Göttingen már tradicionálisan kedvelt magyar peregrinációs úticél. Meglátjuk, mit kezdek vele én: diákként, magyar szakosként, kezdő kutatóként, emberként. Farkas Evelin úti jegyzetei, második rész

Az második hónapot a – szerintem minden külföldön huzamosabb időt eltöltő számára ismerős – „kettészakadás” problémájának kezelésével töltöm: rengeteg idő telik el, mire rájövök, hogy nem, mégsem vagyok képes egyszerre két helyen létezni. Mire újra nagyjából egyensúlyba hozom magam, hosszú órák és napok telnek el a göttingeni könyvtárban, amit viszont élmény felfedezni. Nagy lendülettel kezdek neki az egésznek, mert szeretek az lenni, aki mindennek magától jár utána és később ő mondja el a többieknek, mit hogyan kell. Rossz szokás, de ugyanakkor hasznos is: lassan kibékülök a német nyelvű nyomtatási módszerrel és szkennerrel is. Akár az önéletrajzomat is kibővíthetném: irodai gépek használatának ismerete. Ki tudja, még ideális titkárnőjelöltté is válhatok ezzel. Persze, kívülről figyelve biztos viccesen nézhet ki, ahogyan egyik kezemben a laptoppal egyensúlyozok (jobb híján a google fordító a barátom), a másikkal pedig összevissza nyomogatom a gombokat a nyomtatón.

Az előző naplóban említettem, hogy az Erasmus-hallgatók életét a buddyk könnyítik meg. Nos, érkezésem után egy hónappal újabb segítőre lelek az egyetem rendezte „Sprachtandemnacht”-on. Megismerkedem ugyanis Michaellel, aki majd később német órákat tart nekem hétfőnként. Merthogy a sprachtandem lényege, hogy mindenki találjon egy partnert, akit anyanyelvére oktathat, aki viszonzásul ugyanígy tesz. Óvatosan rákérdezek a németemnél, hogy ő akar e magyart tanulni, de persze nem akar… Ebbe belenyugszom, bár szeretném viszonozni az óratartást, mert ő így pusztán kedvességből segít.

Két dolgot szokom meg nehezen a tanórákat illetően: a kezdő és lezáró gesztusokat.  Az akadémiai 15 perc, bár Magyarországon is ismert rendszer, a mi oktatóink általában inkább pontosságra törekednek, így az első héten meglepetten veszem tudomásul, hogy a legtöbb órám csak negyedkor veszi kezdetét. Nótorius későként most úgy érzem, visszakapom az összes eddig rám várakozó szenvedését és unottan várom ki a negyedórákat. Legalább újévi fogadalom is akad: nem fogok többet elkésni. Hiszen, ki tudja, mindenki tartja-e magát ehhez, én pedig nem akarok már az elején rossz benyomást kelteni, úgyhogy igyekszem pontosan érkezni. Persze a rákövetkező héttől már tapasztaltabb vagyok…

A másik szokatlan, ám annál inkább jó szokás az órákat követő kopogtatás. Bár olykor hazai egyetemeken vagy konferenciákon is tapasztaltam ilyen lezáró formulát, még mindig váratlanul ér a dolog. Ilyen módon valahogy mégis megköszönjük az oktató fáradozásait, ám azt is meg kell jegyeznem, a diákok gyakran finom eszközként is használják ezt a szokást, hogy kiküszöböljék az esetleges időntúli óratartást.

Azonban találok két másik szokást is, ami megragadja a figyelmemet, mindkettő valamilyen módon a PhD-képzéshez kötődik (talán így próbálom meg elnyomni az egyre fenyegetőbben közeledő MA-szakdolgozat leadási határidejének rémképét). Több városi képen is azt láttam, hogy a város központjául szolgáló Gänseliesel szobrot végzett diplomásoknak kinéző diákok csókolják meg. Később kiderül, hogy ők azok a doktoranduszok, akik megszerezték doktori címüket. A menet persze maga is díszes: virágokkal, színes papírokkal díszített kocsikon viszik az egyetemtől a doktoráltakat a szoborig, ahol nemcsak puszit, de virágot is adnak a női szobornak, aki egy lúddal látható. Bár engem a szobor egyértelműen Lúdas Matyira emlékeztet, a történetét még nem sikerült kiderítenem.

A másik szokás egy nagyon aranyos szóhasználat. A doktorjelöltek vezetőtanárait itt ugyanis hagyományosan Doktor Vaternek és Doktor Mutternek nevezik. Persze mielőtt le merném írni, hogy ez valóban élő szokás ez, egyik tanáromnál, Mrs. Taignél is rákérdezek a dologra. Bár ő nem Németországban végezte a PhD-t, helyeslően bólogat és azonnal el is mondja, hogy olykor meglátogatja őt is egykori Doktor Vaterje és még mindig nagyon szoros kapcsolatot ápolnak. Elgondolkozva az otthoni segítségnyújtáson és törődésen, amit a diákok témavezetőktől kaphatnak, helytállónak és kedvesnek tartom a kifejezést. A ridegnek tűnő német nyelv kapui, úgy tűnik, mégis csak megnyílnak előttem is.

A december inkább otthon telik, mint Göttingenben. Okulva a kíméletlenül fárasztó buszos utamból, ezúttal inkább EuroNight vonatra váltok. Bár az utazás így is hosszú, nem egyből veszem haza az utat, Budapestről egyenesen Síkfőkútra utazom, ahol a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet hétvégi workshopján veszek részt. A kétnapos rendezvény témája Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye lett. A második napon magát az írót is vendégül látjuk, akinek tudatossága bámulatba ejt. A könyvet és a köré felépített marketinget egyaránt zseniálisnak találom.

A december eleje tartogatott még nekem egy másik kellemes utazást is, ugyanis december 5-6-án Balatonfüredre látogatok, ahol előadok a KRE-BTK rendezte, már hagyománnyá váló Jókai-konferencián. Ez az első alkalom, hogy télen vagyok a Balatonon, és amellett, hogy nyáron a fürdőruhás tömegek és az esti élet ragad magával, vonz ez a téli, csendet és nyugalmat árasztó zavartalan víztükör is. A konferencia számomra újoncként különösen izgalmasnak bizonyul, az előadások és az őket követő termékeny kommentárok valóban megnyitják a párbeszéd lehetőségének útját nemcsak a Jókaival, hanem a 19. századdal foglalkozó kutató műhelyek számára is.

Közvetlenül onnan már suhanok is vissza Göttingenbe, ahol az írországi Meggel és az ausztráliai Chrisszel, a lakótársaimmal merengünk a hamarosan elkövetkező karácsonyi ebédekről. Érzem, hogy a beszámolóm nem győzi meg őket, nem értik, hogy mi is az a „Fish soup”, nem tudom visszaadni a magyar karácsonyi élményt, azonban én meglepetten fogadom, hogy az egészben sült hálaadási pulyka nem csak amerikai filmes sztereotípia – mindkettejükre ez a menü vár majd otthon.

gott