2014. november 1-én egy filmes csapat tagjaként látogattam meg Kurtág Györgyöt és Mártát franciaországi otthonában, s arra kértük mindkettejüket, hogy elevenítsék föl Pilinszkyhez (a film az ő költői életútjának kíván emléket állítani) fűződő emlékeiket. Kurtág György négy dalt írt Pilinszky verseire: az Alkohol, In memoriam F. M. Dosztojevszkij, Hölderlin és a Verés címűeket. Útinapló, első rész.

1.

Ködös, hideg reggel indulunk útnak.

Öten vagyunk bezárva egy mikrobuszba, s ami engem illet, hoztam magammal laptopot, tabletet a fényképezéshez, és persze könyveket, amiket sebtében dobáltam be a táskámba, félvakon tapogatózva a sötét, hajnali szobában, vigyázva, hogy föl ne ébresszem az alvó fiamat. Csak odakint a konyhában tudom megnézni, miket sikerült összemarkolnom: Kertésznek két könyvét is, a Kudarcot és a K.dossziét, és Nicolae Steinhardt Naplóját a boldogságról. A könyvet a kolozsvári Koinónia adta ki, szerzője egy bukaresti nagypolgári zsidó család sarja, akit a II. világháború idején zsidó származása miatt üldöznek, a kommunista korszakban pedig egy koncepciós perben 13 év kényszermunkára ítélnek. A rossz hírű jilavai börtönben ortodox hitre tér, titokban keresztelkedik meg, szabadulása után, 1980-ban szerzetessé szentelik. Még kilenc évet él ezután, a kolostor könyvtárosaként, s közben létrehozza ezt a hihetetlen mélységű, francia eleganciával megírt naplót. Meditációiban, anélkül, hogy eklektikussá válna, épp úgy helyet kapnak Flaubert, Dosztojevszkij, Pallady, a festő, angol és francia államférfiak, Haydn, a korabeli bukaresti értelmiség kiemelkedőbb képviselői, köztük költők, zeneszerzők, filozófusok, mint a jilavai börtön kommunista büntető katonái, tisztjei, s természetesen a korabeli filmek is éppúgy szemlélete tárgyát képezik, mint a Kelet nagy misztikusai. Ez az elképesztő intelligenciával szőtt, sokféle tudásanyag merítésére alkalmas diskurzusháló, melynek szerteágazó csomóit az ő egységes és intenzíven átélt identitástudata tartja össze, egészen lenyűgöző képet nyújt olvasója számára.

Az útra magammal hozott könyvekkel tehát meg vagyok elégedve. S noha az itthoni tájakat, a balatoni térséget kivéve, unottan nézem az autó ablakán át, mégsem kezdek el olvasni. Inkább a laptopot kapcsolom be, régi fotókat nézegetek, vagy megnyitok egy-egy dokumentumot. Ioan Culianu vallástörténész egyik elmefuttatásával egész jól elvoltam aztán, átsuhanva a már melegebb fényben fürdő szlovén, hegyes vidéken, s míg Trieszt környékére nem érünk, abba sem hagyom az olvasását. Culianu szintén román zsidó családból származott, csak ő nem Bukarestben, hanem Moldvában, ha jól emlékszem, Iaşiban született. Fiatalon, ösztöndíj segítségével kijut Nyugatra, s idővel Eliade professzor utódja lett a chicagói egyetemen, ahol aztán tragikus módon lett vége az életének: az egyetem egyik mosdójában lőtte agyon “ismeretlen tettes”. Mindössze 41 éves volt a halálakor. A súlyos tragédia előtt zaklatott élete volt, szembesült mentora és imádott barátja, Eliade vasgárdista múltjával, és noha annak halálakor végig mellette volt, fogva a haldokló kezét a kórházban, nehezen tudott megbirkózni Eliade sötét múltjának árnyaival.

E rövid, fejezetnyi esszéjében arra próbál választ keresni, milyen kellene, hogy legyen az ideális Állam. Abból indul ki, hogy az Állam mindenkori törekvése egy homogén társadalom létrehozása, ennek érdekében ideológiai eszközként bevetve létrehoz például egy bizonyos kultúrát. Ám a társadalomban mindig vannak másfajta érzékenységű csoportok, s ezeknek az igényeit csak az alternatív kulturális modellek elégíthetik ki, melyeket az állam kénytelen eltűrni a feszültségek elkerülése érdekében, sőt akár támogatni is. Ám ezen alternatív kulturális csoportok sikere olykor nagyobb lehet az állami kultúra identifikációs erejénél, és ekkor áll be a történelemből már oly jól ismert konfliktus-helyzet. Ilyen esetben az ideális Állam, melynek az irányításához szükséges intelligenciát egy reneszánsz korabeli igazi mágus intelligenciájához hasonlítja, a maga szubtilis módján igyekszik fönntartani az alternatív források diverzióját, biztosítani egészséges versengésüket, mellyel kölcsönösen gyengítik egymást, de nem gyengítik a szálakat kézben tartó, a sokszínűségre érzékeny és rugalmas állam összetartó erejét. Ezzel szemben a rendőr-Állam nem habozik elfojtani a szabadságot, és annak valamennyi alternatív illúzióját is. Ez utóbbi államforma nem képes az alkalmazkodásra, idejétmúlt értékeket véd, és erőnek erejével, óriási áldozatok árán tart fenn egy, a nemzet életére kártékony, a gazdasági versengés felől nézve pedig felesleges tehernek bizonyuló nemzeti oligarchiát. S végül fölteszi a lényeges kérdést: miért maradhat fönn egyáltalán a rendőr-Állam egy igazi, fejlett mágus-Állam mellett? A lehetséges válaszok egyike, fejezi be az esszéjét, hogy a mágus-Állam ereje kimerül a belső diverziók megteremtésében, s képtelen arra, hogy olyan ideológiai rendszert hozzon létre, amely semlegesíteni tudná azt a hipnózist, melyet a rendőr-Állam szervei terjesztenek el a társadalomban. Ez az intellektus-monstrum, amilyennek bizonyul a mágus-Állam, épp intelligenciájának szubtilitása miatt képtelen radikális megoldásokat véghez vinni, így fegyvertelennek bizonyul a rendőr-Állam ideológiai térnyerésével szemben. Ám paradox módon a történelem azt bizonyítja, állapítja meg Culianu, hogy a rendőr-Állam győzelme mindig átmeneti csupán, s előbb vagy utóbb kénytelen meghajolni az intellektus szubtilitásával élő államforma előtt.

Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor az olasz autópályán megpihentünk egy benzinkútnál, s gyorsan el is határozom, hogy a fentiekből levonható aktuális következtetéseket az úti beszámolóm olvasóira fogom bízni. Innentől kezdve hol az olasz táj szépségei csábítanak el, hol a fáradtság győz le, hol a monoton autózás unalma. Ahogy kiérünk az Olaszországból Franciaországba vezető hosszú alagútból, már sötétedik. Nyolc óra körül éjszakai sötétség van, s a francia Alpok völgyeiben megbúvó kivilágított városkák gyönyörű, lélegzetelállító látványt nyújtanak. Tíz óra körül begurulunk Lyonba, de csak hosszas keringőzés után (a GPS által javasolt útvonalat épp lezárták, s mire találunk egy másikat, hosszú idő telik el) találjuk meg a szállásunk helyéül szolgáló Ibis Hotelt. Puritán, mégis kényelemes, meleg alvási lehetőség. Hullafáradtan dőlök be az ágyba éjfél körül, s a holnapi út és interjú izgalma ellenére mégis hamar elalszom.

utinaplo1.