Cseresznyés nyár

Szétszóródtunk, ahogy a dagadtra érett
cseresznyék a vödörből (germersdorfi,
mondja a lány, aki két hét múlva
Németországba költözik), puha
koppanásokkal, az univerzum megin-
gathatatlan törvényei szerint
rendeződtünk látszólagos
rendezetlenségbe, gurulnak
a szavaink a napon, este összeszedjük
és felzabáljuk mindet, addig

könnyű, édeskés magányban ücsörgünk,
égő foltokat rajzol ránk a természetes fény,
csillagok a kollektív tudatban,
elkerülhetetlenül szóba jön a pillanatnyiság,
az idő lehetetlensége (általában ilyesmiről
vagy összeesküvés-elméletekről
beszélgetünk, meg arról, hogyan kell helyesen
kiejteni egy nem túl népszerű
külföldi író nevét), és rá kell jönnünk
újra meg újra, hogy az egyetlen lehetséges
idő mégiscsak most
van,
amikor ezt lejegyzem,
amikor ezt olvasod,

súlyos közelségre ébredünk,
és most új és új részleteken
akad meg a tekintetem,
a fényes nappal az égen lógó Holdon, a hamutartó
ívén, a reménytelen csonkká metszett fán, ujjongó
elragadtatással és szaggató félelemmel
nézem a kertet
(hogy rettegtünk az ütődéskor
keletkező barna foltoktól, amikből
a lassú rothadás indul el!)

hol kellene hát élni, kérdezi valamelyikünk,

és jön a bádogszínű este, némára tömött szánkban
végül minden válasz igaznak bizonyul.

 

Szabó Attila fotója