Likó Marcellt, a Vad Fruttik frontemberét Balogh Péter kérdezte.

A tavalyi évhez hasonlóan, idén is kétnapos koncertet adott a Vad Fruttik a debreceni Roncsbárban, s a második estet mi sem hagyhattuk ki. A fellépés előtt mikrofonvégre kaptuk Likó Marcit, akit megkérdeztünk többek között az első napon szerzett élményeiről, a készülő új albumról, rajongókról, kedvenc könyveiről, a Rájátszásról, továbbá szót ejtett a József Attila Körről, a kortárs irodalomról, s arról, hogy miért törölte magát a közösségi oldalakról. 

Likó Marcell, www.vadfruttik.hu

Balogh Péter: Az első napon már túl vagytok. Milyen volt a fogadtatás tegnap?

Likó Marcell: Nagyon be voltam tojva. Az újévi fogadalmaim egyike az volt, hogy nem fogok inni koncertek előtt, és ennek eredménye a legtöbb esetben az, hogy a színpadra lépve marhára izgulok. Gergő, a gitárosunk jógázik, és megmutatta, hogyan lélegezzek, ami segíthet feloldódni. Ezt úgy kell elképzelned, mintha a taknyot szívnád fel az orrodból (nevet). Ez állítólag megnyugtat. Igaza volt. Elkezdődött a móka, és tök lelkes volt a közönség. Ám a harmadik dal után kezdett leülni a hangulat, és ha ez nem lett volna elég, bal oldalt egy középkorú hölgy nézett engem „felfallak” tekintettel, és ettől annyira megzavarodtam, hogy nem tudtam, merre fordítsam a fejem. Szemben pedig állt két srác, akik elhozták a barátnőjüket. Ők hátulról karolgatták végig a csajukat, nagyon vigyáztak rájuk. Gyuszkó, a billentyűsünk oldalához közelebb pedig egy fiatalember figyelt minket, aki a „lehetek én is” típus volt: várt feszülten, míg a kategória nevével azonos című dalunk nem következett. De összességében jó volt a fellépés. Az eleje és a vége kifejezetten ütős volt, a közepén sajnos a szünetek kicsit leültették a hangulatot. Mindig időbe telik, míg Gyuszkó betölti az új trackeket, és nem látta jól Attilát, a dobosunkat, így nem tudta, mikor kezdje el, ami harminc másodperc kitöltendő időt eredményezett.

B. P.: Tehát kategorizáljátok a rajongóitokat?

L. M.: Nekem nincs problémám azzal, ha az emberek csak egy-egy dalt szeretnek/ismernek tőlünk. Engem az inspirál, hogyha mindenki jól érzi magát a zenéink hallgatása közben. Tudom, hogy a „Lehetek én is-hullámnak” köszönhetően többekhez eljutott a Vad Fruttik, de szerencsére nem az a párszáz ember fog meghatározni minket. Amikor még rajongóként jártunk koncertekre, soha nem volt verekedés, de manapság sajnos előfordulnak ilyen helyzetek a mi bulijainkon is. Egy győri szórakozóhelyen léptünk fel, és két srácot is kivezettek, mert nem bírtak magukkal. Abbahagytam az éneklést, és felidéztem nekik az imént említett ifjúkori koncertélményeimet. Megkértem a közönséget, hogy fogjanak egymással kezet: „Köszöntsétek egymást a béke jelével, mint a templomban.” (nevet) Azt hinné az ember, hogy rajongók között soha nem lesz összetűzés, mert a jelenlévőket összetartja, hogy egyazon szubkultúrából jöttek. De sajnos ez nem így van.

B. P.: Készülőben van az új album? Ha igen, milyen koncepció alapján tervezitek azt?

L. M.: Igen, folyamatosan dolgozunk az új lemezen. Hetente két napot Gyuszkó stúdiójában vagyunk, és számítógépen modellezzük az anyagot. Nemrég közzétettük a Hold című trackünket, és már felvettük az Utolsó adást is. Nyolc dalt már megírtam, és úgy tervezzük, hogy nyáron kijön egy EP, idén pedig decemberben vagy jövő januárra megjelenik az új album is. Nagyon unalmas ez a fázis, de muszáj ezt a részét is teljesíteni a zenekari életnek. Pedig mennyire jobb lenne kimenni a szabadba tollasozni! (nevet)

B. P.: Hogyan képződnek meg a dalszövegek a fejedben?

L. M.: Én már régóta dolgozom a kollázstechnikával. Ha valami megtetszik, azt leírom. Ezek lehetnek filmből, irodalmi műből, vagy esetleg utcán/buszon beszélgető emberek dialógusaiból kiragadott részek is. Volt olyan eset, amikor egy tömegközlekedési eszközön egy középkorú úr azt mondta a vele szemben állónak: „Vittem anyámékra virágot.” Ezt azonnal beleírtam a mobilomba. A sok-sok sorból meghagyok x számút, és a megmaradtak közé felépítem logikusan a többit.

