2014. november 1-én egy filmes csapat tagjaként látogattam meg Kurtág Györgyöt és Mártát franciaországi otthonában, s arra kértük mindkettejüket, hogy elevenítsék föl Pilinszkyhez (a film az ő költői életútjának kíván emléket állítani) fűződő emlékeiket. Kurtág György négy dalt írt Pilinszky verseire: az Alkohol, In memoriam F. M. Dosztojevszkij, Hölderlin és a Verés címűeket. Útinapló, harmadik rész.

3.

Reggel, ezen az új, interjú utáni reggelen, ismét a lyoni szállodában iszogattam az automatából vett kávémat, s noha nem értem a nyelvet, a beszéd természetes zöngéje épp olyan megszokott, meleg háttérzajt jelent, mint itthon. Nézegetem Nathalie-t, a hosszú, elbűvölően göndörödő világosbarna hajú kislányt, aki pajkosan szaladgál a reggeliző vendégek asztalai között, s közben belém sajog a fiam arca, aki ott ül valahol a szobájában a monitora előtt Budapesten, és akit még egy egyszerű kirándulásra sem tudok elvinni, annyi pénzem sincs negyvenegynéhány évesen.

Ilyen gondolatokkal és érzésekkel szállok be az autóba a többiek mellé, s indulunk útnak hazafelé.

Eleinte a tegnap reggel is látott köd, borult ég, aztán felszakadoznak a felhők, valahol megint lent hagyjuk őket a völgyekben, s a hegyek közt gyönyörű napsütés. Nézegetem a tájat, fényképezek, majd arra leszek figyelmes, hogy tekintetemmel mohón kutatom a sziklákat, noha ezek a kőtömbök teljesen egyformák, szürkék, s hideg, fenyegető tömbökként hatnak. Mégis megnyugtatóak számomra, vállalt szürkeségük és magányuk a zöld és ősziesen színes növényzettel borított hegyhátak között a saját létállapotomra emlékeztetnek, mintha egyfajta közösségben lennénk egymással, a sziklák és én. Nem mellesleg valamiképp a készülő film jelképének is érzem: az egész Pilinszky-téma hasonló tömbként mered elém, olykor ijesztően a megfejthetetlen kőtermészetével, felkeltve a vágyat, hogy körültapintsam, megismerjem apró bemélyedéseinek, kitüremkedéseinek a természetét, ahogy egy követ vágyik kezébe venni az ember, a markában szorongatja, azután a víz felé hajítja.

A sziklákról eszembe jut egy könyv is, ismét egy könyv, amit utolsó gimnáziumi évemben olvastam a nagyváradi Körös partján heverészve. Elias Canetti önéletírása, A hallás iskolája. Van benne egy részlet, mely ugyanennek a hegyláncnak az ausztriai csúcsai közt játszódott: Canetti fiatalon két hetet túrázott a Karlwendel-hegységben, ott kezdte el írni a Tömeg és hatalom című könyvét, s végül is ezek a szürke kőtömbök, sziklák jelentették számára a legfőbb ihlető erőt, melyeknek láttán mindig teljesen elnémult. Emlékezetes maradt számomra az is, hogyan jutott el ezekbe a hegyekbe: miután heteken át tervezte a túrát, anyja az utolsó napokban úgy döntött, mégsem engedi el, mert nincs rá pénzük. Ekkor a fiatal Elias, anélkül, hogy egy percet is gondolkodott volna azon, mit tesz, elővett egy egész papírtömböt és minden lapját telerótta, őrült iramban, úgy fújtatva, mint aki gyorsvonat után fut, a következő sorral: “Pénz, pénz és megint csak pénz”. Végül az anyja elengedte a túrára.  Érdekes, hogy az egész jelenet milyen élesen megmaradt bennem, de a könyvet a szegénység valamelyik rohamában, valószínűleg egyetemista koromban, el kellett adnom egy antikváriumban. Jó, ha egy kenyeret tudtam venni az árából.

Közben szép lassan magunk mögött hagyjuk Olaszországot is, s begurulunk Szlovéniába. Éjszaka lett. Pedig csak hét órára jár az idő. Rögtön megállít bennünket a rendőrség, leterelnek az út szélére. Büntetnek, fizetnünk kell, sokat. A bánásmód durva, parancsoló. A sofőrünk szinte sokkot kap tőle, tiltakozni próbál, a józan észre hivatkozni, de semmi nem számít, még a személyijét is elszedik tőle. Igen, ez Kelet-Európa: az embereket egyenként félreállítani, durván bánni velük, pénzt beszedni, minél többet, nem számít, hogy jogtalanul, de a politikai vezetők medencés luxusvilláit ki kell valamiből nyögnie az országoknak, és nincs mese, mindenki fizeti őket. Hátrapillantok, és mögöttünk már félreállítva egy olasz rendszámú autó, amögött egy másik is, nem látom, milyen rendszámú, de nem számít, ők is fizetni fognak, mindenki, sorra. Nyugaton senki sem büntetett minket semmivel. A francia autópályán megállított ugyan a határőrség, de csak udvariasan érdeklődtek úticélunk felől, és már engedtek is minket tovább. Érdekes, ott senki nem akar jogtalanul súlyos pénzeket beszedni, visszaélve a rendőri hatalmával. Ez, azt hiszem, egy lényeges, markáns különbség, ami a határokon átérve azonnal szembetűnik.

Úgy érzem, egy órával ezelőtt, úgy Trieszt környékén még gondolkodó, teljes értékű ember voltam, itt pedig, s ez az érzés Budapesten sem változik, egyre furcsább lénynek érzem magam, mintha belülről kényszerítene rám egy abszurd, mégis külső hatalom valamilyen kényszeres változást. Ahogy írva van:

“Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.

Mi történt velem? – gondolta. Nem álmodott.”

utinaplo4