A Móricz Zsigmond Színház és a Kelet Magyarország Móricz Zsigmond novellaíró pályázatának öt  díjnyertes írásának egyikét közöljük.

A pályázatra 33 alkotás érkezett a meghirdetett határidőig. Az írások közül a háromtagú zsűri, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, Nyéki Zsolt, valamint Onder Csaba, A Vörös Postakocsi Online főszerkesztője választotta ki az öt nyertes novellát.

Komor Zoltán: A halott koporsó

Egy ilyen sablon iparművész is a költőkből él. Persze amióta a kormány meghirdette az Alkotók a közjólétért programját, egyre gyakoribb a művészek ipari elemként történő hasznosítása. Másra úgysem jók. A parkok padjai immár tájkép festőkből, a városi vízvezeték pedig költőkből készül. A föld alatt adogatják a vödröket. De most itt ez a koporsókészítő…

Korábban búcsúlevél-szerzőként kerestem a kenyerem. Az ügyfeleim bánatráncba gabalyodott öngyilkos jelöltek voltak, akik képtelen lévén rendes viszlát-levelet írni felkerestek egy szakember – engem –, hogy pénzért fogalmazza meg nekik. És hogy jó voltam-e? Egy ismerősöm próbára tett egyszer. Megkért, hogy írjam meg neki a búcsúlevelét egy sör fölött. Nála életvidámabb fickót nem ismertem. Ám amikor átfutotta a kész szöveget, elhervadt örök mosolya. Másnap a saját nappalijában találtak rá. Felakasztotta magát. Ennyire jó voltam.

De aztán jött az Alkotók a közjólétért program, és a kormány a fejébe vette, hogy az öngyilkosság nem hoz társadalmi hasznot. Behívót kaptam hát egy munkafelügyelőhöz. Hosszú beszélgetés után abban maradtunk, hogy felkeresem ezt a koporsókészítőt, illetve hogy ő még aznap este öngyilkos lesz, mert szürke kis hivatalnokként kilátástalan az élete.

És most itt ez a koporsókészítő. Azt mondja, művészi halotti ládákat tervez, és hogy speciális ügyfélköre van. Hogy kiszolgálhassa, olyan remek talentumú alkotókra van szüksége, mint én.

– Az ember még a halála után is a halhatatlanságot hajkurássza – kezdi. – Mi értelme máskülönben a balzsamozásnak, ha egyszer elássák a halottat és senki sem látja? De a por a porhoz csak üres duma, ha a szerettükről van szó. Szívesen képzeljük azt, hogy még odalenn is úgy fest, mintha most támolygott volna ki egy aromaterápiás masszázsról. Kicsit fáradt ugyan, de nem mondana le egy közös vacsorát. Szóval a konzerválás új módjait kutatom. És amióta olvastam arról, hogy a művészet örök, tudom, hogy a következő koporsómat művészekből kell fabrikálnom! Gondoljon csak bele, bárki is fekszik ebbe a grandiózus koporsóba, azt a halhatatlan művészek zsenialitása konzerválja majd az örökkévalóságnak!

Micsoda véletlen: a szerencsés tetem nem más, mint a reggel holtan talált munkafelügyelő. Aláírom a szerződést: igazából csábító az ötlet, hogy elássanak, úgy sem akarok már sokat a fenti világtól – és láthatóan az sem akar többet tőlem.

Másnap találkozom a mester műhelyében a többi alkotóval: egy szobrász, egy festő, egy költő és jómagam alkotjuk a csapatot. Az eljárás egyszerű: a koporsókészítő összekapcsozza majd a kezeinket és a lábainkat, olyanformán, hogy négyen egy négyoldalú tokszerű képződményt alkossunk. Ekkor már persze köztünk, mint szendvicsben a hús, ott fekszik majd maga a hulla. Amikor arról kérdezzük, mit fogunk enni és inni, hogy mi se pusztuljunk el odalenn, a koporsókészítő azt feleli: – Gondoljanak önmagukra ezentúl egyetlen hatalmas organizmusként. Nem muszáj egyhelyben ácsorogniuk, mint a többi koporsó. Ha megtanulnak együtt mozogni, bőven találnak majd táplálékot odalenn.

Előkerülnek tehát a kapcsok: – Ez kicsit fájni fog – biztat minket, s csordul a vér.

A temetést másnap délben tartják. Egy pocsolyával teli sírgödörbe eresztenek minket. Felül néhány hivatalnok potyogtatja ránk a könnyeit. Majd elkezdik ránk lapátolni a sáros földet, és körbeölel minket a sötétség.

