Nem kis dolog, amire vállalkoztam: hogy meghódítani az idegent. Itt a világvégén, már egyedül érzem magam. Most mit néztek? Mit bámultok? Mind idegenek vagytok nekem! Néma idegenek! Nem mertek szólni. Csak nézek bambán. Ettől lesz érdekes ez az az egész. Napok óta nem tudok aludni. Előtte napokig csak aludtam. Ennek így együtt össze kellene állnia egy egésszé. Jing és jang. Mégse egész. Két olyan fél, ami taszítja egymást. Mint a mágnes két pólusa. Anyám és apám. Szeretők, akik évekig hitegetik egymást, hogy otthagyják a párjukat a másikért. Aztán mi lesz? Semmi se változik. Maradunk a kényelemben, az örökös rohanásban. Magunk hitegetésében. Csak magunk számítunk. Bármit is mondunk.

Asszem, nem vagyok őszinte hozzátok. Magamhoz se vagyok az. De ezt magamnak se merem bevallani. Itt ez az egész fekete szoba. Azt se tudom, hogy kerültem ide. S ti, hogy kerültetek ide? Mert a fekete tiszta alap, arra még lehet építeni, tenni, rakni bármit. Nem. A fekete elfed. Beburkol. Befed. Nem látni mi van mögötte.

Csak járkálok itt fel s alá. De minek. Leülök. Elfáradtam.

Anyámat várom. Azt ígérte hoz valamit. Addig ne menjek sehova. Nem is tudom, minek örülnék tőle. Magam sem tudom. Azt hiszem, aminek a legjobban örülnék, azt nem tudom kimondani. Szeretlek, meg ilyenek. Nem közhely. Asszem, megölelt egyszer. Asszem, gyerekkoromban megölelt, amikor nem égettem le a szülői értekezleten. Hazajött, néztem a táskáját, hogy hozott-e valami ajándékot, mindig azt néztük, a bátyámmal, de mindig hozott valamit, csokit, parizert, vagy túrórudit, vártuk ezt is azt is… hazajött és megölelt, azt mondta, hogy ma büszke volt rám, mert nem csináltam semmi rosszat. Nem szoktam rosszat csinálni. Verekedni szoktam. Csak magamat védem. Mások bántanak. Csak magamat védem. Akkor ott este, asszem, megölelt. Édes parfümillata volt. Anyám. Hoz valamit, csak várjam meg. Csak győzzem kivárni. Ha csak magát hozná, akkor is jöhetne. Az anyák mindig hoznak valamit, vagy küldenek valamit, vigyél fiam még egy kis rántott húst, hosszú lesz a hét, majd megeszed. Megeszem. Az nem is rántott hús, az az ő húsa. Na, de ebbe most ne menjünk bele! Ha jön, hozzon levest! Azt bármikor meg tudnám enni. Sosem mondta még ki, hogy szeretlek. Apám most lekeverne egy taslit, hogy mit beszélek ilyen érzelgősen, ha férfi vagyok kemény legyek. Ő se mondta ki sosem, hogy szeretlek. Megölelt, meg mondta már, hogy ’ez az fiam!’, de ennyi. Sokáig nem is hiányzott ez a szó. Mert tudtam én, hogy sz… meg minden, de, így negyvenegy évesen már hiányoznak a szavak. Vannak szavak, amiket még sosem mondtam ki életemben. Láttam egyszer egy filmben, hogy egy férfi kiállít egy hegy tetejére, ahová egy héten keresztül élelem és víz nélkül mászott fel, hogy felvigye, aztán otthagyja az élete hülye rigolyáit, kényszerképzeteit, meg ilyesmi. Aztán, amikor felért a hegy tetejére, ott volt a csúcson, szétnézett, látta azt a csodát, felhők között, mély barna és zöld fenyőfák, szikár szürke kövek, bíborvörös égbolt, széttárta a karját és csak annyit tudott kiáltani, hogy ’cseszdmeg’. Aztán elfáradt, azt mondta és hazament. Hát nem nagyon értettem. Nekem is voltak ilyen nagy terveim, meg lázadtam és lázadni akartam, aztán a végén elfáradtam a sok lázadásban, és ürességet éreztem. Óriási űrt. Bár az űr magában óriási. Mindegy! De lehet, hogy nem kiabáltam ki magamból a feszkót. Igen, az jó lenne, elmenni a világ végére és kiabálni egy nagyot, hogy szakadjon ki a fájdalom, meg a feszültség. De most még suttogni se merem: ’cseszd-meg’. Apám taslija kellene. Már a verés is hiányzik. Az fájdalom, vagy testi kapcsolat? Olyan fizikai, mint a simogatás, az érintés. Asszem, mindig féltem apám taslijától.

