Hideg esők után a nap előbukkant, az útszakasz nedvesen csillogott. Ágra szúrt nejlonszatyrot lobogtatott a szél. Egy Batman-ruhás kisfiú széttárta denevérszárnyait a sétányon, megfáradt anyukáját kézen fogva vezette, az szőrös kapucniban, csíkos nejlonszatyorral lépdelt mögötte. A hölgyek süteményekről, kiváltképp a farsangi fánkról értekeztek. Szóval, ti szerettek főzni? – kérdezte Dvorszky, és érezte milyen hülyeséget forszíroz. Nem, mondta Kövidinka. Én nem főzök, mondta Markertné. Minek főznék, szólt Rizk Malvin. Egyetlen ember szeretett főzni, számára az öröm porciózása a táplálás adagolásához kapcsolódott. Sell Gavrilla orra széles, lapjára fordított csengő formájú. Férje egy óriás, akit etetnie kellett, havonta két borjút vágtak feketén, ezzel fedezték a havi szükségletet. Gavrilla otthoni tevékenységét a húsok feldolgozásának szentelte, hogy a telhetetlen étvágyú bendőt betömje. Dvorszkyval rendszerint az időjárásra vonatkozó észrevételekről, előrejelzésekről tárgyaltak. Oda-vissza dobálgatták a pehelykönnyű labdákat, állapotjelentéseik jobbára arról szóltak, ki hogyan aludt, hogyan érzi magát, mit csinált az előző hétvégén, mit fog a következőn. Egy rigó énekelt, ismételgette fél dallamát, hívogatóan, testetlenül. Klisék cseréje a legtöbb, amit két ember egymás közt még őszintén, érdekmentesen megtehet, gondolta Dvorszky.

   A lényeges dolgok maguktól eldőlnek.

   Gavrilla egykor az a lány volt, akiért a Tiszadobi Aréna diszkóban megőrültek a férfiak, zöld szeméért, fekete, derékig érő hajáért, fergeteges csípőtekeréséért, és nem értette, miért pont vele történik. Dvorszkyval egyetlen tárgyukat tették közössé, Lilit, Gavrilla gyerekét. Liliért érdemes volt belemenni a beszélgetésbe. Lili elsimította köztük a különbségeket. A csontvelő transzplantáció előtt, mint egy darab fát, úgy kellett pakolni ide-oda. A főorvos úr azt mondta a műtét után, ez egy szép életfeladat lesz! Ő most olyan boldog. Mindig hálás mindenért. Igen, motyogta Dvorszky, igen. Gavrillát hallgatva, minden alkalommal felötlött benne, hogy ő itt tanú; de nem volt világos, mit tanúsít: hogy mindez jól van így, ahogy van?

Micsoda erős, tisztességes asszony!

Tanú leszek, ha lesz majd, aki egyáltalán megítéli.

Lilire gondolt, miközben kövér esőcseppek fényes csóvájú üstökösként húztak el a busz ablakának fekete hátterében. Mintha valaki állandóan figyelne, olykor szégyenkezem emiatt, máskor meg, mintha büszkélkednék előtte. Bámult ki a sötétbe, de a világ most befelé tükröződött.

   Tisztességtelennek érezte a viszonyt, amelybe keveredett, nézője volt valaki más szenvedésének. Miféle könyörület az, amelyben a hallgatót nem segítségre szólítják fel, hanem csupán a szenvedésre hívják meg? Te bármikor kiléphetsz belőle, ő benne marad. Liliért Gavrillának kellett élni egy hosszú életen át. Ez a fájdalmasan egyszerű képlet.      

   Lilire ráfordították a kulcsot. Kattant a zár. Minden nesz ezerszeresére erősödött a sötét szobában, a félelem megsokszorozódott. Rekedtre bőgte magát. Amikor elhagyta a hangja, akkor jött rá, hogy nincs egyedül. Beszélt hozzá valaki hangtalanul. Nem tudta még, ki az, de ez a hang jó volt hozzá. A reszkető testű kislány háton feküdt és végtagjait tapogatta ki. Az ujjával cuclizott, aztán a lábát vette a szájába. Négykézláb mászott faltól-falig. Ott végre felegyenesedett. Lilit örökké bezárták a szem mögötti zajos-szagos tartományba, ahonnan kifelé nem vitt út. Dvorszky éjszakájába is benyitott Lili, állt a szoba holdfényben derengő négyzetében, a fiú ágya mellett. Dvorszky nyitott szemmel feküdt és várta, mikor szólítja meg. Kezét szívére szorította. Az ajtón dörömböltek. Lili meg se rezzent. Nem fordította a növekvő lárma irányába a fejét. Érte jöttek. Üldözték, mert az üldözés a főszál – az álom salakanyagából kibogarászta –, ismét megtalálták, rátörték az ajtót, és megint menekülnie kellett. Dvorszky feltartóztatta üldözőit, védte azt a másik, legutolsó, ki-tudja-hová-vezető kijáratot, amit csak Lili ismert, amely üldözői elől feltételesen, és az álomból feltétlenül vezette ki. Dvorszky pedig harcolt érte, és mintegy mellékesen, önmagáért is – mikor már ott sem volt –, öklök úsztak el az orra előtt, lábak lendültek, rúgások és ütések, mindet ki kellett kerülni, elhárítani, tompítani, legalábbis kibírni. Egyszerűbb így, állapította meg, mikor kimerülten és teljesen összetörve felébredt, jó tudni, hogy ő ébreszt, mikor rémeket látok, és nem a rémület. A világtalan Isten közöttünk jár és segítségre szorul, a mi jóakaratunkra.