B. P.: Tavaly decemberben jelent meg legutóbbi albumotok, a Darabokban. Fonogram-díjat nyertetek vele az év legjobb hazai alternatív albuma kategóriában, s igen közkedvelt a rajongók körében, de nem mindenki látták benne a fejlődést: például a NOWmagazin.hu „unalmasnak, langyosnak” érezte például a Szemben a nappal, és a Darabokban című dalaitokat. Mit gondolsz, miért érezheti így a cikk írója? Adtok az ehhez hasonló kritikákra?

L. M.: Az a helyzet, hogy a zenei újságírókkal sosem volt felhőtlen a viszonyunk. Már az első albumunkat is lehúzták, és ez a viszony azóta sem javult sokat. Az egyik lemezkritikánk alatt olvastam egy bejegyzést: „örülnék, hogy ha végre olyan ember írna kritikát a zenekarról, aki ért is hozzá.” Azért is van relevanciája a hozzászólásnak, mert szinte mindig előjön, hogy a mi zenénk „bölcsészkedés”, és szüntelenül szintetizátort írnak billentyű helyett. És ha azt kérdezed, idegesít-e ez a magatartás, akkor igen a válaszom. Rosszul esik? Persze. És érdekli ez az újságírókat? Rohadtul nem. (mosolyog) Természetesen senki sem örül, ha a gyerekéről rossz véleménnyel vannak. Ám a zenei újságírás sajnos olyan súlytalan Magyarországon, hogy nem mindig mérvadó a kritika, illetve a közönségre sem hivatkozhatunk, mert olyan zenekarok is meg tudnak tölteni egy arénákat, akik nem éppen az Európa Kiadó. Számomra többet jelent, ha a kortárs zenészek és/vagy költők – például Lovasi András, Kiss Tibi, Beck Zoli, Szűcs Krisztián vagy Géczi János – azt mondják rólunk/nekünk, jól csináljuk azt, amit. Saját magamat pedig próbálom egy bizonyos távolságból figyelni, és reflektálni a saját dilijeimre. Nem biztos, hogy mindenki megteszi ezt, aki tollat ragad. Egyébként nem kapunk mindig savazást, hiszen tavaly az Index megdicsérte a Másodpercek és decibelek című dalunkat.

B. P.: A már említett Hold című dalotokat néhány hete tettétek közzé az interneten. Elárulod, mi ihlette a dalt? Mit próbáltok üzenni vele?

L. M.: Láttam egy finn filmet, a Múlt nélküli embert, melyet Aki Kaurismäki rendezett. Arról szól, hogy megy valaki egy rakparton, leütik, és elveszíti az emlékezetét. De ezt ne úgy képzeld el, mintha egy Tarr Béla-film lenne, inkább egy Örkény-darabhoz hasonló. Egyszer az egyik szereplő azt mondja: „felmentem a Holdra.” A másik megkérdezi: „Milyen volt?”. Erre azt válaszolja az előbbi: „Nyugodt.” Nagyon megtetszett ez a rész, és nekiültem szöveget írni. Továbbá akkoriban sokat gondoltam a nagyszüleimre: milyen jó volt, hogy náluk biztonságban éreztem magam. Ezt a vigaszt, megnyugtató érzést szerettem volna közvetíteni a dallal.

B. P.: A tavalyi Campus Fesztiválon adott interjúdban azt nyilatkoztad, hogy egyre több kortárs művet olvasol. Hatással van az irodalom a zenéidre?

L. M.: Egyértelműen nagy hatással van rám, főként Géczi János barátom. Egyszer azt mondta nekem: „Nagyon jó Radnóti, de most már tedd le, és kezdj el kortársakat is olvasni.” Megfogadtam a tanácsát. Van egy kedvenc finn írónőm, Sofi Oksanen, aki külsőleg Marilyn Manson és Amy Winehouse fúziója. (nevet) A Tisztogatás című regénye az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Nagyon tetszik még Petri György is, főleg a Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse. Elképesztő, hogy olyanról ír egy költő, hogyan kente be margarinnal a nő nemi szervét, majd szofisztikátlan fogalmazva, egymáséi lettek a pincében. Juhász Ferencet is nagyon szeretem, mert bámulatos képekkel dolgozik. Tehát evidens, hogy hatással vannak a dalaimra az írók/költők: például a Hold című számunk vége már kevésbé rímes, mint a korábbi Vad Fruttik-dalok. Az már más kérdés, hogy a közönségünk számára mennyire emészthető ez az új vonal. A Petőfi Rádióban van egy könyvklubom is, ahol szépirodalmat ajánlgatok. Könyveket kérek tőlük, és heti rendszerességgel beszélgetek az olvasás közben szerzett benyomásaimról. Úgy gondolom, lenni kell kapcsolódási pontoknak, és nem az a lényeg, hogy én zenélek, más pedig verseket ír: legyen átjárás a kettő között. Fontos, hogy találkozzunk olyan emberekkel, akikről azt gondoljuk, adhatnak valamit nekünk, inspirálhatjuk egymást.

