A Móricz Zsigmond Színház és a Kelet Magyarország Móricz Zsigmond novellaíró pályázatának öt  díjnyertes írása közül András Éva novelláját  közöljük.

A pályázatra 33 alkotás érkezett a meghirdetett határidőig. Az írások közül a háromtagú zsűri, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, Nyéki Zsolt, valamint Onder Csaba, A Vörös Postakocsi Online főszerkesztője választotta ki az öt nyertes novellát.

– Én minden színben szeretem a szabadot. – rázza meg hosszú, mahagóni fürtjeit Laura a Praktiker festékes polca előtt, majd előveszi azt a mosolyát, amit csak akkor szokott használni, ha nagyon el akar érni valamit. – Miért is ne lehetne a kobaltkéket a lilával párosítani a hálóban? Nem, macikám?
– De, de…- hagyja rá gépiesen a férfi, miközben agya már rég, valahol a bejárat környékén leoldott, mint egy ócska biztosíték.

Laura látván, hogy hiábavaló a jégolvasztó mosoly, taktikát vált. Formás melleit a férfi karjaihoz nyomva cicaként dorombol a fülébe.
– Akkor mehet ugye a lila a kékkel? Az olyan trendi és szabad. Szabad, mint te…– válaszolja üresen a férfi, valahonnan az Északi- sarkkör környékéről.

Volt felesége jár a fejében. Két napja sincs, hogy kimondták a válást 23 év házasság után. Nem, nem volt cirkusz, ahhoz túl intelligens az asszony. Csak az a tekintet, a karikás, melegbarna szemek… Valahogy még most is a hátában érzi azt az elkínzott nézést.
– Maciiii, te nem is figyelsz… – nyafog most Laura.
– De, figyelek. A festék, arról beszéltél. – zökken vissza a férfi formás testű, illatos húsú jelenhez.
– Nem csak arról. A szabadságról is. De persze neked nem is fontos, hogy már szabadon lehetsz velem, nem kell bujkálni. Ó, hogy utáltam azt a szállodát, meg a kocsid hátsó ülését! Még az sem fontos neked, hogy a közös albérletünk közös hálószobájába választunk színeket. – vágja be a morcosat Laura, tudván, hogy még ez is jól áll a 26 évéhez. – Megjegyzem, lehetne ez most másként is. – folytatja, hogy a férfi nem reagál semmit. – Túl könnyen mondtál le a házról. Egyébként sem értem, minek egy elvált asszonynak akkora ház. Már a gyereketek is Pesten él.
– Hagyjuk, ezt már megbeszéltük. – simítja fáradtan végig a férfi Laura hátát, de közben bevillan egy kép, amikor azzal a másikkal álltak valahogy ugyanígy, tervezgetve, milyen színeket választanak majd a falakhoz, pedig még a ház terveire sem volt elég pénzük.
– Jó. – egyezik bele Laura, szép száját mosolyra húzva. – Szóval, mit szólsz a kékhez és a lilához?

Csörög a férfi telefonja. Valami buta sláger a boldogságról. Laura állította be ezt a csengőhangot közvetlenül a per után, még a kávézóban, ahová már együtt mentek be inni valamit a szabadságra. Kell még néhány pillanat, mire ráeszmél a férfi, hogy az ő zsebéből árad a szirupos melódia.

– Ki az? – kérdi kíváncsian a lány
– Ibolya – válaszolja a férfi, s hiába kap a telefon után, a lány már meg is nyomja a piros gombot.
– Fel ne vedd! – mondja Laura erőteljes hangon. – Nem tudom, mit képzel az a nő…- fortyog indulatosan. – Tessék! – nyújtja vissza a kis, fekete eszközt.

A férfi csak most látja meg a vékony vörös csíkot a saját kézfején, amit Laura ápolt körmei szántottak bőrébe.

– Írjál neki inkább egy esemest! Írd neki, hogy tele van vele már a hócipőd, meg hogy hagyjon már békén! Meg hogy nem az életed része többé, húzzon el a francba, én vagyok most már az életed! Hiszen már szabad vagy…

Az utolsó mondatot már szinte hisztérikusan sikoltja a nő. Néhány lézengő vásárló fel is kapja a fejét, s feléjük fordul. A férfi hirtelen mozdulattal lába elé rakja a kék kosarat, le a földre.
– Ne vegyünk festéket. – mondja, és megindul a kijárat felé.

Néhány lépés után hátrafordul, s halkan, de azért tisztán és érthetően ezeket a szavakat mondja még a dermedt nőnek:
– Ezt én nem írhatom, nekem nem lehet diktálni.