Egy darabig fekszünk csak a föld alatt, egy előre kitágított oldalüregben; lassan lélegzünk, nehogy feléljük minden oxigénmolekulát, amíg meg nem tanulunk együtt mozogni rendesen, és megtaláljuk azokat a földalatti csatornákat, ahol levegőhöz és táplálékhoz jutunk. Az összeszokás nem is olyan vészes, nemsoká már szinkronban hajlítjuk a térdünk és a könyökünk, mintha csak úsznánk, az emberi testekből szőtt gubó pedig, ez a magház, közepén a hullával, hullámozni kezd és törni előre a fullasztó sárban. Hamarosan alagutakat fúrunk s vadászatra indulunk: üldözőbe veszünk egy vakondot, de az túl gyorsnak bizonyul. Még jobban össze kell hát hangolnunk rángatózásainkat, ha meg akarunk kaparintani egyet. Ráadásul a koporsó minden oldalának egyformán kell táplálkoznia, hiszen a halott minden részét egyformán kell konzerválni. Az egyenlő teljesítmény gondolata kissé elbizonytalanít: mi van, ha az egyikünk sokkal ragyogóbb művész a többinél, és így a halott egyik oldala jobban konzerválódik, mint a többi? Próbálok nem foglalkozni ezzel.

Végre sikerül nyakon csípnem a fogaimmal egy vakondot. Fájdalmasan kapálózik, ahogy harapdálom. Társaim türelmesen várják, hogy befejezzem a vacsorámat, majd folytatódik a zsákmányszerzés.

Mivel arccal kifelé kapcsoztak össze minket, kis dolgunkat ugyan a földbe folyatjuk, a salak viszont a koporsó belsejébe távozik. A hivatalnok mondjuk nem reklamál. Inkább nekem lenne okom panaszkodni rá: a halott többnyire rám nehezedik, folyton a hátamat böködi. Talán poszt-mortem erekciója van, és kényelmetlenül érzem magam, amiért egy hulla megpróbál kikezdeni velem. Biztos csak a körme nő, döntöm el, de ez a gondolat is elég kellemetlen. Mi lesz, ha belenő a bőrömbe, a húsomba, mintha csak keselyű lenne, amely belém vájja karmait? Telik az idő. Immár tökéletes organizmus vagyunk: ismerjük a másik minden rezdülését. Amikor azonban a közénk préselt hivatalnok bomlani kezd, rá kell jönnöm, valaki nem végzi rendesen a munkáját.

Először bűzös folyadék kezd szivárogni a hullából, ami átáztatja a hátamat. Majd jönnek a gázok, amitől úgy kifeszülünk a hivatalnok körül, mint egy léggömb. Szerencsére akadnak apró rések a testkapcsaink között, s végül leengedünk. Ám a földalatti férgek pont ezeket a köztünk lévő nyílásokat használják aztán, hogy beférkőzzenek a koporsótérbe. És a feltörő szagok is félreérthetetlen jelei a belső bomlásnak. Valaki tehát képtelen megakadályozni a folyamatot közülünk. Felháborító, hogy egy organizmust kell alkotnom egy középszerű művésszel. Egy nap nem bírom már tovább, és miközben egy fogaim közé akadt vakond-bélfoszlánytól próbálok megszabadulni, azt kiáltom: – Valaki itt méltatlan a művész címre!

A többiek belátják, hogy igazam van. Elhatározzuk, kihallgatást tartunk. Egyenként számot adunk alkotói kvalitásainkról. A szobrász és a festő a kiállításaikról szóló kritikákból idéz, a költő pedig fejből felmondja az egyik versét. Ami engem illet, helyben búcsúlevelet rögtönzök a társaimnak. Mindenkinek egy-egy személyre szabottat. Óriási siker! Nem is szól aztán egyikük sem többé, még enni is elfelejtenek, merednek csak maguk elé, kilátástalan életükön elmélkedve.

Szép lassan éhen haltak aztán. Először azt vettem észre, hogy nehezebben haladok, majd képtelen voltam mozdulni a sok holt súly alatt.

Most itt fekszem, s azt fontolom, megfogalmazom a saját búcsúlevelemet. Talán ha odafönn észrevennék, hogy halott a koporsó, kiásnának, kerítenének még néhány művészt, és a belőlük készült még nagyobb ládába fektetnének, hogy konzerváljanak minket az örökkévalóságnak. De talán azok is meghalnának, és azokat is ki kéne aztán hantolni, hogy egy még nagyobb művészekből eszkábált monstrumba temessék. És ez így menne az örökkévalóságig, amíg a halott, összekapcsozott művészekből álló kisbolygó ki nem szakadna a Földből, és meg nem kezdené magányos útját a fekete ismeretlenbe. S ugyan ki hinné majd, hogy a művészbolygó magja egy jelentéktelen, szürke kis hivatalnok. És mindez miért? Csak mert nincs már ránk kereslet az anyabolygón. Íróink olyan dolgokat írnak, hogy nem lehet eladni: nem tudnak az emberek olyat mondani, hogy azok örömmel kapjanak rajta.