   Aztán már ott ólálkodott a tavasz az utcavégen. Az ágakon rügyek pattantak hangtalanul, percenként újabbak, és mire megjelentek a levelek sodrott, kicsinyített másai, a nap, vakító fénnyel, diadalmámorban megcsillant az autók szélvédőjén, visszaverődött az ablakokból, felszárogatta az aszfaltot.

   Egy ikerpár a jó idő eljöttével nagy sétákat tett az udvaron, olykor megálltak, arccal a fénynek. A hölgyek leadták a rendelést, Dvorszky pedig bevásárolt a közértben. Visszafelé tett egy kerülőt az üres szerelőcsarnokok, gazos gyárudvarok környékén, ahol embereket soha, viszont temérdek olajos hordót, gépalkatrészeket, műanyagszemetet talált. A benzinkút után autógumírozók, nyílászárókat forgalmazó üzletek előtt álldogált; ezt az egyetlen képet nézte, a nap különböző óráiban, egyetlen képet, amelyet nem bírt befogni, csak részleteiben, azzal együtt, hogy a táj egy részlete maga is, és a szem, amely rajta vándorol, önmaga helyét képtelen meglelni. A keret akkora, hogy a figyelem rátekeredik, belecsavarodik, átitatódik vele, napokon át, heteken keresztül addig nézte, míg meg nem mozdul, és a téli táj mögött meg nem látja a változást.

   Mire visszatért, az ikrek virágot szedtek a nyárfák alatt. Egyikük mindig lehajolt, ujjai közé csippentette, és tőből kitépte a szárat, nyújtotta a másiknak, az átvette, beleszagolt, és óvatosan tenyerébe fogta, így haladtak végtelen lassúsággal, ahogy a nap halad kijelölt pályáján, milliméterről milliméterre végig az udvaron.

   Egyetlen szélroham napokig kitartott. A zömök fügének egy gyermek térdénél nem magasabban vált a törzse négyfelé, Dvorszky az egyik combnyi vastag ágnak dőlt, tarkója azonnal átvette a gyöngéd ringatózást, hullámzott vele az egész fa.

   Így utazott át a tavaszba.

   Hazaúton meglepte a kollégiumi társalgók hangulata. Nézte, ahogy boldog egyetértésben emberek beszélgetnek a metrón, mindenki a másik rovására tréfálkozik, és senki nem veszi rossz néven. Nem hall bele a beszélgetésükbe, de ez cseppet sem zavarja, arcjátékuk és taglejtéseik kifejezők, ahhoz bőven elegendők, hogy barátságos érzéseket keltsenek maguk iránt.

   Az ítéletek nem állnak meg az időben.

   Magamon kívül megítélhetek-e bárkit is, mikor csak hozzám való viszonylatában látom? Hiszen nem tudom, mi az igazság, csak feltételezem, hogy nincs személyes vonatkozása.

   Végre megértette, Gavrilla nem azért beszél Kövi Diáról, mert nincs más mondanivalója, vagy, mert teljesen kifogytak a témákból. Nem erről van szó. Nem pletykaéhség, és nem rosszindulat munkál benne, nem is a téma hiánya, amit a másikról való beszéddel elfed, hanem Gavrilla mindvégig magáról beszél, hozzá képest határozza meg magát, iránytű a másik személye, alkalom, hogy igent és nemet mondjon általa önmagáról. Még az is elképzelhető, hogy a másik személyén keresztül megtudunk valamit. Félreértettem őt.

   Sietett vissza, hogy közölje vele.

   Ha abban az órában megkérdezik Dvorszkyt, mi akar lenni, azonnal rávágja: igaz ember. Ha ma kérdeznék, nem tudom, mit felelne. Egy vak gyermeket nevelő anya lapos közhelynek tűnik, valószerűtlennek, sajnálatot kiváltó túlzásnak. Gavrilla azonban szokott helyén, a valóságban, az asztalánál ült, tőle szokatlan ritka egyenes tartással, mereven nyomódott a széktámlának, úgy folytak a könnyei, védtelenül, felfoghatatlanul gyorsan.

   Dvorszky benne állt a valóságában egy pillanatra, és ez a pillanat egészen kivételesen hosszan tartott. A nő, aki nem volt több most, mint egy sírós kislány, nem takarta el az arcát, akkor fordult csak el, amikor észrevette, hogy nézik. Dvorszky tapintatlanul egy teljesen felesleges kérdést intézett az üresen kongó termen keresztül: Mi a baj?

   Gavrilla nem szólt; Dvorszkynak pedig elfogytak a szavai.

   Nem volt mivel vigasztalni.

   Megjegyezte a síró nőt, aki számára nincs segítség, mert a vakok iskolájában egy másik kislány várja, 10 év körüli, az övé, Lilinek hívják, ezt a nevet ő adta neki, fel kell nevelnie, és most erőt gyűjt hozzá. Ne lássa a gyengeséget, mely erőt vett rajta éppen az indulás előtt. Dvorszky szótlanul hagyta el az épületet, ment könnyedén, vitte a lába tehetetlenül, ezzel a kölcsönzött, terméketlen feszültséggel, mely miatt hosszabban időzött pillantása ismerős tárgyakon, ment hazafelé, hogy másnapra kialudja magát.

   Álmodott is azon az éjszakán. Mellette álló ismeretlen barátja rákos – baráti kettősük biztos, akárcsak a daganat rózsája mellkasában -, Dvorszkynak pedig, aki véres szájjal görnyed, potyognak ki a fogai, véres nyálával együtt köpködi őket, alig bír megfelelni a kérdésre:

   Te nem félsz?

   A fájdalomtól tartok; de inkább kíváncsi vagyok rá, mi következik.

   Épphogy össze nem nevetnek, bár egyikük sem bír felnézni…

Szabó Attila fotója