You Are Here: Home » Esszék » A Szerk. » Titus sráckora – Rembrandt portrésorozata fiáról

Titus sráckora – Rembrandt portrésorozata fiáról

Hogyan jelenik meg az elbeszélés egy festményen? Hogyan alakítja képpé a festő a narrációt? Hogyan bonthatja ki a kép nézője a történetet a pillanatot ábrázoló festményből? Több-e a kép a szövegnél vagy a szöveg a képnél? Mi segíti az olvasót és a kép nézőjét az értelmezésben? Képleírások és történetolvasások a narratív-figuratív festészet bábeli képtárában. Tizedik rész: Rembrandt portrésorozata fiáról, Titus van Rijnről.

Richard Linklater, a nagysikerű Sráckor rendezője, aki a filmet 12 éven át forgatta, arra a kérdésre, hogy elkészíti-e esetleg Girlhood címen az alkotás párdarabját, állítólag azt válaszolta, hogy honnan tudja, hiszen még arról sincs fogalma, hogy a következő héten mi dolga lesz. Az évente néhány forgatási napra összehívott színészgárda nem a sminkesnek, hanem az időnek, a real time-nak köszönhetően válik kisgyerekből kamasszá, kamaszból fiatal felnőtté,  fiatalemberekből érett-megfáradt-középkorú asszonnyá-férfivá. Az idő fáj, és az idő szép, eredet és folytonosság, nem vagy nem egyszerűen elmúlás. A filmet promotáló képek közül az egyik leginkább megrendítő az a 8 kockából összerakott mozaik, ami évenként mutatja meg Mason (Ellar Coltrane) portréit fekete-fehérben. Az interneten is sok ilyen képsorozat bukkan fel időről időre, a legismertebbek annak a négy lánytestvérnek a portréi, akik 25 éven keresztül évente egyszer közösen kamera elé álltak. Az ismeretlen arcok – ahogyan a Sráckor fiktív karaktere is – nagyjából lehetetlenné teszik az érzelemmentes reagálást az identitás és az érzelmi kapcsolatok időbeliségének vizuális megmutatásával.

Nem kell szentimentálisnak gondolni magunkat, ha ez az élmény nem akar elmúlni, s bevillan a Szépművészeti Rembrandt-kiállításán, ahol a holland mestertől látható két olyan portré, amelyek fiát, Titust ábrázolják. Rembrandtnak több Titus-portréja ismert, amelyek gyakorlatilag végigkísérik a kisfiúból férfivá érő embert, ám minden darabot más-más múzeum gyűjteménye őrzi – a festő tekintetének folytonossága és az idő munkájának tanulmányozása így ma már csakis a virtuális térben lehetséges. Rembrandt 1634-ben veszi feleségül Saskia van Uylenburgh-ot, annak a Hendrick van Uylenburgh-nak az unkahúgát, aki műkereskedőként már évek óta üzleti kapcsolatban állt a festővel, illetve műtermet és lakást biztosított neki. Házasságuk nyolc évében Saskia négy gyermeket szül, akik közül csak a legfiatalabb marad életben – s akinek születése után nem sokkal Saskia meghal 1642-ben. Titus apja mellett nő fel, s csupán apró részletek ismeretesek életéből: apja műhelyében tanult festeni, s apja élettársával, Hendrickjével próbálja rendezni Rembrandt pénzügyeit egy művészeti profilú kereskedéssel, miután hitelezői 1658-ban elárverezik házát és műgyűjteményét. Titus 1668-ban feleségül veszi Magdalena van Loo-t, s még ugyanebben az évben pestisben meghal – édesapja egy évvel éli túl, őt Hendrickjétől született lánya, Cornelia temeti el.

Attól, hogy a gyermekhalál gyakoriságát és a gyász hétköznapiságát sejtjük a régiségben, nem feltételezhetjük, hogy annak viselése egyszerű vagy magától értetődő teher lett volna, a gyász végeredményben útmutató és biztonságot adó tradícióinak követése azonban helyet talált a veszteségnek a mindennapi életben. Illetve az is egyértelmű, hogy Titus portréiba semmiképpen nem írhatjuk vissza a fiatalkori halál tragédiáját, testvérei korai elvesztését – az viszont lehetséges, hogy a műalkotásokon keresztül gondolkodhatunk élet és halál viszonyáról, a felnőtté válás teleologikus útjának problémájáról, a gyermekkor értékéről. A gyermekportré műfaja már a XVI. század közepétől figyelemre méltó. Agnolo Bronzino a Mediciek festőjeként a család több gyermekéről készít arcképet, s egyik zsenialitása abban van, hogy színre tudja vinni a gyermekkor báját, azaz nem a felnőtt miniatürizált komolyságát adaptálja képein. Szintén közismertek a spanyol királyi udvar trónörökös-portréi a XVII. századból Diego Velázquez és Juan Bautista Martinez del Mazo műhelyéből, amelyek természetesen a dinasztia önlegitimációiként érthetők. Ugyanakkor a felvilágosodásban kiformálódó neveléselméletek és a gyermekkor megváltozó státusza miatt ma már mintha csak a rendkívüli melankóliát érzékelnénk a felnőttjelmezbe kényszerített gyermekek szemében. A születés túlélésének bizonytalansága, a gyermekágyi láz könyörtelen és mindennapos hatalma, a járványok, a higiéniai gyakorlat korlátai nyilvánvalóan nem tették kitüntetett státuszúvá a gyermekkort, legalábbis így képzeljük ma, miért is volt rendkívül hosszú ideig a gyermekkor a felnőttség jelentéktelen előzménye.