Nem merek csúnyán beszélni. Isten előtt nem lehet, csak suttogva. Aztán, öt miatyánk feloldozásképp. Megveszem a bűneimet magamnak. Nagymamám figyel az égből. Neki akartam megfelelni. Figyel az égből és segít. Mindig lát, de már öt éve, hogy itthagyott. Volt fél év, hogy nem jutott az eszembe, aztán óriási bűntudatom volt miatta, minden nap kijártam a sírjához a temetőbe, minden nap vittem a sírjára virágot. Aztán egy éjjel vele álmodtam, azt mondta, hogy nem az számít, hogy gondolok rá, hanem, hogy boldog legyek. Bennem él, itt van bennem most is. Ha a mellkasomra teszem a kezem, érzem is. Szia, mami! Szia!

Én is idegen vagyok nektek. Nem érdekel a sorsotok. Üres.

Már régóta várok, nem jön senki. Attól félek, hogy nincsenek barátaim. Nem tudom kellenek-e egyáltalán barátok? Pedig a barát fontos, rengeteg tanulmány igazolja, hogy a barátok az életünk része. Csalódtam bennük. Mindig azt gondoltam, hogy ez barát, az barát, aztán valahogy kiüresedett az egész. Összejátszottak a hátam mögött. Kibeszéltek. Elhagytak. Kibékültem velük, de újra csalódtam. Nehéz közel engednem ezek után bárkit is magamhoz. Félek, ha belém látnak, félek attól, aki belém akar látni, félek, ha hosszabban rámnéznek, félek, ha figyelnek, ha telefonálok, ha valaki lehallgatja, ha telefonálok, vagy elolvassa a leveleimet, vagy megkérdezi, hogy szeretem-e az almát, mert akkor már a körteimádók ellenségeimmé válnak. Nem szeretnék tartozni sehová, de el akarok határolódni mindentől. Csak magamnak akarok elszámolással lenni, csak az számít, amit én gondolok magamról, éjszakánként egyedül fekszem le, még ha van is velem valaki, s a halál előtt is, csak egyedül állok majd. Apám, aki mindig is félt a haláltól, azt kérte, ha eljön az idő fogják a kezét. Nekem ne fogják a kezem, nem szeretnék senkit se magammal rántani. Tudom, hogy vannak rögeszméim, ezért nem fogom meg a kapaszkodót a villamoson, a mozgó lépcsőre csak a jobb lábammal lépek, a fogkrémes tubust feltekerem, nem kinyomom, de ezeket az új műanyag tubusokat már nem lehet tekerni. Minden este a Bibliát olvasom, de elalszom rajta, ha keresztet látok bárhol, keresztet vetek, mert így tanította nagyapám, s a kezemben az ő keze is mozdul megint. S félek esténként elaludni újra, ha felriadok, mert valaki mindig figyel a sötétben, de a feleségemnek és a fiaimnak se merem bevallani, vagy őket szeretném óvni a gonosztól, mert vigyáznom kell rájuk.

Hol vannak most ők, ha rám kell vigyázni?

Hol van anyám, hol késik, lassan besötétedik teljesen.

Elmúlik ez a nap is. Aludni megyek, s elfelejtem az egészet, s holnap újra indul minden ugyanúgy. Mindig ugyanúgy. De ez semmit sem számít. Nem számít semmi sem, mert, amit nem kőbe vésünk, az elporlad, lehet az is. A fiam és a lányom még emlékszik majd rám, az unokám is talán.

Aztán néma csend. Nem voltam. Anyám se volt. Ti se vagytok. Nem voltatok.

Könyvek se voltak. Se cédék, se fájlok, se Móricz, se Shakespeare, se Spielberg, se Don-kanyar…

Anyámat se várom már, nem jön megint.

S, inkább ti vagytok a színészek, én meg a néző, aki ma sem tapsol, fütyülve legyint, s hazamegy.

Anyám jön ott, de már nem ér ide, …sok dolga van, csak kiált:

’Jó legyél. Ahogy a szíved diktálja.’