B. P.: A fiatal kortárs irodalommal is jó viszonyt ápolsz.

L. M.: Az a helyzet, hogy nincs rálátásom a fiatal kortárs irodalomra, de Géczi Jánosnak igen, és szerencsére néha ajánlj is köteteket az ifjaktól. Emlékszem, hogy Beck Zoli is felhívta a figyelmem Kis Tibor Noéra, hogy ő nagyon tehetséges. Nemrég elolvastam Lanczkor Gábor Folyamisten című regényét is, az is nagyon tetszett. Érdemes szemezgetni a József Attila Kör tagjainak művei között!

B. P. Jelenleg kit/mit olvasol?

L. M.: Jelenleg Modianótól a Kis Bizsut, illetve Elif Shafaktól a Bolhapalotát olvasom. Az utóbbi sajnos nem tetszik, de az előbbi annál inkább. Ezek előtt pedig Andri Snaer Magnasontól a Lovestar című alkotását vettem a kezembe.

B. P.: A hazai alternatív zenekarok frontemberei (Beck Zoli, Szűcs Krisztián, Kollár-Klemencz László, Egyedi Péter) kezdeményezéséből megalakult a Rájátszás nevű projekt, ahol kortárs költők műveit zenésítik meg. Mit gondolsz, a jövőben te is csatlakozol hozzájuk?

L. M.: Nem hiszem. Azt hiszem, egyelőre nem érzem magaménak ezt a projektet, lehet, hogy azért mert nem szerepelek benne. (mosolyog) Úgy vélem, nem kapják meg a versek azt a kellő figyelmet, amit megérdemelnének. Lehet, hogy ezt nem is közönség előtt kellene csinálni, mert túl intim. Félre ne érts, nem Beck Zoliékat akarom lehúzni, szó sincs erről, sőt nagyon szeretem őket, hiszen a barátaim. Nemrégiben Győrben koncerteztünk, és míg gitároztam, róla kezdtem el gondolkodni: mi lenne, ha meghalna Zoli? (Ő is itt lépett fel néhány hete, ezen a helyen állt.) Mindenki 30Y-dalokat dolgozna fel, és én vajon melyik számukat választanám? Biztos azért jutott ez az eszembe, mert körülbelül 40 fok volt a színpadon, és úgy éreztem, megpusztulok. Egyedi Petit, és a többi zenészt/költőt is szeretem a Rájátszásból, mert elképesztően rendes emberek, például Háy Jánossal szívesen dolgoznék együtt bármilyen projekten. Szóval az lehet a helyzet, hogy túl nagy pátosszal gondolok a versekre, és magasra helyeztem a mércét azoknak, akik meg akarják zenésíteni azokat.

B. P.: Nem láttunk még tehetségkutatókon vagy kereskedelmi csatornákon fellépni titeket. Kaptok felkéréseket az ilyen típusú rendezvényekre, s ha igen, miért határolódtok el tőlük?

L. M.: Korábban meghúztunk egy határt a zenekar életét illetően: soha nem playbackelünk, és csak olyan műsorban veszünk részt, aminek az üzenetével azonosulni tudunk valamilyen szinten. Kértek már fel minket, hogy zenéljünk, vagy menjünk zsűrinek szinte az összes létező tehetségkutatóba, de nemet mondtunk rájuk. Az a probléma ezekkel a programokkal, hogy nem érintik azt a közeget, amiben mi működünk – egy nem létező tömegízléshez próbálják igazítani a zenei felhozatalt, illetve a műsorelemeket –, legyen az egy éneklős vetélkedő, vagy az eurovíziós dalfesztivál.

B. P.: A Facebook-profilod üzenő falára gyakran kerültek fel a rajongókkal készített közös képek, szívesen válaszoltál a közösségi portálon feltett kérdéseikre. Azonban másfél éve törölted magad az oldalról. Mi volt az oka?

L. M.: Nem bírtam idegekkel. Nulla-huszonnégy a gép előtt kellett volna ülnöm, hogy minden rajongónak válaszolni tudjak, és ami azt illeti, nem is akartam, hogy túl közel kerüljek hozzájuk. Úgy hiszem, szükségünk van a magánszférára, sokkal inkább, mint ahogy azt eddig képzeltem. A Facebookon pedig nem tudom megkerülni őket, mert bárki írhatott nekem. Azonban nem kell féltenetek: letöröltem magam a „fácséról”, de még mindig látok színeket! (nevet)

Vad Fruttik, www.vadfruttik.hu