Rembrandt Titus-portréi éppen azért is bírhatnak rendkívüli hatással, mert láthatóvá teszik a valamivé válást, a növekedés, a változás, a gyermeki karakter lebomlásának folyamatát, s a képek képzeletbeli egymásmellé helyezésével mintha azt ígérnék, hogy megragadható, tetten érhető a változás és az azonosság feszültsége, s szemlélhető az idő. A spanyol udvari festőkkel ellentétben, akik megbízásukat végzik a gazdag barokk jelmez súlya alatt pózoló apró kis trónörökösök és a királyi leszármazottak megfestése során, Rembrandt esetében az is befolyásolhat minket, hogy feltételezzük a személyes ihletettséget, az apai és a gyermeki szeretetet a képek megfestésének folyamatában, látni véljük a műterem hétköznapi működését a tébláboló kisfiúval, aki idővel inasként, tanoncként, majd kereskedőként is kiegészíti apja munkáját.

Rembrandt önarcképeinek sokasága feltételezhetően abból ered, hogy a festő nem csak kifejezetten a művészi önreprezentáció rögzítése céljából festi le magát, hanem arctanulmányokat készít a különféle érzelmek kifejezhetőségének lehetőségeit, illetve a fény-árnyék rögzíthetőségét kutatva. Így válhat feltételezhetően saját gyermeke is a tanulmányozás tárgyává: a portrénak ez a sajátos variációja a holland festészetben az úgynevezett „tronie” (vagyis arc). Ennek a képtípusnak a különlegessége a hagyományos, árucikként is kiválóan működő, társadalmi státuszt rögzítő portrékkal szemben a megfigyelés és a kifejezés metaforikus azonosságában van. A Titus-képek sorozatba rendezése azonban olyan elbeszéléssé alakítja a képeket, amit nemigen lehet érzelmek nélkül végigkövetni: az utolsó kép, ami a budapesti kiállítás egyik kiemelt darabja, Titus halálának évében készült. Nem gondolom, hogy Rembrandt magánéletének ismertsége (feleségei, élettársi kapcsolatai, gyermekei, művészi pályáján bekövetkező üzleti sikerei és bukásai, műhelyének működése) erőszakosan rakódna rá képeinek befogadására: a képek a személyes történet részletei nélkül is elmélyülésre intenek. Nem szabad azonban kivonni az interpretációt a 17. századi holland festészet kontextusából, amelyben a festménynek mint műtárgynak, mint antropológiai tanulmánynak, mint a hétköznapi, modernizálódó, polgári világ sajátos hordozójának egyaránt kiemelkedő jelentősége van. Titus arcai Rembrandt zsenialitásának metszetei, amelyek megerősítik azt a belátást, hogy az egyszerű portréként szemlélt festmények elbeszéléssé alakulnak a festő, a modell és a képnéző különös konfigurációjában.

***

A Szépművészetiben látható két kép:
A művész fia, Titus könyvet olvas, 1657–58, Bécs, Kunsthistorisches Museum
Titus, a művész fiának arcképe, 1667–68 körül, London, Dulwich Picture Gallery

Rembrandt, Fiú jelmezben vagy Titus, 1655 k., Norton Simon Foundation, Pasadena, California, U. S. A.

Rembrandt, A művész fia, Titus az íróasztalnál, olaj, vászon, 77 x 63 cm, Museum Boijmans Van Beuningen, Rotterdam

valószínűleg Rembrandt műhelye: Titus, 1670-1700, olaj, vászon, 79 x 59 cm, Metropolitan Museum of Art, New York, U. S. A.

Rembrandt: A művész fia, Titus, 1657 k., olaj, vászon, 69 x 57 cm, Wallace Collection, London

 

Rembrandt: A művész fia, Titus könyvet olvas, 1657–58, olaj, vászon, 71 x 64 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs

Rembrandt: Titus, a művész fiának arcképe, 1667–68 körül, olaj, vászon, 73 x 60 cm, London, Dulwich Picture Gallery

A festészeti sorozat korábbi darabjai:

1. Éva születése – Az Éva teremtését ábrázoló festményekről
2. A szégyenről – A Lucretia öngyilkosságát ábrázoló 16. századi festmények ürügyén
3. Oidipusz, a látás és a hibrid test bizarr csodája – Az Oidipuszt ábrázoló 19. századi festményekről
4. Hogyan kerül a tejleves az asztalra? – Gérard David Madonna és a Gyermek tejlevesselcímű festményvariációiról
5. Cigány Vénuszok – a Vénusz-téma a nagybányai festőiskola cigányaktjain – kommentár Kovács Éva Fekete testek, fehér testek című tanulmányához (Beszélő, 2009/január)
6. A heverészés esztétikája – a Madame Récamier-t ábrázoló fetményekről
7. A közöny-paradoxon – Antoine Watteau L’Indifférent című festményéről és Diderot Színészparadoxonjáról
8. Ki ölte meg Jean-Paul Marat-t?  – a Marat halálát ábrázoló festményekről
9. Paolina Borghese és az örök élet titka – Antonio CanovaVenus Victrix című szobráról

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top