyedülálló anyával, aki mindig rossz partnert választ, apával, akinek csak a hétvégék jutnak, és gyerekekkel, akik a szüleik révén számos megpróbáltatáson mennek keresztül. Ennek a tipikus amerikai családmodellnek szériatartozékai a pohár- és tányértörős veszekedések, a durva és iszákos férjek, az, hogy a kamasz fiú bulik után rendre késve ér haza, vagy hogy a lány, akibe szerelmes, csúnyán átvágja. A közhely azonban, mint tudjuk, elsősorban az egyszerű igazsága miatt vívta ki helyét az emberek életében, így tulajdonképpen még ezek a sokszor használt panelek sem ártanak sokat az alkotásnak.

A film után metróval mentem haza, és egész úton Mason és a családja járt a fejemben. Később újra eszembe jutottak, ahogy másnap, harmadnap is. Jó pár nap telt már el azóta, hogy megnéztem a Sráckort, mégsem tudom kiverni a fejemből. Pedig nem üzen mást, csak azt, hogy ilyen az élet. Tudom, tudjuk, hogy ilyen, nem nagy dolog. Akkor miért gondolkodok még most is azon, hogyan alakult a szereplők élete és vajon mi lesz velük a jövőben? Azért, mert ilyen erő van 12 évnyi Életben.