Úti levelek Portugáliából Kazinczy Ferenc stílusában
Harmadik levél

 

Elsője minden barátimnak,

Ma folytatom az utazásom Obidosba. Adieu, Nazare. Szent igyekezettel száll a fogatom a tarajos hullámok mosta Atlanti-parton. Ó, feneketlen mélység, ó, Horác lantja, pendülj, dalold el a csodát dalban. De ne deákul, hanem csakis magyar nyelven. Egy epigramm első sora ömledezik elém a habokból: Bősz zörej csiklandozza szomj ajkam, és írom tovább: Magány, fondor, ne arass diadalt rajtam. Távoll áll töllem az öndicséret, de elégedettség tölti el valómat. Örülök rajt, hogy tálentumocskám itt sem csalattatott meg. Szívem nyilallásait autokrata módon enyhíti a tenger felől fúvó háládatos szél, nem szükségeltetik most nekem nadály.  Csak úgy készíthetünk igazán jót, ha nekifeszülünk teljes erővel. Én, ki dii volentibus és invitis könyvgyártó levék, más életet élek, mint aki itt hálókat feszít a parton. Nem szeretnék meghidegedni eránta, hisz olly szépen sorakoznak a távlengészeti, azaz kifeszített farámás hálóján a szardíniák. És, ni, egy jókora polip is. Fekete ruhába öltözött halászözvegy fordítgatja a nap felé, nem túl rajongó arccal, látom, panaszra fakadna az asszonyi terhek igazságtalan felosztása ellen, mint Iphigénia Goethénél, szinte nyögdécsel a terhek alatt. Ezt a szót, nyögdécselni, valaha én faragtam, azt hittem, szép, de most jövök rá az Atlanti-parton, mily könnyelmű voltam, a  nyögelleni sokkal szebb.

Gőzszekérrel folytatom az utam, a lég itt telve van az olajbogyó ligetek illatával, a hőmérséklet a reggeli hűvösség után szinte forróvá érik. Keresztülmenvén a hegyeken, végtére megérkezem Obidos várához. Mit mondjak? Először is szomjamat oltom finom hideg itallal valami koca-colával. Érdekes szó, egy kisbányácskai kondástól hallottam először, bár megizente, hogy a kocát a disznó nőstényére használjam.  Három erős musculaturájú s paraszt arcú legény jöve ki a város szélén álló templomból. Hangosan társalognak új-germán nyelven, firka a testükön, billog a fülükben, elemükben vannak. Édes barátom, nehogy azt hidd, hogy lokálpatriótaságomban lenézem őket, én erős hittel hiszem, hogy olly mértékben vagyok lokálpatrióta, mint kozmopolita. Meghökkenek bár rajtuk, de nem győzöm bámulni őket. Látni merés nélkül, barátom, a teremtő dicsőségét, hatalmát, jóságát nem ismerhetjük. A legtökéletesebb gyönyörrel megyek tovább, a mészkőgerincre épült település csodával tölt el. A veres és barna cserepekkel fedett tetők alól fehéren csevegnek elő a kisasszonyos falak. Egy másik templom tűnik elém, bemegyek, a falon fehér-kék csempék mesélik el Jézus fiúságát. A kép textusa az, hogy nem tudom kik csudálkoznak, hogy Jézus egy ács fia. A másik oldalon már Jézus isteni férfiú, teátrálisan mozog, deklamál, szinte hallik, hogy atlétai hangon szól, és mindez rápingálva a szép mennyezetes csempékre. Azulejo, mondom magamban,  azulejo, eredetileg arab szó, a populáris portugál csempét jelenti.

Kijövén egy díszes térre érek, ahol mindent csempe fed, s örvendek rajt, mert egy pellengér tűnik szemembe. Gonosz indulat fog el, de szívesen kiállítanám ide azokat, akik kerékkötői a magyar nyelv megújításának, és akik folyton folyvást azt szajkózzák, hogy én hatalmaskodom és kisajátítom a magyar nyelvet. Nem csoda, hogy restté, két t-vel írom, mert a gyökere rest és nem res, szóval restté válok, pihenni ohajtok. Egy szépen idealizált fejű szobrot nézek rajongva, mikor odajön hozzám egy junói növésű árus, hogy vegyek tőle bögrét. Anglus nyelven magyaráz nekem, s mivel nekem e nyelvben van némi technikám, felelek neki. Majd elnevetém magam,  mikoron azt mondá, hogy az ő bögréjét ha megveszem, egyem is meg, no. Dehogy eszem én, mondom nyakas kálvinista módon. A jeruzsálemi bölcsek egy ilyen mondatért feszítsd meg-et kiáltottak volna rá. Én valóban azt hiszem, hogy egy felette tiszta fejű, s igen nagy tudományú és tisztult érzésű emberasszony, ne ropogtasson bögrét. De barátom! Az a bögre csokoládéból volt, benne mézédes nedü, valami égetett szesz, paradox egy mondás, de a hamisnak csak látszó nem hamis. Magamnál egyet sem ismerek képesbet, hogy tanuljon és tanítson. Ha idő marad reá, ma estve olvasom a portugál történelmet és extraktust csinálok belőle. Mily kár, hogy az ifjak nem fogadják meg az öregebbek jótanácsát. De te, barátom, úgy olvass mindég, hogy toll legyen a kezedben, csak így mehetsz sokra.

Szeretném tudni, mit adjak, mit illik vennem annak, akit olyannyira szeretek.

Ölellek.

Az itt közölt levelek Halász Margit Kalandozó klasszikusok című készülő kötetéből valók. (a szerk.)

hm